Alekszandr Szergejevics Puskin: Tatjána levele Anyeginhez

Elmondja Ruttkai Éva

Én írok levelet magának -

Kell több? Nem mond ez eleget?

Méltán tarthatja hát jogának,

Hogy most megvessen engemet.

De ha sorsom panasz-szavának

Szívében egy csepp hely marad,

Nem fordul el, visszhangot ad.

Hallgattam eddig, szólni féltem,

És higgye el, hogy szégyenem

Nem tudta volna meg sosem,

Amíg titokban azt reméltem,

Hogy lesz falunkban alkalom,

S hetenként egyszer láthatom;

Csak hogy halljam szavát, bevallom,

Szóljak magához, s azután

Mind egyre gondoljak csupán,

Éjjel-nappal, míg újra hallom.

Mondják, untatja kis falunk,

A társaságokat kerüli,

Mi csillogtatni nem tudunk,

De úgy tudtunk jöttén örülni.

Miért jött el? Békességesen

Rejtőzve mély vidéki csendbe,

Tán meg sem ismerem sosem,

S a kínt sem, mely betört szívembe;

Tudatlan lelkem láza rendre

Enyhülne tán s leszállana,

S akit szívem kíván, kivárva,

Lennék örök hűségű párja

S családnak élő, jó anya.

Másé!... A földön senki sincsen,

Kinek lekötném szívemet.

Ezt így rendelte fenn az Isten...

Tied szívem, téged szeret!

Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,

Zálog volt erre életem;

Az égieknek kell köszönni,

Hogy sírig őrzőm vagy nekem...

Rég álomhős vagy éjjelemben,

Látatlan is kedveltelek,

Bűvöltek a csodás szemek,

Rég zeng hangod zenéje bennem...

Nem álom volt, színezgető!

Beléptél, s ájulásba hullva,

Majd meglobbanva és kigyúlva

Szívem rád ismert: ő az, ő!

Nem a te hangod szólt-e újra,

Ha egy-egy csendes, bús napon

Ínséges szívekhez simulva

Vagy imádságban leborulva

Altattam égő bánatom?

Nem te vagy itt árnyék-alakban,

S nézel reám e pillanatban

Az áttetsző homályon át?

Nem te hajolsz párnámra éjjel,

Suttogsz: szerelemmel, reménnyel

Enyhíted lelkem bánatát?

Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?

Vagy ártóm és gonosz kisértőm?

Döntsd el hamar, hogy lássak itt.

Lelkem talán csak vágya csalja,

Tapasztalatlanság vakít,

S az égi kéz másként akarja...

Hát jó. Sorsom gyanútlanul

Gyónásommal kezedbe tettem,

Előtted könnyem hullva hull,

Könyörgök: védj, őrködj felettem...

Gondold el, mily magam vagyok,

Nincs egy megértő lelki társam,

Így élek néma tompulásban,

Én itt csak elpusztulhatok.

Várlak: emeld fel árva lelkem,

Nézz biztatón, ne adj te mást -

Vagy tépd szét ezt az álmodást

Kemény szóval. Megérdemeltem.

Végzem! Átfutni nem merem,

Megöl a félelem s a szégyen,

De jelleme kezes nekem,

Bízom: a sorsom van kezében...

 Áprily Lajos fordítása

Imre Flóra: Tatjana levele (tizenöt évvel öregebben)

Talán elmondhatja a dal,
amit a próza sose merhet,
egyikünk se oly fiatal,
hogy eleresszük a szerelmet.

Jött, ránk nézett és elszaladt.
Hátha vissza lehetne csalni,
hátha lehet a nap alatt
valami még - amennyi, annyi.

Szorongsz, ahogy én is szorongtam,
míg írtam ezt a levelet.
Rejtőzz el itt a két karomban.

Kis herceg, gyere közelebb,
engedd el magadat nyugodtan.
Majd én vezetem a kezed.

Weöres Sándor: Hűs

Megül a csend a fán

a lomb közepén.

Alig súrolja

egy-két madár.

Az árny, az éj

beléje vágva áll.

A lomb közepén

megül a csend a fán.

Szabó Lőrinc: Ősz

Este van és ősz ... És megállok:
oly hihetetlen ez az ősz!
A régit még szinte elérem,
oly közel van, oly ismerős.
Mint a ma reggel, oly közel van
a régi ősz, a tavalyi ...
Egy év telt el reggeltől estig
és alig  történt valami.

Egy egész év és nyoma sincsen -
az idő egyre rövidebb;
lehunytam szemem: reggel volt,
kinyitom újra: este lett!
Kezdet s vég egybefut ... Óh, hogy
zuhan az élet! hogy zuhan!
Egy perc, és minden összecsap, és
még egy s mindennek vége van.

Csorba Győző: Gyanú

Kalandozván előre az időben
társaim valamennyien gyanúsak:
ki tudja melyik álcázza magát
melyik nem jön már valóban velem

Kalandozván előre az időben
szeretteimnek gyanús vagyok én is:
ki tudja velük megyek-e vajon
nem álcázom-e én is csak magam.

Radnóti Miklós: Alkonyi elégia

Ó, alkonyoknak könnyű vétkei:
semmittevés és pillanatnyi csönd;
az álmos hegyek fejére lassan
az este ringató folyókat önt.

A nap zaja elúszik messzire,
lépek s mintha suttogásban járnék,
fut macskatalpain a tompa fény,
halvány árnyat szűl a vastag árnyék.

Régi halottaimnak húsa fű,
fű és virág s mindenhol meglelem;
vékony illatukkal álldogálok,
s oly megszokott immár a félelem.

Fodrozó füst az ákácok sora,
a hallgató sötét rájukhajolt,
előgurul és tétován megáll
föltartott ujjamon a lomha hold.

Esti béke, téged köszöntelek,
az úton nehéz napom pora száll;
lassú szívemben ilyenkor lágyan
szendereg a folyton készülő halál.

Jász Attila: (alatt)

Mindig is így akartam szeretkezni
a tájjal, határozott, ám finom moz-
dulattal nyúlni az illatos fűszoknya
alá, lassan haladni fölfele, ujjanként

tovább morzsolgatni a föld zsíros
feketeségét, forrásvizet szürcsölni
hozzá, és belefeküdni a langymeleg
porba, feküdni csak hanyatt, érezni,

ahogy átmelegít, és várni a langyos
esőt, ami lemossa majd a port, és sár-
rá változik, de feküdni csak tovább,
miközben gerinced alatt folydogál,

csorog el szép lassan az idő maga.

Jász Attila: (tovább)

Utoljára a felhőket akarom
majd látni, előtte a földet,
sárga füvekkel, csikkekkel,
eldobott műanyag üvegekkel

és sörösdobozokkal tarkítva,
aztán lassan a fák öreg bőrét,
bokrok poros leveleit, lassan
emelve tekintetem tovább

a fák lukas lombja fölé, aztán
már csak a felhőket szeretném
látni, ahogy fekve futok velük
tovább, csak tovább, tovább.

Jász Attila: A költészet olyan

A költészet olyan dolog, hogy ülsz
egy padon, nézed a fűszálakat.
Pici rezdüléseket. Túl feszült
vagy, ezért figyeled, hogy áthalad,
mászik, elrúgja magát legfelül,
felröppen a katica. De hamar
feltűnik újra. Látszik, kimerült,
de nagy nehezen mégis elszáll.
Irigyli őt a költő meg a fűszál.

A háttérben nehéz hullámokat
ver egy hajó jelentésteli teste,
üzenete, hogy a mondatokat
szavak fáradt viszonya tartja össze.
Egy ideig szerelmespárokat
a test bilincse majdnem minden este.
A távolság a hosszútávfutókat.
Nézed őket, mint eltévedt ufókat.

A költészet néha olyan torony,
ahonnan indokolatlanul elszállsz,
máskor némán dőlsz hátra a padon,
mint katica alatt a gyenge fűszál,
szeretők alatt lopott alkalom.
Előtted már bizonytalanul ott áll
a vers, szinte teljesen meztelen,
s leül melléd, persze, ha engeded.

Lucian Blaga: De a hegyek – hol vannak?

Az örökélet tiszta ereszéről
a percek hullnak, mint az esőcseppek.
Miközben hallgatom, a lelkem így szól:

A tág világnak titkán nőttem én fel,
és utamon a sors vezérel engem,
a végtelenség csókolt homlokon,
s mellembe, ím,
erős hitem a napból szívom én be.

Az örökélet tiszta ereszéről
a percek hullnak, mint az esőcseppek.
Csak hallgatom, és azt kérdi a lelkem:

De a hegyek – hol vannak? A hegyek,
hogy elmozdítsam őket a hitemmel.

Egyet se látok,
hívom, kiáltom őket – s nincsenek.

Kiss Jenő fordítása

Sebestény-Jáger Orsolya: Dzóé

            

             „Benne élet volt és az élet volt
             az emberek világossága” (Jn 1,3)

Nem vérből, s nem a test akaratából.
Inkább, mint tavaszi égbolt alatt a vetés,
mely szárba szökve hozza az aranyló magot.
Ez egy egészen másfajta születés.

Általa születni talán annyi csak:
Ő fészket rakott egykor a szívemben,
s miként a nyári fényt beissza, mi él,
betölt és ragyog mind fényesebben.

Szenteleky Kornél: Alázatos kérdés az élethez

Csendesen, lakájos alázattal kérdezlek,
te céda, te szent, te gyönyörű:
miért ez?
Miért ez? Miért, hogy reggel lerombolod azt,
mit éjjel lopott fénynél építettem,
hogy senki sem lásson?
Hogy eltakarod ködös köpönyegeddel
a távoli horizonokon ragyogó szigeteket,
melyeken egykor kiköthettem volna?
Hogy szétszórod emlékeim aszott, illatos lapjait,
mint hamut a szélbe?
Kérdezlek, drága: hát minden hiábavalóság?

Letörlöd a mosolyt orcámról
és szememben eloltod a remény lámpását.
Kifürkészed lelkem minden zugát,
ahová lelkemből kiizzadt gyöngyöket rejtegettem
és te ellopod a gyöngyöket, az én kínos-jajos
gyöngyeimet
és kihajítod őket a közönybe, a semmibe.
Kiszívod az erőt karomból,
szívemből, tüdőmből
és a láz iromba, vörös kucsmáját szorítod fejemre -
Ó!
Fejemben úgy ugrálnak a gondolatok, mint ördögfiókák
a varangyal üstök körül.
Balog búval, félrebillent fejjel ülök,
mint részeg, roggyant karneváli figura.
Egyedül vagyok.
Gyenge vagyok.
Szegény vagyok.
Beteg vagyok —
de még mindig a tiéd vagyok?

Te rám nevetsz, aranyakat csorgatsz le ujjaidról,
majd ölelésre tárod a karod,
pedig nem kellek neked:
se barátnak, se szeretődnek, se fiadnak.
Csak nevetsz, gúnyolsz engem, mert
nyiszlett és nyomorult vagyok.
Kérdezlek téged, te gyönyörű:
meddig tart a játékod?
mikor hajítasz el magadtól?
Kérdezlek szomorúan és köhögősen:
Miért ez? Miért ez!?
Te drága, te csodálatos,
te egyetlen, akit örökkön
szeretek s akinek szerelmére
örökkön vágyok.

1925.

Mezey Katalin: Befogadni vagy kivetni

Engem nem kell már megszeretni,
csak befogadni vagy kivetni.

Aztán, hogy köztetek megálltam,
bennetek magamra találtam

most rátalálhattok ti bennem
arra, miért útnak eredtem.

A vidámságot mindenekben
és mindenekfölött szerettem,

de tudom, egyre komolyabban,
vidámság, minden, azután van:

Íme, hát batyúm kipakolva,
országos vásár, fölötte ponyva.

Ezt hoztam. Lássuk, kell-e vagy nem kell?
Nincs hozzá alkum, így kel, ha elkel.

Olyan, mint minden, jó s rossz a rendben
furcsa törvényben elkeveredtem.

Megvallom, nincs is benne más szándék,
csak olyan, mintha tükörnek állnék;

tükör is, meg tán bújócskajáték:
magamban is tirátok látnék.

Rákos Sándor: Mozgókép

Ki hitte, hogy e vak, esendő
test a gondolattal egyenlő?

Csapódom erre meg amarra,
mintha fény vetítene falra.

Utcára! Vagy: be, a szobába!
S már ott vagyok, lelkem szavára.

Ember-árny, mozgókép, nem élő,
szürke a film pala-színétől:

gondolatokká vékonyodtam,
kételkedem testi magamban

s csodálkozva, hogy ez lettem én:
átlebegek a tárgyak szivén!

Parancs János: Hiába mondasz bármit is

                Mire rám mutatnál: nem vagyok.
                          Füst Milán

Már életedben elfelejtenek.
Olykor még mintha szólítanának.
De nem téged. Ó, nem. A puszta légbe
hangzanak, visszhangtalanul a panaszok.
Nincs időnk a többiek kérdéseire figyelni.
El se mondd, ha valami válaszra vársz.
Egyedül vagy a léttelenségben, és nincs,
senki számára sincs elfogadható magyarázat.
Nem vagyunk. Nem is létezünk. Ahová a kéz
mutat: senki sincs. Csak a szél kering,
vigasztalanul csak a szél futkos a házban.