Szemlér Ferenc: Nyugtalan madarak

Reggel nyugtalan madarak

  nyüzsögnek ablakom alatt.

  Ébredj! Ugorj fel! Nyisd ki! - peng

  csőrük a hűvös üvegen.

  Felhős az ég, havas a táj:

  morzsát keress, magot dobálj!

  Szívedet tárd, törd, szórd nekünk! -

  kopogják egyre odakünt.

Charles Haddon Spurgeon idézetek

“Természetesen sok hibám van, ha benned kevés a szeretet.” 

Tejút

"Kevésbé lehetetlen dolog a napot átfogni, egy csillagot megragadni, a szúnyoggal elefántot elnyelni, mint az örökkévalóság minden kérdését kivétel nélkül megérteni."

"Néha olyan körülményekbe képzeljük magunkat, amilyent az isteni gondviselés egyáltalán nem szabott ránk; félünk ezernyi szenvedéstől, amelyek közül soha egyetlen egyet sem kell átélnünk."

“Sokkal jobb időnként csendességbe visszavonulni, mint e világ zajától mentes élet után szentimentálisan sóvárogni.” 

“Vannak balga emberek, akik távcsővel fürkészik a messze jövő láthatárát és sopánkodnak az ott mutatkozó felhőkön, miközben figyelmen kívül hagyják a felettük ragyogó kék eget.” 

Elzbieta Azemplinska-Sobolewska: Művészet

Ez a művészet nagyobb,
mint a cirkuszban a kötélen

menni az egyre

keskenyebb

egyre vékonyabb szegélyen

ami az életet

választja el a haláltól.

Dabi István fordítása

Pilinszky János: Bántalom

       Megbántottak! Hihetetlen a sértés és hihetetlen a sértegető arca. Mintha nagyítóüveg mögül sértegetne: akár egy természeti katasztrófa, akkorára nőnek vonásai. Úgy is bámulok rá: elképedve és megsemmisülve, s már nem is értem, amit mond, csak a szavai mögött tomboló indulatot látom, szemeinek viharát, vonásainak hegyomlását. Eszembe se jut, hogy védekezzem. Gyermekkoromban se verekedtem senkivel, olyan hihetetlennek tűnt, hogy valaki rám veti magát, földre veri a sapkámat. Szemei, mint a viharos tó tükre, mikor szél és eső mossa el a víz határát. Mit is remélhetnék ekkora indulattól? S szívem mélyén már nem is azt kérdem szorongva, hogy mit is akarhat tőlem? Sokkal inkább azt, hogy ugyan mit is akarhat velem ez az elemi harag? Tudja-e vajon, kit bánt? Hogy mennyi valódi baj és bánat nyomaszt amúgy is? S ő maga, életének milyen távoli, titkos sérelmeiért kíván most bosszút állni rajtam, aki nem támadok, és aki nem védekezem?

       Arcát egész nap nem tudom elfelejteni. Jövök-megyek az utcán, egy ismerőssel beszélgetek a zsúfolt villamoson: indulata szüntelen parázsként égeti mellemet. El akarom felejteni, szabadulni akarok tőle, de bántása elkísér mindenhová. Hiába próbálok dolgozni, hiába igyekszem elmerülni egy most megjelent verskötetbe, haragja átsüt a híradó képein, átég a figyelmetlenül olvasott verssorokon.

       Holtfáradt vagyok, mire hazafelé indulok. És ekkor történik velem a csöndes és csodálatos változás. Pontosan akkor, amikor befordulok az utcánkba.

       A fordulóban utcánk, ez a szürke és öreg utca, már ezerszer és ezerszer jött elébem, de máskor valahogy alig vettem észre… Most határozottan érzem, hogy szól hozzám. Különös gyöngédséggel szól, idáig alig észrevett szavakkal. Hogy mik ezek a szavak? Nem lehet ezeket a szavakat emberi beszédre lefordítani, ahogy a sértések villámait sem! De az utcánk szavai egészen másféle, nagyon csendes és kimondhatatlanul békességes szavak, s valami ilyesfélét mondanak: „Nézd, milyen kis meghitt erkélye van a sarki háznak, s milyen tündéri kőminták nyújtóznak ez alatt a szürke tető alatt! Vagy nézd, milyen szelíd növények suhognak a templomfalon! Nem vagy egyedül. Lám, gyermekek indulnak feléd az utca mélyéről az alkonyat szürke világosságában! S az ismerős kövek és kopások a falakon most mind-mind észrevesznek. Ne légy szomorú! Látod, még a kövek is törődnek bánatoddal.”

       S a csöndes „csoda”, ha szabad így neveznem, otthon is folytatódik. A lámpa fénye meghittebb, mint máskor, s az ágy ezerszerte nyugalmasabb. S az ágy mellett a fal, mit nappal tarka párnák takarnak, most úgy tűnik elő, mint nagyon távoli, gyermekkori kert kőfala, s rajta a csúnya kopások: csupa messzi, rég elfeledett emlék.

       Észre se veszem, most oldódik bennem a bántalom. Valami nagyon jó, sírás utáni nyugalmat érzek. A vánkosnak is puha, a paplannak is szinte „személyhez szóló” az érintése. Bármire esik pillantásom, a falra, a lámpára, kezemben a könyvre, beszél hozzám, mint a sorról sorra megfejtett titkosírás, beszél és vigasztal. S az imádság is sokkalta erősebb és tisztább és forróbb lámpaoltás után a sötétben.

       Az álomban pedig úgy tűnök el, mint egy régi kertben, mit egy régi fénykép őriz.

(Új Ember, 1959. január 11.)

Kányádi Sándor: Kő

Kő szeretnék lenni,

érzéketlen, kemény.

Kő leszel, de ne fájjon,

ha majd befalaznak.

Bella István: Csönd és szó

Tankok, tömeggyilkosok nyomában
mindig megy egy – ki tudja ki:
áldozat? bűnös? – csöndje és árnya,
hogy megjegyezze, s majd mondja ki
azt, ami történt, ami volt.
S bár nem lesz soha élő a holt,
hogy volt, el fogja mondani.

Igen, a csönd vagyok, s ha voltam
volna valaha is más, nem én!
Nem én lélegeztem, daloltam.
Ahogy lóg szögesdróton a fény
buborék-lék száll a jég alól.
Ahogy egy siketnéma dalol
egy bombatölcsér peremén.

Fésűs Éva: A lényeg

A szépben az a legszebb,

ami leírhatatlan,
a vallomásban az,
ami kimondhatatlan,
csókban a búcsúzás
vagy nyíló szerelem,
egyetlen csillagban a végtelen.
Levélhullásban erdők bánata,
bújócskás völgy ölében a haza,
vetésben remény, moccanás a magban,
kottasorokban rabul ejtett dallam,
két összekulcsolt kézben az ima,
remekművekben a harmónia,
részekben álma az egésznek,
és mindenben a lényeg,
a rejtőzködő, ami sosem látszik,
de a lélekhez szelídült anyagban
tündöklőn ott sugárzik.

Kiss Benedek: Litánia

               Péntek Imrének

Akit egykoron Kain sújtása ért –
én is lehettem volna.
Az egytál lencséért örökségét
elkótyavetyélő Ézsua
        én is lehetnék.
Akit egykor az Úr pusztulásra
kihagyott Noé bárkájából –
        én is lehettem volna.
Akit nyíl, lándzsa és erőszak
évezredek során megölt, az
áldozatok tömkelegéből egy
        én is lehettem volna.
Akit földjéről elűztek,
gyapotot kapálni elhurcoltak,
kit elevenen megskalpoltak, –
        én is lehettem volna.
A Zápolya által agyontipratott jobbágy,
vagy kinek nyelvét kivágták,
szívét kitépték –
        én is lehettem volna.
Az SS-csíra rongy Karaffa
áldozatai közül egy
        én is lehettem volna.
A katinyi erdő szerencsétlenei közül egy
        én is lehettem volna.
Ki levegőért, még egy kortyért
társát taposva szipákolta magasabbra magát
a gázkamrában –
        én is lehetnék.
A Corvin-közi suhancok közül egy,
ki az acélozott rinocéroszok talpát
egy szál benzinespalackkal bizsergette,
mígnem egy sorozattól földre nem bukott,
        én is lehetnék.
Egy azok közül, kiket megrugdostak,
leköpdöstek, szívig aláztak, mert szülőföldjükön
anyanyelven merészeltek szólni –
        én is lehettem volna.
Aki eltűnt a Gulág mocsarában,
akit meglőttek Novoszibirszk alatt,
akinek a kóterben a pribékek
szájába hugyoztak –
        én is lehettem volna.

Ó, Uramisten, ki-minden lehettem volna,
tán még az is, ki a szörnyű
Isten- és embergyalázatokat elkövette,
tán még az is,
akiknek nem lehet bocsánat.

Édes Uram, irgalmaddal védj meg engem,
édes Uram, ki elborzadsz teremtményeiden, látván,
mire is jut ösztön és ösztönbe oltott szabad akarat,
irgalmazz mégis nekünk, kik e föld
férges sarából vétettünk,
Te pedig élsz és uralkodol
Mindörökkön örökké, Ámen!

* * *

                Kovács Istvánnak

Az imádkozás örömét,
az alázat fehér rózsáját
add meg büszke szívemnek, Uram!
A könyörület szentségét
nekem, ki szintén könyörületre vágyom,
add meg büszke szívemnek, Uram!
Hogy a féregre ne tapossak,
a darazsat csak elhessegessem,
add meg esendő lelkemnek, Uram!
Hogy az emberárulás mocskát,
napjaink minden poklát
purgatóriumnak láthassam,
s a rettenetet szép szóval bírja le szám,
add meg felháborodott lelkemnek, Uram,
ki élsz és uralkodol –
               Ámen.

Csoóri Sándor: Rigó az olvadásban

Őrülten olvad. Az ereszről
zsenge vízesések zuhognak alá a járda betonjára.
Egy vakmerő rigó
cikázva röpdösi körül őket,
mint ámokfutó vércsék a Niagarát.                      
Neked játszik tán? Neked udvarol
ez a szomszédunkban tanyázó, fölizgult madár?
Vagy az elöregedő tél szőrkucsmás isteneit provokálja?

Vulkánok sírnak a Föld másik felén, Mexikóban:
lehet, hogy miattuk nyugtalankodik s tombol
tollán a gyász színével?
Nyakunk behúzva szökdelünk,
mutatványa csatakos varázsában a tavasz felé,
gyászra s gyönyörre készen minden órában, minden percben.

Csoóri Sándor: Zörög éjjel a mák

Zörög éjjel a mák:
a lelkiismeretem fölriad rá: végül is elhagytalak.
Nyár van azóta is, nyár van már évek óta
                          s te egyedül élsz,
                              egyedül a ketreces házban.
Nem szól senki se hozzád: igazítsd meg a kendőd,
mert eljöhet még a világ érted.
Iszol, ha sírnod kéne,
iszol, ha névnapod jön,
iszol, ha elsötétített combokat látsz
                            összefonódni titkos ágyban
s az esők, mint a végtelenség foszló fércei eléd lógnak.
Mindegy már, mi történt s hogyan történt:                    
a tőled ellopott öröklétemet
eltékozoltam hanyagul;
a családom most: bicska és kenyér,
zöld fák országa
a fejem körül
s egy halállal eljegyzett nő édessége –
Velük vagyok,
                             ha nálad keres a bodzaillat,
az ablakmosónak álcázott titkosrendőr,
velük vagyok s te már csak özvegyem vagy.

Csáky Károly: Tényállás

a csönd

kettévált

ott

szótlanság

itt

hallgatás

                     lám                      

mindenki

megtestesül

valahogy

egyik lapul

másik vigyázzban áll

Reményik Sándor "Idill" a magasságban

Vihar ment végig a hegyélen. - -
A gyökerei megmozdultak.
Az órjás, látva végzetét
Társa felé nyujtá kezét:
Tarts meg, - vagy téged is lezúzlak!
És tompa jajjal rázuhant.

Elállt a hegy lélekzete,
S egy percre a patak alant.

A másik meghajlott bele,
De felfogta és megtartotta őt.
Egyik a másikra támaszkodva:
Most így állnak a Teremtő előtt.

Julia Hartwig: Megcsinálom nektek ezt a csodát

Oly nagyon szeretik, hogy ez a benne elterebélyesedő
öregség gyűlöletes a számukra. Mennek mellette, szépek és jól
megtermettek és gyermekkoruk szemein át nézik.
És eddig ott van a fülükben a hangja, ami oly dallamos,
mint a tárgyakat közelítő gyors mozdulatait mindig kísérő baráti
széltől megmozgatott húsvéti harangé.
Tehát ha megbotlik az utcán, így sziszegnek: Nagyanya,
ne játszd meg magad.
Ha meggörnyed, rákiáltanak: Nagyanya, húzd ki magad!
Egy idegen, aki ezt meghallaná, kegyetleneknek tartaná őket.
De az öregasszony még egyszer összeszedi az erejét, kiegyenesedik
és a szeretet fénye árad szét az arcán.

Dabi István ford.

Ágai Ágnes: Beszélgetés

De. És. Ha. Nem.
Ínyemre szorítom a szavakat,
felszívom a betűket.
Szólj! Hallgatlak.
Fülledt éjszaka csendjében
percegnek a kimondott
és kimondatlan szavak.
A te hangodon röpködnek,
mint bódult madarak                      
a kalickátlan éjszakában.
Hangod puhán, sötéten
hullámzik, mint a tenger.
Sztereóban hallom,
innen és odaátról.
Nincs korlát, nincs sövény közöttünk.
A szavak héját felpattintja az éj.
Elmondhatsz mindent,
amire eddig nem volt
erő, bátorság, alkalom.
A világ elaludt,
csak én hallgatlak éberen.
Beszélj!
Most értelek meg igazán!

Rákos Sándor: Vadállat

pusztámba betolakodott
pihenőhelyem füvét letaposta
fáim alá csalétket rakott ki
ágak közül magaslesből lesett rám
első napon kitértem előle
másodnapon és harmadnapon is
nem gyávaságból csak mert undorított
kitértem még három hosszú napig
de a hetedik napon ráuntam
hitványságára a lesből lesőnek
és a felkelő nappal együtt
a fák közül a tisztásra kiléptem
szemvillanásnyi szembenézés
ráökrendtem halálos undorom
arra aki meghúzta a ravaszt
mozdulata s a dörrenés között
az a másodperc volt az életem