Falu Tamás: Út vége

Mikor az utunk véget ér,

fáradt bennünk a vér, az ér,

már nem érdekel a jelen,

csak az örök, a végtelen.

Lelkünk a múltba menekül,

folyton beljebb, szüntelenül

és egyszer olyan messzi jár,

hogy nem tud visszajönni már.

Csáky Károly: Elmélkedés

Ülsz a mélységek
fölött,
még megvan
bent
az egyensúly.

A lélek
belélegzi
a csöndet,
majd felszáll
Isten földi hegyére
tovább hallgatni
a belső suttogást,
s várni a
harsona
hangját.

Kassák Lajos: Figyelmeztetés csak úgy

Vigyázz
a túlfeszített húr
elpattan.

Vigyázz
a megáradt folyó
betöri kapudat.

Vigyázz
a hihetetlen kísértet
magával ragad.

Vigyázz
magadra és énrám
aki szeretlek.

N. Ullrich Katalin: Mostanában

mennek az emberek
egymás mellett
-és nem beszélnek

ülnek az emberek
egymás mellett
-és nem beszélnek

élnek az emberek
egymás mellett
-és nem beszélnek…

... élnek?

Bella István: Zárszó

Amikor nem látja magát a sóhaj,
mert akár a holdé:
visszhangtalan a tükrön az esendő pára –

És amikor nem válaszol a tükör,
mert siketnéma a holt fém,
a sóhaj lakmuszpapírja át nem színeződik;
holdja be nem páráll –

Ez vagy. És
ez leszel.

Visszaverődő csönd.
Sóhaj és tükör.
Tükör és

Fecske Csaba: Nincs kinek

ülnék apámmal kint az udvaron
a kecskelábú asztal mellett
borozgatnánk szó szót követne
lassan kimérten botorkálva
kora ősz lenne az érő Izabella
illata időzne körülöttünk hallanánk
a zöldjüket vesztő fűszálak méltatlankodását
az útról beköszönne egy-egy kedves ismerős
tekintetünket húzva maga után akaratlanul
a harangszó felezte nap második felében
lennénk s mi észre se vennénk hogy életünk
hátra lévő részét kezdtük el a délutáni nap
cirógatna anyásan fülünkben macskánk bölcs
dorombolása mosolyt – optimista eleven plakát –
tűznék arcomra és azt mondanám
amit még sohase mondtam de ki kellett
volna mondani rég

mégse mondom  mert már nincs kinek

Ingrid Helena Sjöstrand: Meg ne próbáld!

Meg ne próbáld!

mondja apa,

és nagyon szigorúan néz rám

És egész testem reszket,

és már úgy érzem, gyáva vagyok,

ha meg nem próbálom.

Tótfalusi István fordítása

József Attila: Ne légy szeles …

Ne légy szeles.
Bár munkádon más keres –
dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
úgy érdemes.

Bella István: Van-e jogod?

1

Van-e jogod
ríni egy nép helyett,
mert egy nő nem szeret,
és apád itthagyott?

Van-e jogod
szólni mindenki helyett,
ha se több, se kevesebb
nem vagy, mint azok?

Igaz, a szavakért,
úgy kapsz, mint régen ételért,
de nemcsak azért,
azért ragaszkodsz
a gondos gondolathoz,
hogy a magvasabb gondhoz
ne legyen semmi közöd?

Mert mi lennél
meztelenül és teljesen pőrén,
így egymagad?

Ha lemállnának rólad a szavak!

Maradnál-e még
érték és emberi mérték,
mi nemcsak szép, s ravasz formát
szólni jogot is ad,
s élni,
hittel, s hitellel,
mint az uradalmi kovács,
ki élt földbevetetten,
meghalt lova után kötötten,
otthon,
Keresztúron,
tizenkilencben.

2

De tudnál-e valami,
valami mást,
kaszát ragadni, kapát
és azzal vallani,

mint ők, azok
kikben csak múlás viszolyog,
s a felejtés nem is halál?

Vagy csak azért beszélsz,
hogy élj, élj,
akkor is élj,
ha a föld megzabál?

S az is mit ér?

Mit ér, boldogít-e a tudat,
hogy tán egy nép, osztály
magáénak fogad,
s kitagad
belőled mindent, ami nem ő –

szülő és születő,
nő és csecsemő,
minek is mentenéd magad?

Bella István: A költő délutáni dörgedelme gyermekeihez

Gyermekcséim!

Ott a pohár!

Ne igyatok a tenyeretekből!

De ha mégis,

kis gidáim,

mielőtt a csapra hajoltok,

nézzetek hátra!

Mert egyszer csak

szétcsapódik

árnyzizzenve a sötét,

s megreccsen,

mintha puha mancsok tapodnák,

fényetek a földön,

s lehet,

mire föleszméltek,

egy másik arc néz vissza

minden vízcsepp

szembogarából.

Keresztes Ágnes: Őszinteség

Már voltam botránkoztató
s botránytól rettegő is;
tudom, hogy néha bűn a szó,
a hallgatás megőriz,

de inkább vádoltam magam,
mint hogy megbújva éljek,
míg beragyognak súlyosan
negérdemelt erények.

Válaszoltam mindenkinek:
mikor, miben hibáztam.
De nem sok jóságban hiszek
– s nem minden lázadásban.

Beney Zsuzsa: Sírfelirat

A rózsának, mely veled ébredt,

hamuvá hült hó parazsa.

A kristály tó, ahonnét ideszálltál

tavaszi sár-pocsolya.

Ég s föld közt leng cérnagyökéren

életed pillanata.

Gyurkovics Tibor: Dob

Egészen sárga a virág,
zuhan a nap, fejünkre száll,
vízbe lógatjuk lábunkat,
ülünk a mólón, nyár van, nyár.

A víz dobog, mint könnyű dob,
a mohó napot elnyeli.
Szeretlek. Égre-földre már.
Nincsenek feltételei.

Gyurkovics Tibor: Csere

Szerettelek mint szám szerint való
emlékeim – dugdostalak magamban
aki vállaltál mindenféle kínt
s asszonynak való szenvedést miattam

Szerettelek előszámlálható
kínom miatt csattanó nevetésed
sűrű kontyod a természetességed
belém nyilallt mint fák között a hó

Szerettelek! Tornác voltál nekem
hová öröktől a falura vágytam
szerettelek a lenvásznon az ágyban
tapadva és vízszintes-melegen

Egyenként tudom mosolyaidat
dió-szemed ködölő rebbenését
tenyered ráncát ápolónő ruhádat és még
valamit amiért tudtam hogy ki vagy

Szerettelek még előszámlálhatatlan
dolog miatt szagod ösztöneid miatt
mert tudtad mint mindenki aki ad
hogy amit adtál – visszaadhatatlan.

Gyurkovics Tibor: Arc

Bejön egy arc és nem megy többet el.
Egészen behajol a képbe.
Tapogatozó ujjunk alatt ver
a homlok érverése.

Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Nem néztük jól meg az ablakkeretben.
De tarkójára tűz a nap
és értjük őt már egyre fényesebben.

Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Szabálytalan az orra, szája,
de közelebb jön s pontosan
kirajzolódik mindegyik vonása.

Mert hátulról kap megvilágítást,
hogy fölragyognak könnyű ujjai.
Bejön, leül, levetkezik.
És nem tudjuk már elbocsátani.