Mezey Katalin: Befogadni vagy kivetni

Engem nem kell már megszeretni,
csak befogadni vagy kivetni.

Aztán, hogy köztetek megálltam,
bennetek magamra találtam

most rátalálhattok ti bennem
arra, miért útnak eredtem.

A vidámságot mindenekben
és mindenekfölött szerettem,

de tudom, egyre komolyabban,
vidámság, minden, azután van:

Íme, hát batyúm kipakolva,
országos vásár, fölötte ponyva.

Ezt hoztam. Lássuk, kell-e vagy nem kell?
Nincs hozzá alkum, így kel, ha elkel.

Olyan, mint minden, jó s rossz a rendben
furcsa törvényben elkeveredtem.

Megvallom, nincs is benne más szándék,
csak olyan, mintha tükörnek állnék;

tükör is, meg tán bújócskajáték:
magamban is tirátok látnék.

Rákos Sándor: Mozgókép

Ki hitte, hogy e vak, esendő
test a gondolattal egyenlő?

Csapódom erre meg amarra,
mintha fény vetítene falra.

Utcára! Vagy: be, a szobába!
S már ott vagyok, lelkem szavára.

Ember-árny, mozgókép, nem élő,
szürke a film pala-színétől:

gondolatokká vékonyodtam,
kételkedem testi magamban

s csodálkozva, hogy ez lettem én:
átlebegek a tárgyak szivén!

Parancs János: Hiába mondasz bármit is

                Mire rám mutatnál: nem vagyok.
                          Füst Milán

Már életedben elfelejtenek.
Olykor még mintha szólítanának.
De nem téged. Ó, nem. A puszta légbe
hangzanak, visszhangtalanul a panaszok.
Nincs időnk a többiek kérdéseire figyelni.
El se mondd, ha valami válaszra vársz.
Egyedül vagy a léttelenségben, és nincs,
senki számára sincs elfogadható magyarázat.
Nem vagyunk. Nem is létezünk. Ahová a kéz
mutat: senki sincs. Csak a szél kering,
vigasztalanul csak a szél futkos a házban.

Maarten Mourik: Halál

Halál [1]

Halál az, amikor
a fogház
szűk hátsóajtaját
kinyitják,
a küszöbön át emberek
zuhannak háttal
a sötétbe.

*

Halál [2]

Halál az, amikor
a függönyök már
egyre kevésbé engedik át
a tekintetet a kinti világra -
a függönyök
egy reggel
összehúzva
maradnak.

*

Halál [3]

Halál az amikor
az ember, mint egy farkas
a hófedte rónán
érzi, hogy körülvették
az üldözői;
egyre közelebb lopakodnak,
és ő az ég felé vonyít,
de már nehéz
elmenekülni.

Dabi István fordítása

Bella István: Az „éden elvesztése”

A világ végén
végül is ketten maradtak:
az árva, árva ember,
meg az árva, árva, árva
emberiség.

És elindult
fönnhangon kiáltozván
az ember az emberiségben:
„Hol vagy barátom, hova lettél?”

És elindult
fönnhangon kiáltozván
az emberiség is az emberben:
„Hol vagy barátom, hova lettél?”

S így
tekergőztek egymás
üregeiben, járataiban,
barlangjaiban a világ
végezetéig.
Mert az ember
nem tudott emberiségül,
s az emberiség
nem tudott emberül.

Bella István: Késsel és napsütéssel

Édes, mert szeretjük egymást,
s jobb az egyedül alvás,

halálos napsütéssel,
essünk egymásnak késsel,

drótokkal, huzalokkal,
halálos áramütéssel,

fehér jégzuhataggal
essünk egymásnak foggal,

szemmel és babonával,
a lélek lézersugarával,

a csupasz kötelet, karunkat
hurkoljuk lábunkra, nyakunkra,

s gyújtsuk föl, mert ehhez értünk,
szép embertelenségünk.

Szabolcsi Erzsébet: Kezedben alszik...

Kezedben alszik még napom,

kezemben őrzöm illatod.

Holnapról álmodik szobám,

s bekopognak a tegnapok.

Ködöt termett reggel a tél,

         zúzmarát szült a pillanat.           

                             Húzd magadra álomlepled,                               

örülj, hogy ennyi megmaradt.

Lackfi János: Két angyal

Két angyal lebegett szobámban
egy színes és egy fekete-fehér.
Nagyjából egyszerre hulltak le, engedett
az idő átlátszó celluxa.
Tudom, hogy itt vannak,
egy magasabb, egy mélyebb,
íróasztal mögötti létezésben.

Lackfi János: Hálaének

Azért adott nekem Isten,
hogy mindent megnehezítsen?
Mert a könnyű száll a széllel,
pora jön-megy a szeszéllyel?

Azért adott nekem Isten,
veled mindent megkönnyítsen?
Mert a nehéz mélybe süllyed,
mocsár nyelné be testünket?

Azért adott nekem Isten,
hogy mindent megkeserítsen?
Mert az édesség elhizlal,
gyorsan olvad, könnyen illan?

Azért adott nekem Isten,
hogy mindent megédesítsen?
Kenyerünket könnyel nyeljem,
mégis mézbe érjen nyelvem?

Azért adott nekem Isten,
hogy engem megszégyenítsen?
Magam hozzád mérve lássam,
bennem mennyi árulás van?

Azért adott nekem Isten,
hogy minket megdicsőítsen?
Testünk-lelkünk kettős létra,
egymáson másszunk az égbe?

Csáky Károly: Tévelygés után

Isten kertjét kutatom,
ahonnan
egyszer
már
kiűzetett az ember.

Uram,
fogadd vissza
eltévelyedett szolgáid,
áraszd el
kegyelmeddel,
kiket nem kímélt
a kísértés,
és gyalóságukban
mint féktelen gyermekek,
megmártóztak
a világ porában.

Csoóri Sándor: Meghallod-e még?

Fakó nép, mennek a napok, az évek,
meghallod-e még néha
cipőd ideges kopogását a kövezeten
s elcsukló himnuszaidat?

Kivirágzik az idén is minden akác,
minden gesztenye, minden somfa.
Az országalapító kéz
naponta megjelenik fölöttük a hajnali hűvösségben
s végigsimítja valamennyit.

Ráismersz-e erre a fáradhatatlan,
akaratos kézre a lombok között?
Ráismersz-e suhanására magadban?
Vagy neked is már csak a balsors magyar?

Elnézlek hömpölygéseid közben néhanap:
sok már a sorvadt kísértet soraidban,
a megkérgesedett szemű távolodó;
sok, aki a szalma-szakállas nyár zenéjét is
úgy hallgatja, mintha koldus-Tinódit
hallgatna épp egy utcasarkon.

Lehetne száz okom hát, hogy múltidőben
beszéljek rólad, kihaló madárfajok
és beomlott kutak hangján. De te olyan vagy nekem,
mint a költészetem: a fájdalmakból is
világ születik mindig s a szégyenből is páncélos égbolt.

Fakó nép, mennek a napok, az évek –
meghallod-e még távozásuk kényes visszhangját magadban
s agyonénekelt himnuszaidat?

Lukátsi Vilma: Akkor ... Mi lesz?

Egyre többet tud már az ember,
szédítő trónon ül az értelem,
előtte még megszólalni sem mer,
lenézett koldus lett az érzelem...
Mindenkinek a zsarnok parancsol,
a szintén trónra emelt önmaga,
érte süketen és vakon harcol
kegyetlenül. Egy "új kor" hajnala
kábítja el, ha riadtan megáll,
mert fél. Attól, hogy ez már a halál?!

És tanácstalan sodródik tovább
a gépcsodákat alkotó világ.
Az Istent eltemette: sírba zárta,
... tövissel ma már nem koronázza,
inkább ... nevetni próbál fölötte
a komputer-kor torzult szülötte.

Talán őriztetné is a kriptát,
mert ... ha mégis igaz lenne mindaz,
amit lenéz, mint a hivők titkát,
de amiről néha-néha hírt ad
az elnémított lelkiismeret,
hogy - harmadnapra a sír üres lett!
S az Isten mégis ... és még ma is él,
a Bibliában Ő üzen, beszél...

Akkor ... mi lesz? - Azt nem lehet leírni!
A Feltámadottban hinni kell,
hinni, hinni!

Csoóri Sándor: Vendégem és varázslóm

Ebben az átlátszó esőben 

nagyon magányos lett az erdő. 

Madarak torkában a lángot 

elfújta kedvetlen, hanyag szél. 

Állnak a lombok, mint lovak 

a szomorúság jászolánál; 

baljós tükröket rejt a hegyhát 

s bennük ég és föld öklelését. 

Ha nem élnél, most elaludnék 

s nem gondolnék semmi örömre, 

sem a víz citera-szavára, 

sem ágyékod villámaira. 

De fölkönyöklök nyavalyámból, 

az elmúlásból fölkönyöklök 

s téged látlak, egyetlen élőt, 

kiben a nyár még folytatódik. 

A nyár, mit az eső kioltott, 

akárcsak egy boglyatüzet, 

a nyár, mely olyan zaklató, mint 

a szerelem vagy mint a rózsák. 

Az évszakokat folytatod te 

azzal, hogy élsz, hogy örülsz nékem: 

ha fölnézel; ragyog a Nap 

s ki is nyílik, mint egy kapu. 

Ezen át lépsz be újra hozzám, 

vendégem és varázslóm vagy – 

Eláll az eső szívverése 

s a fű zöld parazsa fölizzik.

Weöres Sándor: Kísértet

Csak azt tudták, hogy oszlik már a testem,
s hogy, míg köztük jártam, mit kerestem.

Kopogtak rajtam, bajomat kilesték,
mégis elvittek nyirkos őszi esték.

Mosták a testem vízzel és közönnyel,
s anyám és húgom könnyel, csupa könnyel.

Azt hitték, engem siratnak, a holtat -
könnyeik nem rám: darab húsra folytak.

Mit tudta öcsém a városba, messze,
hogy mért gondol rám annyit akkor este,

szekrénye mitől is pattog és rezdül...
velem beszélt fél éjjelen keresztül.

Csak azt tudták, hogy szétmállott a testem
s hogy, míg közöttük jártam, hányat estem.

Azt mondták: szegény Pista, így-úgy... - és hát
nem engem szántak: testemet, a némát.

Nem engem szántak, kik engem szerettek:
magukat azért, hogy elveszítettek.

Uzsonnatájt így szóltak, könnyben ázva:
"Ha Pista is most itt, velünk teázna... "

Én téli erdőkkel vacogtam akkor,
csöpp síri mécsben égtem alkonyatkor.

Csak azt tudták, hogy csontváz már a testem
s hogy mílyen ételt és hogy kit szerettem.

Gyurkovics Tibor: Bátran

Ne írj verset ha nem lehet
hajtsd be a füzetfedelet
ne csókolj szájat ha már nincs szád
ne csinálj úgy mintha kibírnád

tudj idegesen járni-kelni
tudj napfényesen haldokolni
de ne riasszon vissza semmi:
ne bírd ki – hogyha nem bírod ki.