Jász Attila: (alatt)

Mindig is így akartam szeretkezni
a tájjal, határozott, ám finom moz-
dulattal nyúlni az illatos fűszoknya
alá, lassan haladni fölfele, ujjanként

tovább morzsolgatni a föld zsíros
feketeségét, forrásvizet szürcsölni
hozzá, és belefeküdni a langymeleg
porba, feküdni csak hanyatt, érezni,

ahogy átmelegít, és várni a langyos
esőt, ami lemossa majd a port, és sár-
rá változik, de feküdni csak tovább,
miközben gerinced alatt folydogál,

csorog el szép lassan az idő maga.

Jász Attila: (tovább)

Utoljára a felhőket akarom
majd látni, előtte a földet,
sárga füvekkel, csikkekkel,
eldobott műanyag üvegekkel

és sörösdobozokkal tarkítva,
aztán lassan a fák öreg bőrét,
bokrok poros leveleit, lassan
emelve tekintetem tovább

a fák lukas lombja fölé, aztán
már csak a felhőket szeretném
látni, ahogy fekve futok velük
tovább, csak tovább, tovább.

Jász Attila: A költészet olyan

A költészet olyan dolog, hogy ülsz
egy padon, nézed a fűszálakat.
Pici rezdüléseket. Túl feszült
vagy, ezért figyeled, hogy áthalad,
mászik, elrúgja magát legfelül,
felröppen a katica. De hamar
feltűnik újra. Látszik, kimerült,
de nagy nehezen mégis elszáll.
Irigyli őt a költő meg a fűszál.

A háttérben nehéz hullámokat
ver egy hajó jelentésteli teste,
üzenete, hogy a mondatokat
szavak fáradt viszonya tartja össze.
Egy ideig szerelmespárokat
a test bilincse majdnem minden este.
A távolság a hosszútávfutókat.
Nézed őket, mint eltévedt ufókat.

A költészet néha olyan torony,
ahonnan indokolatlanul elszállsz,
máskor némán dőlsz hátra a padon,
mint katica alatt a gyenge fűszál,
szeretők alatt lopott alkalom.
Előtted már bizonytalanul ott áll
a vers, szinte teljesen meztelen,
s leül melléd, persze, ha engeded.

Lucian Blaga: De a hegyek – hol vannak?

Az örökélet tiszta ereszéről
a percek hullnak, mint az esőcseppek.
Miközben hallgatom, a lelkem így szól:

A tág világnak titkán nőttem én fel,
és utamon a sors vezérel engem,
a végtelenség csókolt homlokon,
s mellembe, ím,
erős hitem a napból szívom én be.

Az örökélet tiszta ereszéről
a percek hullnak, mint az esőcseppek.
Csak hallgatom, és azt kérdi a lelkem:

De a hegyek – hol vannak? A hegyek,
hogy elmozdítsam őket a hitemmel.

Egyet se látok,
hívom, kiáltom őket – s nincsenek.

Kiss Jenő fordítása

Sebestény-Jáger Orsolya: Dzóé

            

             „Benne élet volt és az élet volt
             az emberek világossága” (Jn 1,3)

Nem vérből, s nem a test akaratából.
Inkább, mint tavaszi égbolt alatt a vetés,
mely szárba szökve hozza az aranyló magot.
Ez egy egészen másfajta születés.

Általa születni talán annyi csak:
Ő fészket rakott egykor a szívemben,
s miként a nyári fényt beissza, mi él,
betölt és ragyog mind fényesebben.

Szenteleky Kornél: Alázatos kérdés az élethez

Csendesen, lakájos alázattal kérdezlek,
te céda, te szent, te gyönyörű:
miért ez?
Miért ez? Miért, hogy reggel lerombolod azt,
mit éjjel lopott fénynél építettem,
hogy senki sem lásson?
Hogy eltakarod ködös köpönyegeddel
a távoli horizonokon ragyogó szigeteket,
melyeken egykor kiköthettem volna?
Hogy szétszórod emlékeim aszott, illatos lapjait,
mint hamut a szélbe?
Kérdezlek, drága: hát minden hiábavalóság?

Letörlöd a mosolyt orcámról
és szememben eloltod a remény lámpását.
Kifürkészed lelkem minden zugát,
ahová lelkemből kiizzadt gyöngyöket rejtegettem
és te ellopod a gyöngyöket, az én kínos-jajos
gyöngyeimet
és kihajítod őket a közönybe, a semmibe.
Kiszívod az erőt karomból,
szívemből, tüdőmből
és a láz iromba, vörös kucsmáját szorítod fejemre -
Ó!
Fejemben úgy ugrálnak a gondolatok, mint ördögfiókák
a varangyal üstök körül.
Balog búval, félrebillent fejjel ülök,
mint részeg, roggyant karneváli figura.
Egyedül vagyok.
Gyenge vagyok.
Szegény vagyok.
Beteg vagyok —
de még mindig a tiéd vagyok?

Te rám nevetsz, aranyakat csorgatsz le ujjaidról,
majd ölelésre tárod a karod,
pedig nem kellek neked:
se barátnak, se szeretődnek, se fiadnak.
Csak nevetsz, gúnyolsz engem, mert
nyiszlett és nyomorult vagyok.
Kérdezlek téged, te gyönyörű:
meddig tart a játékod?
mikor hajítasz el magadtól?
Kérdezlek szomorúan és köhögősen:
Miért ez? Miért ez!?
Te drága, te csodálatos,
te egyetlen, akit örökkön
szeretek s akinek szerelmére
örökkön vágyok.

1925.

Mezey Katalin: Befogadni vagy kivetni

Engem nem kell már megszeretni,
csak befogadni vagy kivetni.

Aztán, hogy köztetek megálltam,
bennetek magamra találtam

most rátalálhattok ti bennem
arra, miért útnak eredtem.

A vidámságot mindenekben
és mindenekfölött szerettem,

de tudom, egyre komolyabban,
vidámság, minden, azután van:

Íme, hát batyúm kipakolva,
országos vásár, fölötte ponyva.

Ezt hoztam. Lássuk, kell-e vagy nem kell?
Nincs hozzá alkum, így kel, ha elkel.

Olyan, mint minden, jó s rossz a rendben
furcsa törvényben elkeveredtem.

Megvallom, nincs is benne más szándék,
csak olyan, mintha tükörnek állnék;

tükör is, meg tán bújócskajáték:
magamban is tirátok látnék.

Rákos Sándor: Mozgókép

Ki hitte, hogy e vak, esendő
test a gondolattal egyenlő?

Csapódom erre meg amarra,
mintha fény vetítene falra.

Utcára! Vagy: be, a szobába!
S már ott vagyok, lelkem szavára.

Ember-árny, mozgókép, nem élő,
szürke a film pala-színétől:

gondolatokká vékonyodtam,
kételkedem testi magamban

s csodálkozva, hogy ez lettem én:
átlebegek a tárgyak szivén!

Parancs János: Hiába mondasz bármit is

                Mire rám mutatnál: nem vagyok.
                          Füst Milán

Már életedben elfelejtenek.
Olykor még mintha szólítanának.
De nem téged. Ó, nem. A puszta légbe
hangzanak, visszhangtalanul a panaszok.
Nincs időnk a többiek kérdéseire figyelni.
El se mondd, ha valami válaszra vársz.
Egyedül vagy a léttelenségben, és nincs,
senki számára sincs elfogadható magyarázat.
Nem vagyunk. Nem is létezünk. Ahová a kéz
mutat: senki sincs. Csak a szél kering,
vigasztalanul csak a szél futkos a házban.

Maarten Mourik: Halál

Halál [1]

Halál az, amikor
a fogház
szűk hátsóajtaját
kinyitják,
a küszöbön át emberek
zuhannak háttal
a sötétbe.

*

Halál [2]

Halál az, amikor
a függönyök már
egyre kevésbé engedik át
a tekintetet a kinti világra -
a függönyök
egy reggel
összehúzva
maradnak.

*

Halál [3]

Halál az amikor
az ember, mint egy farkas
a hófedte rónán
érzi, hogy körülvették
az üldözői;
egyre közelebb lopakodnak,
és ő az ég felé vonyít,
de már nehéz
elmenekülni.

Dabi István fordítása

Bella István: Az „éden elvesztése”

A világ végén
végül is ketten maradtak:
az árva, árva ember,
meg az árva, árva, árva
emberiség.

És elindult
fönnhangon kiáltozván
az ember az emberiségben:
„Hol vagy barátom, hova lettél?”

És elindult
fönnhangon kiáltozván
az emberiség is az emberben:
„Hol vagy barátom, hova lettél?”

S így
tekergőztek egymás
üregeiben, járataiban,
barlangjaiban a világ
végezetéig.
Mert az ember
nem tudott emberiségül,
s az emberiség
nem tudott emberül.

Bella István: Késsel és napsütéssel

Édes, mert szeretjük egymást,
s jobb az egyedül alvás,

halálos napsütéssel,
essünk egymásnak késsel,

drótokkal, huzalokkal,
halálos áramütéssel,

fehér jégzuhataggal
essünk egymásnak foggal,

szemmel és babonával,
a lélek lézersugarával,

a csupasz kötelet, karunkat
hurkoljuk lábunkra, nyakunkra,

s gyújtsuk föl, mert ehhez értünk,
szép embertelenségünk.

Szabolcsi Erzsébet: Kezedben alszik...

Kezedben alszik még napom,

kezemben őrzöm illatod.

Holnapról álmodik szobám,

s bekopognak a tegnapok.

Ködöt termett reggel a tél,

         zúzmarát szült a pillanat.           

                             Húzd magadra álomlepled,                               

örülj, hogy ennyi megmaradt.

Lackfi János: Két angyal

Két angyal lebegett szobámban
egy színes és egy fekete-fehér.
Nagyjából egyszerre hulltak le, engedett
az idő átlátszó celluxa.
Tudom, hogy itt vannak,
egy magasabb, egy mélyebb,
íróasztal mögötti létezésben.

Lackfi János: Hálaének

Azért adott nekem Isten,
hogy mindent megnehezítsen?
Mert a könnyű száll a széllel,
pora jön-megy a szeszéllyel?

Azért adott nekem Isten,
veled mindent megkönnyítsen?
Mert a nehéz mélybe süllyed,
mocsár nyelné be testünket?

Azért adott nekem Isten,
hogy mindent megkeserítsen?
Mert az édesség elhizlal,
gyorsan olvad, könnyen illan?

Azért adott nekem Isten,
hogy mindent megédesítsen?
Kenyerünket könnyel nyeljem,
mégis mézbe érjen nyelvem?

Azért adott nekem Isten,
hogy engem megszégyenítsen?
Magam hozzád mérve lássam,
bennem mennyi árulás van?

Azért adott nekem Isten,
hogy minket megdicsőítsen?
Testünk-lelkünk kettős létra,
egymáson másszunk az égbe?