Már nincs bizonyíték lakhelyedről anyám,
csak egy emlék-csatolmány vagy,
mely elmémbe égett az utolsó napon,
mikor fekete bölcsődben megláttalak.
Nem vártál már a kapu előtt, nem vettél
nekem csokit az utolsó százasodon,
csak feküdtél hallgatag, tűrted, hogy
megágyazzanak neked a kövek között,
s a párnáról sem fordítottad felém a fejed.
Átszöktél a tiltott zónán, csak pillanatfelvételt
hagytál ajándékként a visszatérés reménye helyett.
Tudomásul veszem, hogy nem tudlak visszahívni,
nem tudok neked már semmi megígérni; már
leveled sem küldhetek részedre,
mint egykor a Lappföldre a Mikulásnak.
Látom a fotódon, most már nem öregszel,
végtelen és örök lettél, mint az Isten.
Csak én küzdök még az idővel, s nem hagyom,
hogy Ember és Ember között nőjön a távolság.
A föld már visszavett téged, csak emléked
surran be hozzám, s betelepül kis szobámba,
örökös vendégségbe, s tudom, megtarthatlak
téged árvaságom jogán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése