Isten,
a küszöbhöz érve szűkszavú az ember. Már becsöngetett és most vár a nem előbb és nem később nyíló kapunál. Nincs kedve fecsegni; nehéz a vallomás, és az illúziókkal jórészt leszámolt. A híres vagy hírhedt (utólag kiderül) harmadik évezred majd kötelességszerűen bebocsátja.
Isten,
a dicsőítő jelzőidet elkoptatták, a körülírások pedig mesterkéltek,
puszta neveden szólítunk hát, s még ez is csak közelítés – még ez sem telitalálat:
Isten!
A mi népünk így hív, így átkoz, ezen a néven felejt el. Egyébként a szerte elterjedt néhány száz hangalakhoz több milliárd kusza értelmezés.
Mondhatnánk: milyen reménytelen.
Egy az Isten – és mi ennyien vagyunk rá.
Mohóságunkban majdnem ízekre téptük
– de Isten nem magántulajdon,
mint az övéké, csak annyira miénk.
Tagadásunkkal majdnem megöltük
– de Isten nem halandó,
csak mi halunk meg,
ha kigyilkoljuk.
Közönyünkkel majdnem kihűtöttük
– de Isten nem fagyhat meg, hanem
mi leszünk jég, ahogy megszűnünk szeretni.
S most lassacskán egy újabb ezredév mögöttünk. A második, Krisztus óta.
Mondhatnánk: gyerekidő.
De azt is mondhatnánk
túl sok a lázálomhoz
túl sok a hamis tudathoz
túl sok a zsibbadtsághoz
túl sok idő
többnyire csali-ligetekben
csaknem-útvesztőkben
sötétzárka-önmagunkban
kétezer évig – alig változva – élni!
Kétezer év. A türelmes Isten egyetlen pillanata: de talán a legfontosabb; melyben kitetszik, mire ment az új szövetséggel az ember.
Ilyenkor a bérlő – kénytelen-kelletlen – leltárt készít:
mi maradt
mi jött hozzá
és mi veszett el
A mérleg különös, mert
ami volt, megmaradt
és nem veszett el semmi
Mondhatnánk: mily reményteli.
Csak ami hozzájött, az ne jött volna!
Isten!
Te tudod:
a szorgalom nem erény, ha a romboló szorgalmas
az ész nem érték, ha a szellem még felelőtlen
és a csók sem gyönyörűség, ha nincs már benne a lélek varázsa.
Bizony, nem mindig jobb, ami több.
A fölösleg csapdájába estünk. Fölösleg csak a rosszból van; semmi, ami jó, nem fölösleges. A jó Istenig fokozható. A gonoszság mértéke azonban hamar betelik.
És most itt állunk. Hová nyílik kétezer? Válaszolj, Isten!
Vértől maszatos talpunkat csiszatoljuk:
a szelídek és ártatlanok a lábtörlőink
csak a bűntudat zavarát leplezzük
hetyke füttyögetéssel
A tenyerünkhöz nőtt bunkót
világfi módjára sétapálcaként meglengetjük
Köszörüljük a torkunkat,
hogy aztán mint az érctrombita
zengjen
de hiába
mocskosak és terheltek leszünk,
hebegünk vagy hadarunk majd,
szinte mindegy
érvényes nevünk mindenképp elmosódik.
Nem átlépünk akkor az új ezredév küszöbén – némi feltételezett méltósággal –, hanem botladozva, szégyenkezve, úgy-ahogy általbukunk rajta
lesz ami lesz
vár aki vár
történt ahogy történt
dac, csőlátás és áthárítás
az alázat, a rátekintés és a vállalás helyén.
Tápászkodás után
a vállrándítás undok mozdulata: valahogy ezt is meg lehet tán úszni. Csomagjaink a kezünk ügyében.
Isten, elegáns, formatervezett koffereinket nézd majd szánakozva
mert voltaképpen szörnyűségeket cipelünk bennük
a kilyukasztott ózonpajzs
a felszabadított atom
a magunkra eresztett AIDS
mintadarabjai, csinosan cédulázva – minket kétezren túl is elkísérnek.
Ezek a szerzemények; tetszetős, tudományos rendbe rakva.
Hozományunk pedig a jobb sarokba hanyagul begyűrve:
a rongyolt gyermeki ing
a gubancolt védőháló
a berozsdált iránytű
az elhalványult képmás
az összefirkált tereprajz
a rabbá tett szabadság
a félreértett egyenlőség
a fölhígított testvériség
tekints ezekre is, Isten!
Ha segítesz
talán még
meg lehet varrni
ki lehet csomózni
ismét átfényezni
alapszínét visszaadni
hitelesen átmásolni
a gúzsból kikötni
értelmében fölmutatni
újra besűrítni
ha Te segítesz, Isten!
Mert kihez forduljon végtére az ember?
Így kétezer előtt, feje fölött lyukas ózonpajzzsal, atomsugárral a sarkában, halálos kórral a nyelve hegyén?
Kihez forduljon az ember? Hol talál a nyilvánvaló elkövető egy csekélyke védelmet? Folyamodhat-e kegyelemért?
Isten, segíts!
Ne csak a néhány (szám szerint tán nem is kevés) igazakért – hanem nyúlj le mindenkiért.
Még egyszer, Isten. Valamennyire, valahogy. Ha nem is oly erővel, mint kétezer éve (mert Az nem ismétlődhet, oly végleges!), de valami biztató jeleddel jelenj meg újra, mert látod, a büntetést helyetted úgyis mi magunk elvégezzük
mi készítjük a Föld halálát
már az áldott napot is ellenséggé tettük, vegyi úton, elég találékonyan – játékos kezünkből az energialabda bármely percben a talajnak ütődhet, csak egy kis ügyetlenség vagy sanda rosszakarat –
testünkből hovatovább kipusztul minden immunitás, ami a káros ellen zseniális összhangban védett –
és az ok elég világos:
(üdv a kivételeknek!)
minden test összemártózott
minden testtel miközben minden lélek
minden lélektől elzárta magát.
A nyavalyák irtózatosak, de legalább beszédesek. A meglottyadt szellemizomzat már régóta nem áll ellen semmi gonosznak. A test, mint a gazdát utánzó szolga, most csak a példát követte.
Mondhatnánk: a világsorsban nincsenek véletlenek.
És van, nem pedig véletlenül lett az Isten.
Kétezer előtt és kétezren túl, érintsd meg hát könyökünket,
Isten,
így korrigáld a Tőled megszokott – talán túlságosan is nagy – tapintattal a cselekvések irányát
nyúlj az állunk alá, és a fejünket emeld meg, hogy merjünk néha feljebbre is nézni
S mivel leszórt kukoricaszemeidet felzabálták a pokol mindenevő kutyái
fényes kavicsokkal a járható és járandó utat mutasd meg újra,
hajolj le még egyszer
állat és angyal közé, ahol mi élünk, a veszélyzónába,
és a két illesztett tölcsér közötti szűk közlekedőrést
koccantsd meg ujjad hegyével
mert itt vagyunk mi, megszorulva, s többnyire csak jajra juttat – mert inkább lefelé visz – kapkodó, harcos moccanásunk.
Mondhatnánk: legyen a Te ereszkedésed a nyomorában „logikus” világsors szent véletlene
a betervezhetetlen fordulat
a mesébe száműzött csoda
a meg nem érdemlett ajándék
Tedd, Isten,
hogy az alvadt, tapadós vérdugó visszafelé leváljon s enyhén felénk lejtő jobb vállad sugárzó mágnesével
vonzzál minket erősen a mélyből a peremre törő áramlásba
Tebenned bíztunk eleitől fogva
csak középtájt elfeledtük
S Te bíztál bennünk az eleitől fogva
mi pedig itt megrekedtünk
Isten
lazíts a jövendő idők nyakunkra szoruló hurokján,
ne hagyd, hogy az önítélet kétezren túl
ily dicstelenül beteljen,
gyere, Isten, akár büntetni is,
mert Néked még a büntetésed is irgalmasabb,
mint a jutalom,
amit embernek készített az ember
