Keresztes Ágnes: Öszinteség

Már voltam botránkoztató
s botránytól rettegő is;
tudom, hogy néha bűn a szó,
a hallgatás megőriz,
de inkább vádoltam magam,
mint hogy megbújva éljek,
míg beragyognak súlyosan
negérdemelt erények.
Válaszoltam mindenkinek:
mikor, miben hibáztam.
De nem sok jóságban hiszek
- s nem minden lázadásban.

Adam Zagajewski: Keresd

Visszatértem a városba,
ahol kisgyermek voltam, majd
nagykamasz, majd harmincéves vénember.
A város közönnyel fogadott,
ám az utcai hangosbeszélők így pusmogtak:
hát nem látod, hogy a tűz mindegyre ég,
hát nem hallod a lángok sercegését?
Utazz tovább.
Keresd valahol másutt.
Keresd.
Keresd a valódi hazád.

Zsille Gábor fordítása

Adamis Anna: Arra születtem

                          hogy kisgyerek legyek,
anyám mellett játszam hosszú éveket,
arra születtem, hogy felnőtt is legyek,
s megértsem a szóból azt, amit lehet,

s végül arra jöttem én e világra,
hogy hinni tudjam: nem vagyok hiába.

Arra születtem, hogy megszeressenek,
s megszeressem én is azt, akit lehet,
arra születtem, hogy boldog is legyek,
s továbbadjam egyszer az életemet,

s végül arra jöttem én e világra,
hogy belehalnom se kelljen hiába.

Rónay György: Jelenlét

Nézz föl az égre: ott van
felhők és csillagok közt.

Pillants körül a földön:
ott van fűben, virágban,
állatok ámuló szemében,
emberek arcán.

Áss le a föld alá:
csontokból és kövületekből
szándékainak lábnyoma
dereng feléd.

Mindenütt láthatatlan.
Mindenben látható.

Csáky Károly: Ajándék apámnak

Apám, meséid legtisztább képek a múltról.
Bizonyítékuk:
megkeményedett tenyered,
mely tíz félszigetként
nyúl a tengerbe
a legkisebb moszatért.

Talpad,
mely alatt
sokszor elkoptak
a tarlók.

Arcod,
mely hamis képe
negyvenegy évednek.

Mosolyod,
amit a kínok tettek
jóízűvé.

S a benned maradt szavak,
melyek most megszólalnak
bennem.

Fáy Ferenc: Rabság

Magadra vess, ha úgy élsz, mint a rab
a kővé-dermedt álmok ketrecében,
hol üszkös karmod meghasad
s gubancos szőröd lombja leng a szélben.

Fogára tűz az éj és fojt a nap,
s amíg szemedben fészket rak a szégyen
te ott rágódsz a porban, egy falat
– gyerek vetette – emberi beszéden.

Magadra vess, ha úgy élsz, mint a rab
s nem látsz tovább az ember-szabta résen.
Vess bukfencet! hogy minden szenvedésen

s halálon át is ámíthasd magad,
hogy így vagy boldog; s rácsokkal-szabad
csöpp dolgaid közt Isten is megértsen.

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

Takaró Károly - Hajnali gondolatok

Emil Biela: Színház egyetlen nézővel

Nézi Isten az

égből földi színházunk -

és nem tapsikol.

Zsille Gábor ford.

Csáky Károly: Ige a 133. napra

Lenn
a csendben,
földi enyészetben,
csak az elmúlás
mélyül.

Fenn
a mennyben,
testté lesz
újra az Ige,
hogy az öröklétben
beteljesülj te
is.

S bár még csak képletesen
foghatjuk egymás kezét,
fájdalmunk oldódik
lassan,
és kapunk még
esélyt,
ha áldását adja
ránk újra
az Isten.

B. Tóth Klára: Célirány

Ne azt tápláld,

akinek kifordul a gyomrából,

mint idegen anyag,

ami nem emészthető,

kiöklendezi, mint a romlott ételt,

mert hiányoznak belőle

a szeretet-enzimek,

ne ott kínálgasd, ahol félrekódolják,

ahol ellenkezőjére fordul,

gyűlöletet generál,

ahol doronggal döngölik a földbe,

oda hintsd,

ahol éhezik és szomjúhozzák,

ahol töltekeznek vele,

ahol túlcsordul és megszaporodik,

jut belőle minden kéregetőnek,

kapualjban didergő csövesnek,

ellenséges szekértábornak,

mert a szeretet hosszútűrő,

mint az Isten, mindent remél,

mindent eltűr, mindent elfedez.

Halina Poświatowska: [oszd meg velem]

oszd meg velem

egyedüllétem mindennapi kenyerét

töltsd ki jelenléteddel

a tátongó falakat

aranyozd be

a nemlétező ablakot

légy ajtó

mindenek felett egy ajtó

mi sarkig szélesre

tárható

Zsille Gábor fordítása

Julia Hartwig: (Nem találtalak otthon titeket...)

  Nem találtalak otthon titeket. Csak a verandán
emelgette a szél a nyugágy vásznát. Hová mentetek?
A kilátás a házatokból szétterjedt, a ti tekintetetek
azt nem merítette ki. Fenyegetőbbek lettek a csúcsok,
nem szelídítette meg őket a ti jelenlétetek. És a ház kö-
rül túl erősen illatozott a méhszárnyakon felemelt lanka.
 Az ajtótokra tűztem egy cetlit.

Dabi István ford.

Julia Hartwig: Ő ki már nincs

 Ő ki már nincs köztünk eteti a madarakat
Mindig is etette miért hagyná abba
Keze láthatatlan ám a madarak látják
és látják a magvakat miket hint
Mik átjárják őket mint az eső a szél

Zsille Gábor fordítása

Czesław Miłosz: Egy bizonyos korban

Meggyóntuk volna a bűneinket, ám nem volt kinek.
A hószín felhők nem hallgattak végig, és a szélnek
Sem volt ránk ideje, míg a tengereket járta sorra.
Az állatok érdeklődését sem kelthettük fel:
A kutyák, csalódottan, inkább egy parancsra vártak,
S a macska, a züllött, a léha, békésen elszunyókált.
A társak, kikről úgy hittük, közel állnak hozzánk,
Hallani sem akartak rég elhantolt ügyekről.
A baráti beszélgetések pálinka s kávé mellett,
Az unalom legkisebb jelére megfeneklettek.
Megalázó volna órabért fizetni holmi
Diplomás alaknak, csupán, hogy némán hallgasson.
A templomok – talán a templomok. Ám mit gyónhatnánk ott?
Azt, hogy tükörképünket folyton csinosnak láttuk,
Jóllehet helyünkbe idővel undok varangy lép,
És midőn duzzadt szemhéját résnyire felnyitja,
Egyszerre szemünkbe ötlik: „Hisz ez én vagyok, én.”

Zsille Gábor fordítása

Végh Tamás: Kérés

Ma reggel Uram

add az arcodat ennek a városnak,

ruházd fel csendeddel, mert meztelen így.

Takard el testét, tégy fejére hálósityakot,

rángó ideg indáit patyolat békédbe simítsd.