Kányádi Sándor: Távolodóban

távolra még ellát a szem
de a közeli apróságok
már a betűk is megkívánnak
félkarnyújtásnyi távolságot

és ködösül a távol is
heggyel az ég egybemosódik
és kezded el-elhagyogatni
fontosnak vélt vinnivalóid

süllyedőben emelkedőben
látod a foszló láthatárt is
osztogasd szét amid maradt
ingyen is átvisz ha ki átvisz

s hátra ne nézz kiket szeretsz
a maguk útján nem utánad
mendegélnek akaszd a fára
üresen maradt tarisznyádat

Arany-Tóth Katalin: Mindig csak túlélni

Én mindig csak túlélni akartam…
Feledni hátrahagyott gyermekkorom
magányba nyomorult csendjét, letenni
a gyökértelenség nehéz keresztjét,
s hinni, hogy a szépség – mint angyali
tükörkép – kívülről sosem látható,
hisz’ az bennünk ragyog.

Még felderengnek a régi reggelek,
mikor zöld csempés, steril szobám
rácsos ágyában kikötve, sebektől
szenvedek, s arról álmodom, hogy
egyszer majd… igen! Én is felkelek,
s az ablaknál állva végre csodálhatom
az ágak közt kacéran villanó fényeket,
a puha pázsitba nyíló százszorszépeket.

Én már akkor is túlélni akartam…
Hinni, hogy legyőzhet? minden nehézség.
S hogy ez a mindenség, mi körülvesz,
csak az erőmet próbálja, mert célja,
akarata van velem. Fény és árnyék
közt lebegtem, mégis választhattam:
rögös út, vagy sötét verem.

Én már akkor, ott, az Utat akartam,
mikor gyermekként rám nehezült
a magány. Ha féltem, a klórszagú
sötétség ölelt – nem volt ott Anyám.
Éjente idegen, beteg öregek
nehéz szuszogását hallgattam,
s közben kusza repedéseket
számoltam a kórterem falán…
de… hallottam azt is, ahogy
a túlparti fák szelíden
átsusognak a Tiszán.

Én később is túlélni akartam!
Mint a vágy, mely nem ismer határt,
belefutni a nagyvilágba, hinni Istent,
Igazat, Szerelmet, Családot, Hazát!
Ki jó volt hozzám, azt szívembe zártam,
de próbáltam szeretni azt is, ki becsapott.
Ahová léptem, szavakat tereltem,
mögöttem csak a csend hagyott nyomot.

Sokszor csak túllépni akartam…
de rájöttem: minden lépés erőt adott.
Utamon járva, de sokszor elestem!
De felálltam, s újabb rögöket kerestem,
és áldottam mind, ki kezembe mankót adott.

Fény és árnyék kísér ma is. Út és verem
olykor majdnem összeér. Nem mondja
senki, hogy jobb lesz a holnap, nem tudni
azt sem, meddig kínoznak a tegnapok.
De kárpótol mindenért a tudat, hogy érhet
bármi, én akkor is egy igaz Úton haladok.

Hiszem, hogy Isten szolgája vagyok.

Makay Ida: Alkonyi hasonlat

Jó volna itt maradni még.

Tudattalan-emléktelenül.

Csak, mint a hő. A víz. - Az ég.

Kihúnyni csöndben, mint az alkony.

S egy sugárnyit ragyogni még.

Lator László: Vízililiom

Álmom csobogással mosdat,
hullámaim feléd rezegnek,
hínárkarokkal simogatlak,
szüntelen szerelemmel övezlek.

Az arcod fényben. Hajladozó
liliom, hintázol szakadatlan.
Micsoda mélység üteme mozdul
felszökő derekadban?

Három napig az erdőt jártam.
Sziromeső vert, szélvész hordott.
Éreztem a föld fanyar ízét,
ragyogtak a távoli tornyok.

Szállsz a hajnali szélben.
Hogy mondjalak ki, te kimondhatatlan?
El se feledlek, meg se talállak.
Liliomként hintázol szakadatlan.

Boda Magdolna: (csak azért)

Ha felébredek
Ha lefekszem
Csak azért
Csak azért
Hogy szeressen valaki
Hogy szeressen valaki
Hogy szeressek valakit
Hogy szeressek valakit
Csak azért
Ez a dolgok lényege
Ez minden dolog lényege
Ez a lényegek lényege
Alfa és Omega
Ezen kívül nem számít semmi sem

Boda Magdolna: (tükör előtt)

ahogy a tükör előtt
állok
és nézem
magam
én csak téged látlak
magam mögött és
velem szemben
pedig
semmi
hidd el
már így szoktam
meg
ha megjönnél
talán meg se
fordulnék

Boda Magdolna: régi fénykép

Hat éves koromig
hosszú sötét göndör hajam volt
aztán levágatták
azóta is rövid frizurát hordok
talán be sem göndörödne
hiába növeszteném
és már nem is sötét
talán meg is rémülnék
ha kiderülni milyen
a festék alatt

Szalagot is tettek bele jó nagyot
mikor fotóztak
igazán megigazíthatták volna
és a gomb is rosszul van a
pulcsin begombolva
azóta is megesik ez gyakran
Nézek előre gondtalan tekintettel
/ez már sokkal ritkábban/
se gázszámla vagy testsúlytöbblet
se elhagyott szerelmek...

Jobb kezem mutatóujja egy könyv lapján
mintha tudtam volna már akkor olvasni
pedig nem
mégis oly kitartóan szorítom a betűt a lapra
hogy ujjbegyem a szürke fotón fehér mint a liszt
Nézek előre a fotós biztos azt mondta
mosolyogjak vagy mondjam csíz
erre a szám kicsit elhúztam
de szorítom a szót azóta.
És felszólításra mosolygok is.

Babits Mihály: Jónás imája

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelzőkarókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy mégvakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s, szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy míg az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

Radnóti Miklós: Levél a hitveshez

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom, –
s szivemben nappal újra megtalálom, –
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak újra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél újra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, – remélem újra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, –
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, –
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád,
megjártam érted én a lélek hosszát, –
s országok útjait; bibor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szivós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2×2 józansága hull rám.

Juhász Attila: Áldozás

Ölelkezés után a
legszebb a hangod. Akkor
egymásban csendesül le
a lélegzet s a lélek.
És sejtekig szabad lesz
a két test; ismeretlen
dajkál a földmelegben
a lassú fény, s tovább ölel
a színeváltozással

Ez legtisztább fohászunk
a titkokat sugalló
ártatlan égiekhez.
Halk és nyugodt, akárcsak
a ringató öröklét.

Egymás csöndjében hallgatunk.

Parancs János: A holnapokra várva

Ki tudná biztosan, hogy
elérkezett-e az idő?
fölkészült-e már a lélek
a váratlan fordulatokra?
A megalázó helyzetekben
vagy a szerep csapdájában
harisnyaálarc torzítja el
mindannyiunk vonásait.
Negyvenes éveimtől búcsuzóban
sem ismerem még a cselvetés
ördögi bugyrát, indítékait.
Nem hiszek annak, amit a két
szememmel naponta látok:
a nyerészkedő hazugságot
s annak piszkos, kis üzelmeit.
Még sincs semmi baj:
engedelmes, ostoba birkának
beállhat bárki közénk a sorba.
Itt tartunk most, a holtidőben,
a megpróbáltatások kezdetén,
amikor a múlt aládúcolt és
ingatag szerkezete összecsuklik.

Aknay Tibor: Aranykor

Anyám krumplit pucolt az konyhaasztalon.
A kis piros vájlingba dobta a hámozott darabokat,
a héjakat a szomszéd kiolvasott újságjára gyűjtötte
– mondván – szegény Tóbiásnak is kell élnie valamiből.
Így mindenki jól járt: a szomszéd anyámon segített,
anyám meg a disznón, mivel őt hívtuk Tóbiásnak.
Mi közben iskolába jártunk és építettük, és rendületlenül,
és csak fújtuk és fújtuk a mintamókust és zakatoltunk,
és hittanra is jártunk, amíg lehetett.
Őszinte szívvel utáltuk a gyerekszobánkba beköltöztetett
elvtársat, aki amúgy tele volt jóindulattal és
kisebbrendűségi érzéssel, de mégiscsak, meg azért is.
Volt, hogy nagyanyámék is velünk laktak, és nagyapám
folyton kiégette szivarjával a fotel kárpitját,
és Tóbiásnak adta a vasárnapi húslevest, mert
összetévesztett két teljesen egyforma a fazekat.
Akkor valamiért nevettünk az egészen, és mindenen,
és Rákosi pajtáson is, akinek minden dolgozó a fia,
és aki szivacstalpú cipőben megy át a Lánchídon.
Nem tudtunk sem Recskről, sem a Hortobágyról,
élveztük a hajnali sorállást a kenyérért,
és a kútház fedezékében jöttünk rá, hogy a lányok
 - nyilván nem véletlenül - mások,
és hogy ez biztosan jó valamire, de akkor még
nem foglakoztunk ilyen komolytalan dolgokkal.
Ez volt az aranykor.

Radnóti Miklós: Virágének

Fölötted egy almafa ága,
szirmok hullnak a szádra,
s külön egy-egy késve pereg le,
ráhull a hajadra, szemedre.

Nézem egész nap a szádat,
szemedre hajolnak az ágak,
fényén futkos a fény,
csókra tűnő tünemény.

Tűnik, lehunyod szemedet,
árny játszik a pilla felett,
játszik a gyenge szirommal,
s hull már a sötét valahonnan.

Hull a sötét, de ne félj,
megszólal a néma, ezüst éj;
kivirágzik az égi fa ága,
hold bámul a béna világra.

Kántor Péter: Falevelek

hommage à W. S.

Falevelek kavarognak,
acsarognak, keseregnek,
lelkesednek, hazudoznak,
összevissza keveregnek.

Falevelek keveregnek,
hazudoznak, keseregnek,
lelkesednek, acsarognak,
összevissza kavarognak.

Falevelek összevissza
hazudoznak, lelkesednek,
keseregnek, acsarognak,
kavarognak, keveregnek.

Áprily Lajos: Ámulni még…

Ámulni még, ameddig még lehet,
amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.

Elálmélkodni megszokottakon:
az andezitre plántált ősi váron,
virágokon, felhőkön, patakon,
az azúrban kerengő vadmadáron,

a csillagon, ha végtelen terek
hajítják át a késő-nyári égen.
S ámulva szólni: Most voltam gyerek.
S vén volnék már – s itt volna már a végem?