Lázár Bence András: Egyikünk sarkát sem éri víz

Tavasz lehetett, vagy éppen tél vége 

még, óvodába jártunk el. Anyám délután 

jött értünk, dolgozott.  

Amíg kinn vártunk a húgommal, 

tócsákat ugráltunk át. Megegyeztünk 

az nyer, akinek még a sarkát sem éri víz, 

ezt többször szinte mindennap. 

Majd összesítettük az eredményt.  

Olyan volt az egész, mint egy kötelező 

feladat, megtanulni, amit csak egy tócsa felett 

szabad, dönteni, elhatározni bizonyos dolgokat.  

Anyám furcsállta, mért ugrunk át minden 

kis vízfoltot útközben is, talán azóta 

sem érti.  

Ha sütött a nap néztünk tükörképet, 

játszottunk az árnyékokkal. 

Igazat tettünk hamis mellé.  

Most is eszünkbe jut, ha tavasz van vagy 

éppen tél vége még, és mindketten tudjuk: 

ebben a harcban nincs győztes, 

egyikünk sarkát sem éri víz, 

tükörképeinket megvilágítja a nap.