2018. május 21., hétfő

Csak úgy











Casey Fischer a Facebookon osztotta meg történetét, amelyben egy hajléktalannak segített, aztán kiderült, mit okozott neki valójában azzal, hogy vett neki kávét és ennivalót.

A fiatal anyuka egy fánkozóban pillantotta meg a Chris nevű hajléktalan férfit, amint épp a kevéske apróját számolgatta, és a parkolóban keresgélt elejtett pénzérméket, hogy legalább valami apróságot tudjon venni magának.

Amikor a kasszánál egymás mellé kerültek, Casey úgy döntött, megszólítja a férfit, és nem hagyta békén, amíg az szóba nem elegyedett vele – pedig Chris láthatóan egyáltalán nem akart beszélgetni.

A nő vett neki egy kávét és egy bagelt, és ragaszkodott hozzá, hogy együtt üljenek le elfogyasztani a finomságaikat. Több mint egy órán át beszélgettek, ami során Chris végre megnyílt segítője előtt.

Elmesélte, mennyi megvetést és lenézést kap a nincstelensége miatt, hogyan vitte el az édesanyját a rák, és hogyan vált ő maga a drogok miatt azzá az emberré, akit szívből gyűlöl.

Casey tiszteletre méltó és őszinte embernek látta, amiért mindezt megosztotta vele.

Hamarosan azonban indulnia kellett, így elköszönt a férfitől. Chris viszont arra kérte, várjon még egy percet. Fogta a vásárláskor kapott blokkot meg egy tollat, és a hátuljára írt valamit. Amikor átnyújtotta Casey-nek, mosolyogva elnézést kért a csúnya írásáért, amit a remegő keze okozott.

Miután elbúcsúztak, a nő megnézte a cetlit. Ez állt rajta: “Azt terveztem, hogy ma megölöm magam. Hála neked, nem fogom megtenni. Köszönöm. Csodálatos ember vagy.”

Ez a történet hűen alátámasztja azt, hogy sosem tudhatjuk, mit okozunk egy egészen apró figyelmességgel.

Forrás: Startlap

2018. május 20., vasárnap

Horváth Lóránd: Ketten vagyunk




                  De látok egy másik törvényt
                  az én tagjaimban, mely el-
                  lenkezik az elmém törvényé-
                  vel...                  
                                           Rom.7:23


                    I.

Ketten vagyunk. Nem tudom ki a másik.
Lestem hajnalba nyúló éjszakáig.

A Lét partján, hol született a Kétség
Ő volt az éjben egyetlen Fehérség.

Nőtt, ahogy az árnyék terjengett bennem,
Ő segitett mindig magamra lelnem.

Még nem tudtam azt, hogy létezik, hogy van,
- Meséltek Róla sejtelmes szavakban.

Mikor zsibbadt a lét s árnyak kihültek
Észrevettem, hogy zenéje van az ürnek.

Ő volt a zene és én voltam az ür,
Zenélt bennem folyton, legeslegbelül.

Ő volt a csira én csak a héj voltam,
Ő napként derengett, én árnyékoltam.

Én csak árnya vagyok, Ő bennem a Fény,
Én torz csonkaság, Ő egyetlen Én.

Az ének Éne, zenék zenéje: Fény,
Én árny vak árny, folt a lét üregén.

                 II.

Ketten vagyunk. Nem tudom mikor jött.
Csak itt volt bánatok, örömök között.

A világ Vele lett teljes, egész,
És így lett nekem a világ kevés.

Ketten vagyunk. Ő mindig az Igen.
Én a Nem s mégis megvan nélkülem.

Ő volt a Jóság, Kezdet, Akarat,
Minden gonoszban én voltam a mag.

Ellene megyek? - Nem védi magát.
Én vesztek, ha elveszem igazát.

Mert nincs Ő velem, azért van magány,
Sírok mint csecsemő anyja után.

S ha betelek vele, sok Ő nekem,
Túlcsordul gáttalan életemen.

Ő Lélek, Szabadság, rajtam bilincs,
Ő mindennel bír, nekem semmim sincs.

Ketten vagyunk s hordjuk egymás terhét,
Ő arcom kínját, én álma szépségét.

Ő éghetetlen s mint a tűz tiszta,
Én mindig tövemig égek vissza.

                   III.

Ketten vagyunk. Mindörökké ketten.
Összezárva rokon, ismeretlen.

Örök ellentétek, szín és fonák,
Egymást felváltó, két külön világ.

Üzzük egymást vak szerelemmel,
Ki nem józanit ebből a reggel.

Lelkünk törvénye ez a szeretet,
Örök ige már, csupa forró tett.

Mérjük egymást, végtelen a mélység,
Nézzük egymást, teljes a sötétség.

Mint ólmot a feneketlen tenger,
A mélység minden kutatót elnyel.

S csak azt tudom, én vagyok a sírás,
Ő az örök bú, én a csodálkozás.

Én zaklatott vagyok, mint az éjfél,
Ő nyugalmasabb az anyaméhnél.

Én csupa vágy, törés, fullánk, tövis,
Benne  puha a bazaltszikla is.

Ő és én, együtt, egymásba zárva,
Két iker egy, fájunk a világra.

Kassák Lajos: A megfeszített

Furulyáz a szél s a rügyek kibontják szirmaikat.
Május, ahogyan a kedves, fiatal nő
kilép a reggeli fürdőjéből, ó május
úgy lépsz ki te is a harmatos mezőkből,
tisztaságban csillogón magad is, mint a harmat
és illatosan a nap sugaraitól, magad is
végtelen életsugárzás, a föld termékenységével
s a tengerek nyugtalanságával öledben.

Köszöntöm zöldelő erdőidet
enyhe lankáidat és virággal koszorúzott dombjaidat,
érzem, ahogyan óriási tenyereden kiemeled
a világot sötét iszapos napjaink közül
és felmutatod előttünk tavaszi bájaidat,
melyekért élni és halni is érdemes.

Ó május, a reménységnek és a szabadságnak hónapja.
Vannak helyek, ahol most fakadnak a bimbók,
megduzzadnak a folyók s a madarak most ülnek tojásaikon
az ég most öltözik aranyba, a lányok szerelemről álmodnak
s a legények már felgyűrik ingük ujját a játékhoz.

Üdvözlégy ifjúság, kiáltják s a fiatalságuk boldogítja őket.
De hiába is hunynátok be szemeiteket, jó barátaim,
vannak helyek, ahová gyászruhában érkezik a május
lábhegyen és zokogva, miként az özvegy
a tört szívű anya és a megcsalt szerető.
Senki sem hint virágot a léptei elé és senki
nem ismeri fel benne a testvért, vagy a barátot.

Ó, jövevény, szolgák és szolgálók májusa
én téged is köszöntelek, hogy ide tévedtél közénk
gyászszalaggal a hajadban és vérfoltokkal a ruhádon
emlékszem rá, hogy mikor és kik sebeztek meg téged
nagyonis jól emlékszem rá, mikor sírba fektettek előlünk
de harmadnapra feltámadtál s most megint itt állsz
házunk küszöbén, friss olajat öntesz mécseinkbe
s a világosságban felmutatod tavaszi bájaidat
melyekért élni és halni érdemes.

Jász Attila: Utólagos temetés











(milyenségi szertartás)

el akartam temetni magamban valahogy
ezt a felzaklató történetet. lezárni. mert
a megoldást nem tudjuk meg soha. az igaz

ságot. mi is történt valójában. ezért inkább
a szépet akartam megmutatni. a sok gyönyörű
képet. rajtuk keresztül őt. benne volt mind

egyikben. ő volt a kép. ha a modell nem is min
dig. amikor fa volt, azt szerettem legjobban. ha
egyszer majd valamikor fa leszek: miatta teszem

Jókai Anna: Hálaének

Uram-Urunk – nehéz volt
de végre ünnepel a mennybolt.
A terv bevált:
az ember az anyagból kivált
Mindünk közül a legmélyebbre szállt,
amit megtapasztalt
lebírta a halált.
Földfia a Kozmoszt nem árulta el,
nem hagyta cserben Égszülött a Földet
a megsápadt Univerzum
újra-újra zöld lett.
A Teremtés megfiatalodott,
szétragyogta a sötét Alakot.
Íme a bizonyság Ördög előtt:
az Erő végül győz az Ellenerőn.
Sikerült a sosem-volt kísérlet,
a szakadékból emelni magasba,
Elmálott a bitorló kísértet,
ismét osztatlan Isten birodalma.
A tizediknek háromszor-három
hozsanna
hozsanna
hozsanna

Gömöri György: A száműzetés kertje












Ez nem olyan kert, mint a többi:
angol, vagy ápolt francia, kecsesen japán,
nyitott, vagy zárt, virággal-dús, vagy pázsitos-
ez olyan kert, ahová a szám űzött,
a szájam, amit egyszer jól kinyitottam
és kimondtam valamit. Korántsem olyan
elszomorító ez a kert, mint sokan képzelik,
de nem is olyan szines, illatos-buja,
ahogy az egy sivár bérházból tűnik.
Két gyümölcsfa dísziti ezt a kertet:
a szabadság fája, meg az emlékezeté.
Mindkettőről egyformán kell enned,
és sohasem lehet elfeledned,
hogy bár a kertet magadnak teremted,
az a két fa azért az Istené.

2018. május 19., szombat

Makay Ida: Egyre gyorsulva




Túl a halálon,
túl a szerelmen
egy szóra még.
Egy szóra, amit sose
mondtunk,
elhallgattuk mind a ketten.
Egy szóra csak.
Az Idő, késélű inga
egyre gyorsulva leng
fölöttem.

Makay Ida: Amikor megnémul



Akkor elborít mindent a csönd:
Mélyebb a Sarkok éjfelénél.
Kongóbb a sírboltok kövénél.
És a halottak városánál.
Csönd az agyban és csönd a szívben:
Mikor a végső szó után
elhallgat, megnémul az Isten.

Turi Tímea: Az igazság ezzel szemben












Mostanában néha megkérdezik, hogy voltaképpen ki is vagyok.
A barátok elmaradnak, vagy nem is ismernek rám. Feleljek!
Mintha az, hogy az ember megmutassa önmagát, magától értetődő jó
és erkölcsileg helyes döntés volna. Micsoda önhittség!
Mintha volna valaki, akit megmutatnunk közérdek és érdekesség,
mintha lenne mihez képest őszintének lenni és hazugnak.
Akik naplót vezetnek, ők hibáznak a legtöbbet.
Akik nem vezetnek, a leginkább ők csalódnak.
Hiszen tévedés azt gondolni, hogy van egy szöveg,
egy ismeretlen, de felfedezhető, amelyhez minden hozzámérhető.
Az igazság ezzel szemben az, hogy én az vagyok, aki este tízkor kinéz az ablakon.
Odakint váratlan vihar, az eső súlyos függönye,
morajló dörgés, és a lámpa fénye csak úgy imbolyog
a lombok súlyos rengésén keresztül.
Villámlik.
És én voltaképpen az vagyok, aki tudja, hogy mindez gyönyörű.

Makay Ida: Meghallod-e?




Milyen csönd lett!
Néptelen utcák,
elvadult kertek
némasága.
Kidőlt sírkeresztek
erdeje.
Vizek hangtalan
sírása.
Tavak derengő
éjjele.
Mély erdők sötét
hallgatása.
Tört hangszerben
halott zene.
Szerelem
szótlan
sírbeszéde.
Ezt a csöndet
meghallod-e?

Jókai Anna: Ima kétezer küszöbén

Isten,
a küszöbhöz érve szűkszavú az ember. Már becsöngetett és most vár a nem előbb és nem később nyíló kapunál. Nincs kedve fecsegni; nehéz a vallomás, és az illúziókkal jórészt leszámolt. A híres vagy hírhedt (utólag kiderül) harmadik évezred majd kötelességszerűen bebocsátja.
Isten,
a dicsőítő jelzőidet elkoptatták, a körülírások pedig mesterkéltek,
puszta neveden szólítunk hát, s még ez is csak közelítés – még ez sem telitalálat:
Isten!
A mi népünk így hív, így átkoz, ezen a néven felejt el. Egyébként a szerte elterjedt néhány száz hangalakhoz több milliárd kusza értelmezés.
Mondhatnánk: milyen reménytelen.
Egy az Isten – és mi ennyien vagyunk rá.
Mohóságunkban majdnem ízekre téptük
– de Isten nem magántulajdon,
mint az övéké, csak annyira miénk.
Tagadásunkkal majdnem megöltük
– de Isten nem halandó,
csak mi halunk meg,
ha kigyilkoljuk.
Közönyünkkel majdnem kihűtöttük
– de Isten nem fagyhat meg, hanem
mi leszünk jég, ahogy megszűnünk szeretni.
S most lassacskán egy újabb ezredév mögöttünk. A második, Krisztus óta.
Mondhatnánk: gyerekidő.
De azt is mondhatnánk
túl sok a lázálomhoz
túl sok a hamis tudathoz
túl sok a zsibbadtsághoz
túl sok idő
többnyire csali-ligetekben
csaknem-útvesztőkben
sötétzárka-önmagunkban
kétezer évig – alig változva – élni!
Kétezer év. A türelmes Isten egyetlen pillanata: de talán a legfontosabb; melyben kitetszik, mire ment az új szövetséggel az ember.
Ilyenkor a bérlő – kénytelen-kelletlen – leltárt készít:
mi maradt
mi jött hozzá
és mi veszett el
A mérleg különös, mert
ami volt, megmaradt
és nem veszett el semmi
Mondhatnánk: mily reményteli.
Csak ami hozzájött, az ne jött volna!
Isten!
Te tudod:
a szorgalom nem erény, ha a romboló szorgalmas
az ész nem érték, ha a szellem még felelőtlen
és a csók sem gyönyörűség, ha nincs már benne a lélek varázsa.
Bizony, nem mindig jobb, ami több.
A fölösleg csapdájába estünk. Fölösleg csak a rosszból van; semmi, ami jó, nem fölösleges. A jó Istenig fokozható. A gonoszság mértéke azonban hamar betelik.
És most itt állunk. Hová nyílik kétezer? Válaszolj, Isten!
Vértől maszatos talpunkat csiszatoljuk:
a szelídek és ártatlanok a lábtörlőink
csak a bűntudat zavarát leplezzük
hetyke füttyögetéssel
A tenyerünkhöz nőtt bunkót
világfi módjára sétapálcaként meglengetjük
Köszörüljük a torkunkat,
hogy aztán mint az érctrombita
zengjen
de hiába
mocskosak és terheltek leszünk,
hebegünk vagy hadarunk majd,
szinte mindegy
érvényes nevünk mindenképp elmosódik.
Nem átlépünk akkor az új ezredév küszöbén – némi feltételezett méltósággal –, hanem botladozva, szégyenkezve, úgy-ahogy általbukunk rajta
lesz ami lesz
vár aki vár
történt ahogy történt
dac, csőlátás és áthárítás
az alázat, a rátekintés és a vállalás helyén.
Tápászkodás után
a vállrándítás undok mozdulata: valahogy ezt is meg lehet tán úszni. Csomagjaink a kezünk ügyében.
Isten, elegáns, formatervezett koffereinket nézd majd szánakozva
mert voltaképpen szörnyűségeket cipelünk bennük
a kilyukasztott ózonpajzs
a felszabadított atom
a magunkra eresztett AIDS
mintadarabjai, csinosan cédulázva – minket kétezren túl is elkísérnek.
Ezek a szerzemények; tetszetős, tudományos rendbe rakva.
Hozományunk pedig a jobb sarokba hanyagul begyűrve:
a rongyolt gyermeki ing
a gubancolt védőháló
a berozsdált iránytű
az elhalványult képmás
az összefirkált tereprajz
a rabbá tett szabadság
a félreértett egyenlőség
a fölhígított testvériség
tekints ezekre is, Isten!
Ha segítesz
talán még
meg lehet varrni
ki lehet csomózni
ismét átfényezni
alapszínét visszaadni
hitelesen átmásolni
a gúzsból kikötni
értelmében fölmutatni
újra besűrítni
ha Te segítesz, Isten!
Mert kihez forduljon végtére az ember?
Így kétezer előtt, feje fölött lyukas ózonpajzzsal, atomsugárral a sarkában, halálos kórral a nyelve hegyén?
Kihez forduljon az ember? Hol talál a nyilvánvaló elkövető egy csekélyke védelmet? Folyamodhat-e kegyelemért?
Isten, segíts!
Ne csak a néhány (szám szerint tán nem is kevés) igazakért – hanem nyúlj le mindenkiért.
Még egyszer, Isten. Valamennyire, valahogy. Ha nem is oly erővel, mint kétezer éve (mert Az nem ismétlődhet, oly végleges!), de valami biztató jeleddel jelenj meg újra, mert látod, a büntetést helyetted úgyis mi magunk elvégezzük
mi készítjük a Föld halálát
már az áldott napot is ellenséggé tettük, vegyi úton, elég találékonyan – játékos kezünkből az energialabda bármely percben a talajnak ütődhet, csak egy kis ügyetlenség vagy sanda rosszakarat –
testünkből hovatovább kipusztul minden immunitás, ami a káros ellen zseniális összhangban védett –
és az ok elég világos:
(üdv a kivételeknek!)
minden test összemártózott
minden testtel miközben minden lélek
minden lélektől elzárta magát.
A nyavalyák irtózatosak, de legalább beszédesek. A meglottyadt szellemizomzat már régóta nem áll ellen semmi gonosznak. A test, mint a gazdát utánzó szolga, most csak a példát követte.
Mondhatnánk: a világsorsban nincsenek véletlenek.
És van, nem pedig véletlenül lett az Isten.
Kétezer előtt és kétezren túl, érintsd meg hát könyökünket,
Isten,
így korrigáld a Tőled megszokott – talán túlságosan is nagy – tapintattal a cselekvések irányát
nyúlj az állunk alá, és a fejünket emeld meg, hogy merjünk néha feljebbre is nézni
S mivel leszórt kukoricaszemeidet felzabálták a pokol mindenevő kutyái
fényes kavicsokkal a járható és járandó utat mutasd meg újra,
hajolj le még egyszer
állat és angyal közé, ahol mi élünk, a veszélyzónába,
és a két illesztett tölcsér közötti szűk közlekedőrést
koccantsd meg ujjad hegyével
mert itt vagyunk mi, megszorulva, s többnyire csak jajra juttat – mert inkább lefelé visz – kapkodó, harcos moccanásunk.
Mondhatnánk: legyen a Te ereszkedésed a nyomorában „logikus” világsors szent véletlene
a betervezhetetlen fordulat
a mesébe száműzött csoda
a meg nem érdemlett ajándék
Tedd, Isten,
hogy az alvadt, tapadós vérdugó visszafelé leváljon s enyhén felénk lejtő jobb vállad sugárzó mágnesével
vonzzál minket erősen a mélyből a peremre törő áramlásba
Tebenned bíztunk eleitől fogva
csak középtájt elfeledtük
S Te bíztál bennünk az eleitől fogva
mi pedig itt megrekedtünk
Isten
lazíts a jövendő idők nyakunkra szoruló hurokján,
ne hagyd, hogy az önítélet kétezren túl
ily dicstelenül beteljen,
gyere, Isten, akár büntetni is,
mert Néked még a büntetésed is irgalmasabb,
mint a jutalom,
amit embernek készített az ember

2018. május 17., csütörtök

Lucian Blaga




"Tested, a szép és lelked, a tiszta, olyan,
akár az ikerpár: az egyik egészen a másik
vonásait formázza; ki különböztesse meg őket?!
Arcodból én csupán a lelked ismerem meg,
s ha néhanap testeddel is találkozom, míly rejtelem,
csak nézlek zavarodottan, s azt hiszem én – ez a lelked."

Kántor Péter: A nagymama

Egy ideig ő vitt az iskolába,
ültünk a trolin, mint két kisgyerek,
a Rottenbiller utca állomásnál
a nagymama mindig hangosan, gúnyosan
felnevetett: Rothadt Biller! Ha-ha!
Először tetszett, később kérni kezdtem:
Ne olyan hangosan, nagymama!

Go to hell! – ilyeneket motyogott az utcán,
mikor görnyedten, vaksin loholt erre-arra,
s ha találkoztunk, orrunk majd összeért már,
hogy felismert: Te vagy az?! –
egyszerre csupa mosoly lett az arca.

Kék szeme volt és tizennégy dioptriás
szemüvege, és operabérlete,
és negyvenkettes lába és piros papucsa,
és La Fontaine-e és Vanity Fairje,
és háza, régen persze, és albérlői aztán,
és a WC-ben négyszínű golyóstollal
négy nyelven, a tanítványoknak, cetli:
Don’t pull the ring hard! – és még ezernyi
kacata, kincse, könyve, hamisgyöngye,
piros teáskészlete huszonnégy személyre,
vitrine, tükre, fésűje, Larousse-a,
és ő – olyan soványan, mint a piszkafa,
és ő – olyan egyedül, mint az ujjam.

Nyaranta Bécsbe járt látogatóba,
panaszkodni: ott Pestre, Pesten Bécsre,
a Trafalgáron így meg úgy – mesélte.
De nagymama! Te ott sohase voltál…
Az erkélyen állt, nézte az esőt:
Hogy itt mi megy! – mondta mély megvetéssel.

Gergely Ágnes: Örmény dal

Nemcsak álomban élek
azóta ébren alszom
bokor mélyén madár
ujjaid közt az arcom

rózsa fekete rózsa
feltámad minden reggel
nincs teljes ébredésem
lecsuksz a két szemeddel

Lucian Blaga: Játszani

Ó, játszani, mit nem játszottam még soha!
Hogy Isten ne érezze úgy magát
itt bennem,
minthogyha tömlöc volnék, kaloda.
Adj szárnyakat nekem, föld,
hasítsam nyílvesszőként át a
határtalant,
ne lássak mást köröttem, csak eget,
fölül eget,
eget alattam –
s kigyúltan ott a fényözönben,
csak játsszam,
tele csodás, villámló lendülettel,
hogy Isten szabadon lélegezzék bennem,
ne zúgolódjék:
„Tömlöcben rab vagyok!”

Kiss Jenő fordítása