Nyilas Attila: Aporia

                      Kemény Istvánnak

Nem menni valahova: nem menni.
Nem elvből nem menni: csak úgy nem menni.
Menni készülni, aztán mégse menni.
El is indulni, mégse odamenni.
Oda is érni, mégse bemenni.
Vagy szándéktalanul mégis bemenni,
bemenni oda, mégse oda menni.
Menni valahova úgy, hogy nem menni.

Mecser Szilvia: Válladon dúdolom

Mint levetett kabát,

őrzöm még meleged,

ősz és tavasz után

már nem kellek neked.

Őrzöm még nyakadnak

ívét mint folyómart

napédes mézízét

a kanyarulatoknak.

Őrzöm még zsebemben

kezed merülését,

mint vízbe hullt

elsüllyedő kincsét...

Őrzöm még karjaid

hajló, puha árkát

mint ringató dallamok

hullámzó lágyságát.

Őrizlek magamban,

 – míg őrizel te is –

vállfára akasztva

álmodlak télen is.

S ha kellek tavasszal

elvihetsz magaddal –

válladon dúdolom

a télen megírt dalt.

Fazekas József: Kabátban s kabátlanul

(Pataki útravaló)

Tudod ott
a tuják alatt
ahol megálltunk
egy spanglira
őrt állt fölöttünk
az Isten angyala
s megfogadtuk
kabátját leveti
mindenki
s ráadja akit
sorsa magára hagyta
leszel vagy sem
kabátlanul
a kert tudja
megfogadtuk

tudod
a dolgok attól szépek
néha nem változnak
olykor még épek
a világ meg megy
előre meg hátra
kezemben kabátom
s várok a régi mára
Istenbe fogódzón
meg némaságba
beburkolózva
a tuja titkába
kabátban kabátlanul.

Kazimierz Nowosielski: A férfi halála

Ő:  Előbújtak-e már a levelek
      Elküldtem-e már minden levelet
      Tiszta lesz az idő
      Vagy talán köd

Én: Nem tudhatjuk
      elfogad-e téged a sors
      ahogy írtál
      Ma már másképpen ültetnek kerteket
      Már csak kevesen vannak akik hisznek
      ebben a kiteljesülésben
      beteljesülésben
      ebben az ódivatú
      rímben

Ő: Várni kell majd
      az összegereblyézett levelek elégetésére
      a kutyák feltámadására
      a szavak e megjósolt
      szavára

Én: Boldog az
      akinek legalább egy csillagos éjjele van
      hogy kipanaszkodja magát
      Sok kérdés ott habozik
      a szokásos gyümölcsszüretben
      Boldog akinek ott a tenyerén
      a vers
      mint egy alma

Ő:  Holnap lesz a temetésem
      Szép idő lesz vajon
      Vagy majd esik az eső

     Hol lépked majd az angyal
     És merre jár az ördög

Dabi István fordítása

Kiss Benedek: A havazás mögött

Kívánkozok el e hóesésből

– nem is nyárba:

gyermekkori télbe,

félve nézem ezt a vad kavargást,

félve, félve.

Tél bennem is.

Mogorva a kedvem.

Ments ki innen, gyerekkor hava!

Mikor ropogós, ripők hidegben

röpített széllel a korcsolya!

S korcsolyával aztán a tanyára,

rokonokhoz, a jeges uton…

A pusztának ködfal volt határa,

s túljutottam minden ködfalon.

Hová lett a régi sok rokon?

A vadvizek fenékig beállva…

Csatangoltam térdig-csatakosan

fácánok rozmaring-léptén járva,

s alig vettem észre:

este van.

És az esték! Hímes téli esték!

A kis szoba szinte fölrepült,

szikrázott a csillaggal kivert ég,

Dávid

Jézuskának hegedült.

Mese szólt: háborúk, végrehajtók,

a csepp kenyér meg a nagy árvizek…

Nagyanyám főtt kukoricát majszolt,

buggyant gyakran

a borosüveg.

Mi kicsik, lestünk elefánt-fülekkel,

a varrógép bele-belehadart.

Egyszer volt… Régen volt…

De volt egyszer!

Már mindent barbár havazás takar.

Kiss Benedek: A mindennapi pohár

Töltitek, okkal, oktalan,
mivel feneke van.
Megtelik gyorsan a pohár,
s máris üresen áll.

Van, kinek temetése van,
újszülött fia van,
ennek meg lakodalmasan
taktust verek magam.

Egyik mind névnapot idéz,
cimborákat keres,
másik az életébe néz
mint örök alperes.

Van, aki a semmire lát,
van, ki még arra se,
emezt meg – bár nem volt galád –
megcsalta kedvese.

Más meg azt mondja: mi soha,
soha meg nem halunk!
(bár Platón s Szókratész oda
s oda Jézus urunk).

Oktalan mégsem telt tehát,
mert mindig van valami,
amivel a sors úgy megáld,
hogy nem bírjuk kimondani,
némán kell hordani,
borba kell fojtani!

Mezey Katalin: A temetés

Meghalt Nagypapa. El fogják temetni. Ennyit tudtam és tele voltam
várakozással. Úgy képzeltem, a temetés valamiféle találkozó.
Egy utolsó találkozó a Nagypapával.
      Régóta már csak Anya és Nagymama beszélgetéseiben hallottunk
róla. Nagyon beteg lett, kórházba kellett mennie. Nem vitt már
kézenfogva sétálni minket a Torockó térre, a templom lépcsőjéről
nem kiabálták utána az ott játszadozó rossz gyerekek, hogy „Mikulás
bácsi! Mikulás bácsi! Nem jelent meg elegánsan, ahogy szokott,
a kertészet kapujában: nagy fehér szakáll, fekete sétabot, lesoványodott
testén nadrágtartós fehér ing, bő pantalló, lazán hullámzó szürke
zakó.
      Meghalt a kórházban.
Megkérdeztem Anyát, hogy elmehetünk-e mi, gyerekek is a temetésre,
és azt felelte, hogy igen.
      Ez megnyugtatott. Szerdán lesz a temetés, és mi ott leszünk.
      Szerdán volt a temetés, de mi nem voltunk ott. Úgy éreztem,
hogy kihagytak valami fontos dologból. Nem a szomorúságból. Sejtettem,
hogy a temetés szomorúsággal jár, és éreztem is magamban
ezt a szomorúságot. De kihagytak a találkozásból, a rokon nénik-bá-
csik dicséreteiből és jajgatásaiból, szóval mindenből, ami kellemes
történik családi alkalmakkor.
      Pedig a temetésen mi is fontosak lennénk, mert a mi Nagypapánk
halt meg. Tetszett volna nekem ez a fontosság. Szerettem volna eljátszani
annak a fontos kislánynak a szerepét, akinek meghalt a nagypapája.
Láttam magamat, ahogy fogom Anya kezét: sötétkék kardigán
van rajtam, amit Nagymama kötött, de lehet, hogy csak fehér blúz és
sötétkék szoknya, mert nagy hõség van. Azt se bántam volna, ha fe
ketére festik valamelyik ruhámat, mint Anyáét.
      - A kicsik nem kell hogy feketében legyenek  mondta Nagymama.
      A taxizás is foglalkoztatott. Taxival megyünk a temetőbe (Apu
motorján mégse mehetünk ennyien).

      Később azt mondták, hogy azért nem vittek ki, mert nem fértünk
volna be a taxiba. De olyasmit is hallottam, hogy a temetéshez még
kicsik vagyunk. ( Nem kell a gyerekeket kivinni! Nem nekik való a
temető…) Hároméves voltam. Nem éreztem magam kicsinek.
      Délutáni alvásidő volt, a leeresztett redőny mögött feküdtem, és
a parkettára hulló keskeny fénycsíkokat nézegettem. Egyszercsak hallani
véltem, hogy egy autó áll meg a házunk előtt.
      Amikor Anyáék kiléptek az előszobaajtón, bömbölni kezdtem.
Bömböltem akkor is, amikor lent becsapódtak a taxi ajtajai, felkelepelt
a motorja, majd távolodott és elhalt a pöfögése.
Később már csak halkan, magamban sírdogáltam, amiért megígérték,
és nem tartották meg az ígéretüket.
       Anyus, szegény, nagyon odavan. A szokásos… Sírógörcsök, jajveszékelés.
Ancsur kontráz neki  mondta Anya este, amikor külföldön
élő öccsével beszélt telefonon.  Én nem tudok sírni… Csak látom
magam előtt azt a gyönyörű szemét. Ahogy a kórházban utoljára
rámnézett… Már nem tudott beszélni. Csak nézett rám szemrehá-
nyóan avval a bársonyos tekintetével. Nem értette meg, pedig hányszor
elmondtam neki, hogy muszáj hazamennem a gyerekekhez, le
kell fektetnem őket.. Úgy nézett utánam, mintha azt mondaná:  Hát
te is elhagysz, Katinkám?  Így váltunk el… Már mindig azt az utolsó,
szemrehányó tekintetét fogom magam előtt látni.
      Én pedig azt, amilyennek elképzeltem a temetést: fehér blúzban
és sötétkék szoknyában állok egy fehér, kövezett téren, és fogom
Anya kezét.

Sebestény- Jáger Orsolya: A hárfa húrja

Hallom a nyitott ablakon át,
– mintha hárfán pengetné az élet –
a májusi lombok suhogását.
Vagy csak a tétova távolban zenélnek?

Uram, pendítsd meg bennünk
vénülő szívünk megfáradt dallamát,
s ha félünk: Te védj meg.

Pendítsd meg bennünk,
mert látod: észre sem vettük,
hogy elmúlt, elszaladt...

s a túlpartra lépve
súlyos terhünk tegyük le Rád,
már itt, a szelíd hársak alatt.

Hadd halljuk szívünk ablakain át
először talán, vagy újra és újra,
beért éveink csöndesült moraját:
csak Benned zeng a hárfa húrja.

Oláh András: ki mossa ki a világ szennyesét

                        Nagy Lászlónak

ki tartja ébren a csillagok tüzét
halakat ki ad az óceánnak
ki sarjasztja a rétek dús füvét
és az erdőkben ki nevel fákat

hegyeket ki emel porból és kőből
ki fest színeket a szivárványra
koszorút ki fon akáctövisből
a Föld sebhelyes vérző homlokára

ki tanít hinni és szeretni egymást
ki súg az alvók fülébe álmot
szitkoló szájból ki old fel átkot

égő szemmel félőn vagy haragvást
a kígyók fejét ki tapossa szét
s ki mossa ki a világ szennyesét

Reményik Sándor: József, az ács, az Istennel beszél

Magasságos,
Te tudod: nehéz ez az apaság,
Amit az én szegény vállamra tettél.
Apja volnék, - és mégsem az vagyok.
Ez a gyermek ha a szemébe tekintek,
Benne ragyognak a nap, a hold, a csillagok.
Anyja szemei s a Te szemeid,
Istenem, a Te szemeid azok.
Gyönyörűséges és szörnyű szemek,
Oly ismerősek, s oly idegenek
Ez az ács-műhely ezek a forgácsok
Mit tehettem érte? mit tehetek?
Én tanítottam fogni a szerszámot,
Mégis rá fogják majd a kalapácsot.
Úgy félek: mi lesz?
Most is ki tudja, merre kóborog,
Tekintetétől tüzet fog a műhely,
Tüzet a világ, s egyszer ellobog.
Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja
Borzolta a szakállamat.
Ezüst nyomot hagyott már akkor is,
Komoly nyomot parányi rózsaujja.
S most olyan más az útja
Vezetném és Ő vezet engemet.
Csak azt tudom, a Te utadon jár,
Magasságos,
De ki tudja a Te ösvényedet?
Te vagy az atyja, - én senki vagyok,
Az Evangéliumban hallgatok,
S hallgat rólam az Evangélium.

József Attila

" A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok."

Csontos Márta: Káin Naplója

Nem tudom Uram, merre meneküljek,
lépéseimben megbújik a kétség, már
nem akarok kezet emelni senkire, nem
akarok leselkedő állat lenni kapud előtt,
s várni, hogy engem is megsimogass végre.

A kiontott vért már régen felszívta a fény,
a zsenge bárányt az akolból kiemelted,
s magad mostad a szőrét fehérre.
Csak én maradtam magamra, közismert
gyilkos az írások szerint.
Nincs már elvárásod velem szemben,
nem emelem feléd a fejem, hisz nyakamra
tetted a vaspántot, s már nem tudok
többé az égre nézni.
Ott maradtam a mélyponton, ahol
kijelölted a helyem, teljesen belesüppedek
a levegőtlen szentély hideg mezejébe,
s undorral nézem, hogyan csepp­en ajkamról
a szenny hótiszta ostyádra.

Csontos Márta: Immortality

Már nincs bizonyíték lakhelyedről anyám,
csak egy emlék-csatolmány vagy,
mely elmémbe égett az utolsó napon,
mikor fekete bölcsődben megláttalak.
Nem vártál már a kapu előtt, nem vettél
nekem csokit az utolsó százasodon,
csak feküdtél hallgatag, tűrted, hogy
megágyazzanak neked a kövek között,
s a párnáról sem fordítottad felém a fejed.

Átszöktél a tiltott zónán, csak pillanatfelvételt
hagytál ajándékként a visszatérés reménye helyett.
Tudomásul veszem, hogy nem tudlak visszahívni,
nem tudok neked már semmi megígérni; már
leveled sem küldhetek részedre,
mint egykor a Lappföldre a Mikulásnak.
Látom a fotódon, most már nem öregszel,
végtelen és örök lettél, mint az Isten.

Csak én küzdök még az idővel, s nem hagyom,
hogy Ember és Ember között nőjön a távolság.
A föld már visszavett téged, csak emléked
surran be hozzám, s betelepül kis szobámba,
örökös vendégségbe, s tudom, megtarthatlak
téged árvaságom jogán.

Radnóti Miklós: Apámhoz az égbe

Apám ott fenn az égbe!
Gondolsz-e néha rám?
Mert én sokszor bámulva a légbe...
Elgondolom, hogy milyen kár...
Hogy ily korán meghaltál... Apám!

Sokszor, ha az élet rögös utjain,
Abba a gyakran emlegetett
Göröngyökbe botlik meg lábam...
Elgondolom, hogy milyen kár...
Hogy nem vagy velem... Apám!

Ha az élet zajgó tengerén -
Irányitó, erős kéz kellene...
Hányszor, de hányszor megcsókolnám
A te jóságos, dolgos, de sajnos már holt kezed,
Elgondolnám közben, hogy milyen kár...
Hogy árván hagytál – Apám!

Csontos Márta: Virrasztóének egy szeretőért

Vastag szőke fonatodba 

hiába melegedett a Nap, 

arcod sötét grimaszán 

fáradt mosolyod hallgatag. 

Sikoltva csattan a parancs, 

ősi fészkedbe bomlott a csend. 

Árva szeretőd hiába vár, 

ágyad körül félelem kereng. 

Gyertyát gyújtott a szótlanság, 

harangba öntött nyár maradtál. 

Fázósan virrasztó lelked 

lapul a magányban. Elátkoztál. 

Könnycsepp hidegébe mosva 

homálylik a zeneszoba, 

Chopin ül rojtos széken, 

ujjain porladó sóhaja. 

Repedt komód rejti titkát, 

sárgult lapok démona int, 

s egy csorba tányér peremén 

megkapaszkodik a múlt, megint. 

Fénytelen szemét lezárva 

padlóra kuporodott a test. 

A semmi tán még így is szép, 

arcán a halál keresztet fest. 

Édes bánatba ül a muszáj, 

penész-szag bujkál a teraszon. 

Szertartás ostyájába törve 

térdelek érted a dallamon.