Arany-Tóth Katalin: Felismerés

Nekem szánt tudás

megismerni a magány

összes csöndjét.

Arany-Tóth Katalin: Zöld

Félrehúzódtam,

hogy legyen elég helyed

nélkülem élni.

Végh György: Élet vagy s halál

Mint árammal: veled vagyok telítve,
te lüktetsz bennem, forrón, vér helyett -
tüdőm meg sem moccan, ha nem lehelsz rám:
te irányítod lélekzésemet.

Azért van lábam, hogy hozzád mehessek,
karom, hogy néha megöleljelek -
fülem, hogy mint perselybe dobd a hangod,
szájam, hogy szólani tudjak veled.

Érted van minden érzékem s megállnak,
akár az órák, hogyha nem leszel -
most is hibás a szerkezetjük:
pedig vagy még: csak ép nem vagy közel.

Tüdőm recseg, berreg szivem bolondul:
belém a lélek is csak hálni jár -
szíved verése írja életem, mert
te vagy számomra élet és halál.

Gyurkovics Tibor: Csók-vers

És mi lenne ha csókolnálak
mert csókolnálak ha csókolnálak
a végkifejlésig a bánat
örömével csak csókolnálak
amíg eltűnnél csókolnálak
amíg a válladon a szárnyak –
csókolnálak – kibomlanának
fölemelkednél – madárszárnyak
melegével – csak csókolnálak –
egekbe lebegne a lábad
s én csókolnálak csókolnálak…

Arany-Tóth Katalin: Tisztázatlan

Sosem derül ki:

magadra hagytalak, vagy

magamra hagytál?

Gyurkovics Tibor: Összhangzattan

Álmom álmodnak megfelel
és ez a baj és ez a jel
hogy össze-visszasimulunk
és álmodunk és álmodunk

Már elhagynálak mint a víz
is elhagyja a partjait
de érzi hogy a víz felett
álmaik összecsengenek

És bonganak a kék időn
az asztalon a terítőn
rohamlik minden mint a hang
belénk szalad a nagyharang

mi szétfeszít és egyesít
hogy fölemel és leszakít
és benned zeng és bong a jel:
„álmod álmomnak megfelel”.

Fodor Ákos: Téli fa

foszlány-köd ring-leng

tar ágai között, mint-

ha lombja volna

Rakovszky Zsuzsa: Halottak napja

Négy gyertyaláng lobog, négy könnyű lélek
a kinti-benti sötétség határán.
Megcsukló hangtalan nyelvek beszélnek.
A mustárospohár vastag fala a párkány

fájára halvány sugárküllőket vet.
Az ablak most láng-kettőző tükörlap:
nem látni a diófa lombjai közt a perzselt,
száguldó fellegek füstjét, a csorba holdat…

„Púpos parasztlány voltam, nem kellettem
senkinek, csak a részeg katonáknak, már őszen…
Más szennyesét pucoltam, más gyerekét dédelgettem,
most rothadó avar és folyós sár lett belőlem…”

„A hajam lenyírattam, remekül teniszeztem,
később kártyacsaták, Bécsben operabérlet…
Idegenek álltak körül a végső percben,
latolták: zongorám, komódom mennyit érhet…”

„Csinos fiú voltam, a strandon kézen álltam,
asztalnál, ágyban a bőséges húst szerettem.
Az utolsó adag morfin kábulatában
még elértem a vécét, mielőtt összeestem…”

„Voltam valaha. Már élő emlékezet sem,
írás sem őrzi rég a nevemet.
A múltba, a világon tátongó résbe estem,
amely benyeli majd a földet s az eget…”

Fodor Ákos: Halk közbevetés

Amit szeretsz és

amit gyűlölsz: benned él.

Szavad rólad szól.

Itamár Jáoz-Keszt: A te házad

Én a Te házadban
akartam lakozni,
s íme énbennem emelkedett egy ház,
a Te lakhelyedül.

Bárha
csak kósza jöttment vagyok én
ezen a tájon, kapuzárás idején,
mikor a Léviták becsukják a Szentély kapuját
az esteli áldozás után.

De hirtelenében
magam sem emlékszem,
mi kérnivalóm is lehetett volna tőlük,

Ígyestidőn,
s miért is vetődtem errefelé?
Talán csak annyit szerettem volna kérni,
hogy Rád gondolhassak
szüntelenül?

Bár árnyékod
úgy hányja-veti a testem,
hogy itt belül

Még
ablakok és ajtók nélkül,
félig felépülve is
egyre csak remeg a házad.

Somlyó György és a szerző fordítása

Lengyel József: Imádandó Isten...

Imádandó Isten, e széles föld néked
Zsámolyod és a menny fényes ülő széked,
A te mindenható kezed csinálmánya
És erőd tüköre e világ alkotmánya;
Csak homályt találunk előttünk és mélységet,
Elménkkel megfogni akarván ily felséget.

Kezdete sohasem volt a te idődnek,
Esztendeid soha el nem végeződnek.
Minden dolgok tőled származnak, mint kútfőtől;
Te lételt nem vettél semmi megelőzőtől,
A változásoknak körülötted helyt nem adsz,
Aki régen voltál, te ugyanazon maradsz.

Láthatatlan lélek, te betöltesz mindent,
Jelen vagy itt alant, valamint odafent.
Nincs oly dolog, melyet szemeid ne látnának,
Bár fedjék ködei a sötét éjszakának.
Ó, emberek, nincsen az Isten előtt titok,
Tudva vannak nála minden gondolatitok.

Csudákkal teljes a természet temploma,
Melyekből kitetszik bölcsességed nyoma.
Nagy vagy a nagyokban, bölcs vagy a kicsinyekben,
Gondod el nem fárad annyi sok ezerekben;
Végtelen jóságod a menny és föld hirdeti,
Sokaságát nyelvünk mert ki nem beszélheti.

Szenteknek szentje vagy, ó Isten, s nincs hiba
Szent akaratodnak határozásiba.
Megáll igazságod, ha tartasz törvényszéket,
Mivel jól ismered a szívet és veséket;
Mégis a bűnösnek halálán te nem örülsz,
Inkább nagy irgalmad szerint rajta könyörülsz.

Boldog nép az, amely imád ily felséget,
Boldog, kit ily felség kegyelmébe bévett,
Akinek hatalma mindenre elégséges,
Jósága megadja, akinek mi szükséges.
Tartsd fenn, ó jó Atyánk, köztünk ez ismeretet,
Hogy te nem egyéb vagy, hanem merő szeretet.

Forrás

Farkas István: Megváltás haiku

Egyetlen egyszer

halhattam csak meg érted.

Élned neked kell.

Végh György: Kíváncsiság

Jó volna egyszer más ember szemével
megnézni-látni kívülről magam:
mert érdekelne, hogy ki és miféle
az, akié a szájam és hajam,
hogy ki az, ki a szívem bitorolja,
aki használja lábam és kezem,
ki minden szervem elkoptatja sorra,
aki feléli lassan életem.

Vajjon tudnék-e lenni jó barátja?
Irigyelném-e titkon életét?
Mit váltana ki belőlem halála?
Örülnék-e, vagy könnyet ejtenék?
Jó volna egyszer más ember szívével
érezni ezt halálos komolyan.

Jó volna egyszer más ember szemével
pártatlanul megnézni önmagam.

James Weldon Johnson: A teremtésről

És kilépett Isten az Ürbe,

és nézett erre, és nézett arra és mondá:

"Olyan egyedül vagyok -

teremtek magamnak egy világot!"

S ameddig csak elláthatott az Isten szeme:

sötétség lebegett mindenütt,

feketébb, mint ezer éjfél

lent, a ciprusos ingoványon.

És akkor elmosolyodott Isten,

és derengeni kezdett a fény,

és az egyik oldalon felgöngyölődött a sötét,

és a másik oldalon ott állt ragyogva a fény.

És mondá Isten: "Így akartam".

És akkor lehajolt Isten és kezébe vette a fényt,

és formálta, görgette tenyerében,

amíg meg nem született belőle a nap

s a lángsugarú napot fellökte az égre.

Maradt elég fény, nem pocsékolta el mindet a napra,

ragyogó golyó lett belőle Isten tenyerén

s a sötétbe hajítván

az éj felékesedett a csillagokkal, meg a holddal.

És akkor a fény,

és a sötét íve közé

dobta a világot

és mondá Isten: "Így akartam!"

És akkor az Isten alászállt,

és ott volt a nap Jobb keze mellett,

és a hold meg a Balján,

Feje körül a csillagok összeterelt serege

és Lába a földön nyugodott.

És Isten elindult és amerre megindult,

lépte alatt belapultak a völgyek,

s a hegyek fölmagasodtak.

És akkor körülnézve megállt és látta

a föld hogy meleg és puszta, kopár.

És akkor Isten a világ peremére kilépve

kiköpte a hét tengereket;

megrebbent a Szeme, fellobbantva a villám tüzeit

összeütötte kezét s a mennydörgés tovagörgött,

vizek árja szakadt le a földre,

hűsítő vizek árja.

És akkor a zöld fű ezre kisarjadt,

sok kicsi rózsaszinű virág bimbója kifeslett,

a fenyőfa az ujját felbökte az égre,

a tölgyfa kitárta a karját,

tavak kuporodtak a Föld sok homorú üregébe,

a tengerbe folyók iramodtak,

és Isten elmosolyogta magát

s fölragyogott a szivárvány

és Válla köré göndörödött.

És akkor Isten fölemelte a Karját, Keze a tengerek

fölött lebegett, amerre a föld kiterült

és mondá: "Sokasodjatok egyre!"

És gyorsabban, ahogy lehanyatlott a Keze,

halak és rovarok,

vadak és madarak,

lepték a folyókat el, meg a tengereket,

tele lettek az erdők velük és a rengetegek,

szárnyuk hasogatta a kék levegőt,

és mondá Isten: "Így akartam!"

És akkor Isten elindult

és megnézte mindazt,

amit alkotott.

Megnézte a napját,

és megnézte a holdját

és megnézte pici csillagait

és megnézte a világát

minden élőlényével egyetemben,

és mondá Isten: "Még mindig egyedül vagyok."

És akkor Isten egy domb oldalába leült,

hogy magába merüljön,

széles, mélyvizű folyó csörgedezett el előtte,

s Tenyerébe temetve Fejét,

Isten egyre-egyre tünődött,

amíg kieszelte: "Teremtek magamnak egy embert!"

A folyó medréből

Isten egy marék agyagot kimerített,

s a folyó mellett,

a fövenyre letérdelt,

és ott a hatalmas Mindenható Isten,

ki lángralobbantva a napot kitűzte az égre -

ki az éj legmesszibb sarkába kilökte a csillagokat -

ki Tenyere mélyedéseiben gyúrta a Földet, -

a roppant hatalmú Isten,

- ahogy egy néger anyácska babája fölé hajol - épp úgy,

a homokba letérdelt,

egy kis agyagdarabot gyúrt-gyömöszölt, egészen

addig, amíg föl nem vette az Arca alakját,

és akkor belefútta az élet leheletét az agyagba

és az ember lelket, testet, életet öltött.

Ámen. Ámen.

Végh György fordítása

Edgar Lee Masters: Csöndek

Megismertem a csöndet, sokféle csöndet: tengerek és csillagok
csöndjét, a nagyváros csöndjét, mikor egy pillanatra megáll,
a férfi és a nő közötti csöndet,
csak a zenével kifejezhető csöndet,
az erdők csöndjét, mielőtt zúgni kezd a tavaszi szél -
a betegek csöndjét,
ahogy körülpillantanak a szobában révedezve -
és most megkérdem: van-e nyelv, van-e szó
a roppant mélységeket kifejezni?
Az erdők vadja üvölt,
ha a halál megkaparintja a kölykét.
De mi szótlanul, hallgatag állunk a tények előtt, -
ilyenkor nem tudunk beszélni.

Egy rokkant katona üldögél a fűszeres előtt.
S egy kiváncsi fiú faggatni kezdi:
“Mi történt a lábaddal, apó?”
S a rokkant katona döbbent, néma csendben ül,
mert cserben hagyják emlékei,
mert nem jut eszébe a gettysburgi csata.
De jókedvet eröltet és
csak ennyit mond: “Fölfalta egy medve!”
A fiú eltátja a száját, míg az öreg
szótlan-erőtlen újra éli képzeletében
a puskák fellobbanó lángját, az ágyúk dörejét,
a haldoklók sikolyát,
ahogy ott feküdt köztük a földön,
a sebészeket, csonkító késeiket,
véget-nem-érő napjait a kórházi ágyon.
De ha mindezt szavakba tudná önteni,
művész lenne, bizony.
De ha művész lenne, még mélyebbek lennének sebei,
miket végülis nem tudna szavakba önteni.

Megismertem a roppant gyűlölet csöndjét,
a halálos szerelem csöndjét,
a lélek végtelen-nyugalmú csöndjét,
a megkeseredett barátság csöndjét,
s a lelki válságok pokoli csöndjeit,
miknek gyehenna-tüzein megtisztul a lélek,
s eléri az élet magasabb birodalmát -
kifejezhetetlen látomásai szárnyán.
Tudok az istenek csöndjéről,
akik szavak nélkül is megértik egymást
és tudok a vereség csöndjeiről,
az igazságtalanul elítéltek csöndjeiről.
A haldoklók csöndjeit is ismerem, ahogy
némán, rémülten kezünkbe fogóznak.
Ismerem az apák és fiúk közötti csöndet,
mikor az apák nem tudják megmagyarázni az életüket,
még ha félre is értik őket értük fiaik.

Megismertem a csöndet a férfi és asszonya közt.
Tudom, milyen az elbukottak csöndje,
s hogy micsoda roppant csönd borul
a leigázott népekre, a legyőzött vezetőkre.
Lincoln is ismerte a csöndet,
ha sanyarú ifjúsága eszébe jutott,
s micsoda csönd volt Napoleon csöndje
a waterloo-i ütközet után!
És az Orleánszi Szűz csöndje,
amit csak egyszer tört meg a máglyán: “Irgalmas Jézusom!”
S e két szóba belesűrűsödött minden bánata-reménye.
Tudom, hogy eljő az öregkor csöndje is,
mikor a bölcsek nyelve béna lesz, mert nem tudják
érthető szavakkal kifejezni az élet iszonyú áramát
azoknak, akik még át nem élték ütemét -
és tudom, ismerem a holtak csöndjét is.

S ha mi, akik élünk, kiknek megadatott a szó,
legmegrázóbb élményeinket nem tudjuk kifejezni,
ugyan mért döbbenünk meg azon, hogy a holtak
nem beszélnek nekünk a halálról?
Egyszer még sokat mond nekünk a csöndjük,
ha lefekszünk közéjük a sírba.

Végh György fordítása