Csoóri Sándor: Elloptam arcodat

Ha elfordulsz is tőlem, nem leszel idegen –
Hátad mögött a Nap ősi címere áll;
ott áll életem is, mint halhatatlan árnyék,
arany égbe űzött, szótlan isten-madár.

Elbújhatsz minden percben; megkettőzheted sorsod,
nem kutatlak föl én a hóesés mögött,
sem a dohányszagú iroda-rengetegben,
hol a telefonod, mint gyöngykígyó csörög.

Elég nekem, hogy egyszer ellophattam az arcod,
mint az ég tüzeit, s más nőknek adtam át,
hogy testem és álmom csapzottságában ott vagy,
mint földbe süllyedt szobrok, cserépre égetett legendák.

Csoóri Sándor: Arcod tavaszában

Forog a négyszögletes mennyezet fölöttem,
magába itta pillantásomat.
Forognak kint a fák, mint tű hegyére fölszúrt
szenvedő bogarak.

Megint a halál mellől pörget vissza
egy boldog forgószél a közeledbe.
Testem kudarcait a reményed legyőzte,
s élek most egy tenger nyugalmával borítva.

Jó napot kívánok a homlokodnak,
a kétségbeesés ága verte,
jó napot kívánok a kezednek,
a jég narancsát számba tette,

s a lábad jött, áradt a lábad,
mint két folyó, ha medret otthagy,
virágszál ringott rajtuk s félénk csillag,
üdvözlet futós lábaidnak.

Hirdettem: van utam külön
a világ zavarában s örömében,
de gyöngeségem most elárult,
s nem élhetek, csak arcod közelében.

Csak arcod tavaszában ismerek rá
a földre, mely megújul s élni enged.
Erdők úsztak a fájdalommal szembe,
éneklő erdők s fölismert szerelmed.

Csoóri Sándor: Várakozás a tavaszban

Ide várlak ebbe az idegen faluba.
Harangoznak s már nyílnak
a törpe margaréták.
Elindulnak az első méhek is földközelben,
mint fáradt aranyásók.

A szádra gondolok reggel óta,
összeharapdálható nyakadra –                        
a tüzes fűzbokrok mögött
akkora ég kezdődik, akkora rét,                    
mire végighemperegnénk rajta, meg is halnánk.

Tél után, kórház után,
tudom, a bőröd is idevágyik,
mind a tíz ujjad idesiet,
megviselt szemed is már zöld lombbal tömné ki magát,
virágkoncoló, sűrű széllel.

Fülelek, hallgatózom. Újra megszeretem a vonatcsattogást
miattad, mint a századforduló ámokfutói.
Várlak, gyere! A sejtfalak átforrósodtak már
s a verebek is az első, átmelegedett porszemeket
kapkodják föl a földről.

Csoóri Sándor: Ez a nap

Egy nap veled,

egy nap megint az őrület:

szobád és tested félhomálya,

csöndje és határtalansága.

Kitakart szád és semmi más –

ott kint vadszőlő villogás:

az égen véraláfutás.

Vakmerő remény így szeretni,

melledért, szádért megszületni,

földdel, egekkel keveredni.

A nyár, mint a vér, megalvad,

összeomlik, mint birodalmak:

virág-romok,

levél-halottak

gyűlnek körénk gyöngéd mocsoknak.

Ne félj, nem félek, ez a nap

bebalzsamozza ágyadat,

kezedet, hallgatásodat

s fekszem melletted akkor is,

mikor az álom hazavisz,

mikor már nem lesz több szavam,

csak ennyi:

szél van,

este van.

Csoóri Sándor: Hetedik napja

 Neked írom ezt a suhanó verset,
siess, ha tudsz,
ne várd meg a holnapi estét.
Hetedik napja bámulom már
a döglött homokdombokat
ebből a kopár szállodából,
s az unatkozó kis erdőt.
Óriás varjú eszi benne a havat.
Topog, cikákol, aztán elröpül
ferdén észak felé. 

Mintha fekete húscsomó szakadna ki belőlem
szárnyra kapva.
Nem akarok már az órára nézni egyedül,
a kenyérre, a késre,
a test hirtelen támadt sötét krátereire.
Valami elfojthatatlan földi suhogás készül
a számmal újra megszólalni.
S nem akarok már többé egyedül reménykedni magamban.
Siess, ha tudsz, hideg szél fúj itt az ország szélén,
fázik a kezem nélküled, mint az őrt álló katonáké.

Fotó

Bella István: Mint a világ

 Mint a világ, én úgy vágyok szeretni,
s mert szeretlek, világgá lenni vágyok,
ily szerelmesen, Márta, el kéne szeretni
a hülye, halott anyagtól a halhatatlanságot.

Nem pusztulni sosem, amíg beszél a tested,
lélegzik a szád, élni forradalomban.
De ember vagyok, és mint az időt a percek,
csak másolom önmagam, s meghalok alattomban.

Kezed akarok lenni, arcod alatti vánkos,
kisimult lepedőd, réted, gyűretlen hajnal.
Életed akarok lenni, szuszogó fád, világos
erdőd az égigérő, örökös virradatban.

Szanaszét fekszem, mint a fákban a viharok.
A forradalom szívemből mért szivárog?
Vérátömlesztést, világ! Ti zuhogjatok
ereimbe rétek, eljövendő virágok.

Bella István: És szólt a szó

És szólt a hegy: 

– Ha alvó kő leszek, 

hogy felébredjek, 

kezedbe veszel-e?

És szólt a Nap: 

– Ha már nappal leszek, 

hogy megvirradjak, szemed 

fölnyitod-e?

S a csillag szólt: 

– Ha már csak fény leszek, 

szemhéjad alá, látni 

elrejtesz-e?

És szólt a tó: 

– Ha tűz gyöngye leszek, 

egy fűszál sóhajában 

meghallasz-e?

És szólt a szó: 

– Ha kucorgó fény leszek, 

a szájad szélén, hogy megláss, 

egyetlenegyszer kimondasz-e?!

Árvai Emil: Most csendre vágyom

Most csendre vágyom - de magamban is,

hol gondolatoknak már zaja nincs.

Kérdéseimet is csendre intem,

halk, szelíd hangot keresek éppen.

A találkozás csendjére vágyom:

a Mindenható, hogy rám találjon.

Fotó

Anna Kamieńska: A szitakötő születése

Utolsó, halálos erőfeszítéssel bújt ki önmagából.
Szárítgatta hártyás szárnyait, míg kékes fényben fel nem csillantak,
Ott lent hevert a bőr rút sárkány pofával,
A lárva hulla szárazon szívódott már bele a földbe.
Ekkor sietség nélkül a Nap felé emelte a szitakötő a szárnyait.
Előtte volt az örökkévalóság: egy nap.

Dabi István ford.

Markolt Bernadett: Fohász a csendért

Múló napjainkban

ránkvirradó csendet

megfáradt testünknek

elringató csendet

bűnös szívünknek

engesztelő csendet

fájdalmainkban

vigasztaló csendet

vágyakozásunkban

reményteljes csendet

örömeinkben

megtartó csendet

s mindörökre rádismerő,

rádtaláló, rádhajoló

csendet

adj nekünk, Urunk !

Szabolcsi Erzsébet

Sosem láttalak. 

Arcod mégis ott ragyog 

szemem tükrében.

Szabolcsi Erzsébet

Szabolcsi Erzsébet

Nem hallottalak. 

Hangod mégis ott zenél 

lelkem mélyében.

Kovács István

Jó néhány évvel ezelőtt találtam egy nagy sáskát. Arra gondoltam, milyen jó nagy balint lehetne fogni vele, és beletettem egy gyufásdobozba. Miközben tettem bele, valami hozzáért a húrjához, pontosabban a hegedűjéhez, összeért a lába a húrral, és fel­fedeztem ennek a sáskának a csodálatos hangsze­rét.

És akkor döbbentem rá, hogy ez a csoda, akit én a horogra akartam húzni, egy hangszer, Istennek egy cso­dálatos teremtménye, akit az ember ilyen könnyedén elintéz. És ráeszméltem, hogy igazából akkor tudunk kegyetlenek lenni, amikor valamit nem ismerünk, amikor nem látunk bele a részletekbe.

Nem véletlenül mondja a kis herceg rókája: Mert megszelídítettél, felelősséggel tartozol értem. És a megszelídítés tulajdonképpen a megismerés folyamata. Azáltal, hogy megismerjük egymást, megszelídülünk, megszelídítjük azt, amit megismerünk, és az, amit megismerünk, megszelídít bennünket.

Ezek a csodálatos madarak, Isten teremtményei itt vannak körülöttünk, és meg vagyok győződve, hogy sokan most látjuk először őket. Itt vannak körülöttünk a szivárvány minden színében pompázva, elkápráztatva minket, és sokszor együgyűen elmegyünk mellettük, mert nem ismerjük. Közömbösségünkkel kárt okozunk nekik, nem beszélve arról, hogy egyesek kártékonynak nevezvén még arra is képesek, hogy az odújukat eltömítsék, eldugják, és ezáltal elpusztítsák őket. Isten csodái, miként mi is vagyunk mindnyájan, és miként csoda egy légy, egy baktérium is, minden, amire szüksége van a világmindenségnek.

Köszönöm ennek a fényképész csapatnak ezt a munkát, mert tulajdonképpen azt végzik el ők, amire mi képtelenek vagyunk. Hogy az ő kamerájuk legyen a mi szemünk. Az ő tizenkét órát sátorban ülő lesben állásuk legyen a mi türelmetlenségünk helyett a mi türelmünk, hogy látva lássunk, hogy vegyük észre a részleteket ebben a világban, ahol csak rohanunk kétszázzal, és nem vesszük észre a lényeget, nem vesszük észre a csodákat, amelyek körülvesznek, nem vesszük észre egymást, nem vesszük észre önmagunkat sem.

Arra gondolok, aki most látja, hogy odabújik a hím gyurgyalag a nőstényhez, valaha el tudja-e ezt felejteni, és tudja-e azt mondani, hogy ez kártékony madár, amelyet pusztítani kell. Ezért fontos a megismerés, ezért fontos, hogy megszelídítsen bennünket a világ, ne csak mi szelídítsük meg a világot. Legyünk felelősséggel egymás iránt, és adja a jó Isten, hogy így tudjunk, ezzel a szeretettel odabújni egymáshoz, ahogy ez a kis gyurgyalag tette a társához.

Áldja meg a jó Isten ezt a kiállítást, és nyissa meg a szemünket, hogy lássuk a csodákat, és ha mi nem vennénk észre, akkor nyissa meg a lencséket, hogy közvetítsék felénk a fényképészek.

Kovács István unitárius lelkész

Forrás: Erdély Ma