Petőcz András: A Kicsi Létező hiánya

Amióta elment, elhagyott egykori társad,
az Egészen Kicsi Kis Létező, megszomorodtál,
mondod, és egy pohár bort teszel le elém,
az asztalra, abban bízol, talán, hogy majd
az ital ellazít kissé, de én csak egykedvűen
nézem igyekezeted, valóban fásult vagyok,
mert végképp egyedül maradtam, és zavarnak
mindazok a különös események, amelyek itt,
a környezetemben zajlanak, sokan azt hiszik,
minden változatlan, teszek-veszek, csinálom,
ami a dolgom, ellátom magam, mosogatok,
takarítok magam után, perfekt agglegényként
élem az életem, mert tudom, hogy feladataim
változatlanul vannak,
                                 de nincsen már elegendő
energia, válaszolom kimondott-kimondatlan
kérdésedre, kétségtelenül kevesebb bennem
az erő, vagyis az, ami kell a mindennapokhoz,
és így teljesíteni is kevésbé tudok, teszem hozzá
a válaszomhoz, te csak nézel, bámulsz, ahogy
szoktál, most épp fel, a magasba, felfelé, bámulod
a végtelenséget, az eget vagy a felhőket, nem is
tudom, mintha azt várnád, hogy megpillantod
az Egészen Kicsi Kis Létezőt, fent, hogy ismét
megjelenik körülöttünk, segít a hétköznapok
elviselésében, célt ad, értelmet, nézel felfelé,
közben a szád szavakat formál, aprókat mozdul
az ajkad, és szinte hallom, hogyan is imádkozol.

Weöres Sándor

" Ne kívánd azt, amit általában hírnévnek, dicsőségnek neveznek: mert a híres emberek kirakatban tarkállanak, mint egy halom sütemény s a kíváncsiság légyfelhőként lepi és mocskolja őket; a hírnév nem dicsőség, hanem nyomorúság és megaláztatás."

Anga Mária: Esti ima

Nyitott szemmel látom magam,
lépcsőn térdelek esti imát.
Titkot röptetek madárral.
Hallom az erdőt.
Évszaknélküli zöldben állnak a fák.

A templomkertben lépdelek,
s hagyom, hogy mögöttem harangok
zúgjanak vasárnapot.

Esők és könnyek
takarják arcomat:
fátyolos ragyogás.
Hallom az erdőt.
Vértüskét bont a galagonyaág.

A templomkertben harang szól.
Lépcsőjén térdelek esti imát.

Prókai Árpád: Mennyei felvonó

„Aki hisz a Fiúban, örök élete van.” (Jn 3,36)

Az egyik igehirdető egy bányásztelepülésre került. Mivel a bányászok nem jártak egyáltalán templomba, fogta magát ez az igehirdető és leszállt a föld alá. Elment oda, ahol a bányászok dolgoznak. Engedélyt kapott, megkapta a szükséges sisakját is, és leszállt a mélybe. Ebédszünet alatt ott lenn a föld mélyén elkezdte hirdetni az evangéliumot a bányászoknak, akik még ezt soha nem hallották. Ez volt az Ige, a János 3,36: „Aki hisz a Fiúban, örök élete van annak.”

Figyeltek is rá a bányászok, mert lelkipásztort még a föld alatt nem láttak eddig. Mindenki figyelt, aztán eloszlottak dolgozni. A lelkésznek fel kellett jönnie a felszínre, mert lejárt a tartózkodási ideje. Odakísérte az egyik vájár a felvonóhoz. S amint így mentek, megkérdezte a lelkész a vájárt: „Mi a véleménye az üdvösség útjáról? Most volt róla szó, aki hisz a Fiúban, örök élete van annak.” Amíg ott a felvonóra vártak, ez a vájár úgy őszintén, elkezdte húzni a szót. „Hát - mondta -, valahogyan ez én nekem olyan túl egyszerű! Ilyen vallás én nekem nem kell, mert nagyon egyszerű. Csak úgy, aki hisz, örök élete van?!”

A lelkész meghökkent. Aztán ahogy megérkezett a felvonó, eszébe jutott valami. Megkérdezte a vájárt: „Mondja, hogyan jutok én fel a bánya mélyéből oda föl, a földfelszínre?” - „Mindjárt felviszi a felvonó!” - mondta a vájár. „És csak úgy be kell szállni? Semmiféle zárja, vagy kulcsa, vagy kombinációja nincsen?” - „Nincs Tiszteletes úr, egyszerűen csak lépjen be!” - „Ilyen egyszerűen? - mondta a lelkész. - És mennyit kell fizetni?” - „Ó, kérem, semmit. Hát egy út van csak fölfelé, és nekünk építették ezt a felvonót.” - „No de ilyen egyszerű dolog, hogy semmit sem kell fizetni, csak úgy fölvisznek engem a földfelszínre? És mit kell megnyomni? Van valami sebességváltó, vagy kuplung, vagy hogyan működik ez a szerkezet?” - „Dehogyis, hiszen csak egyetlen állomása van, a földfelszín, oda kell felmenni a mélyről. Ahogy felér, megáll.”

Erre a lelkész azt mondta: „Nekem ez a felvonó túl egyszerű. Mondja csak! Nem lenne jobb egy kacskaringós, egy bonyolult út felfelé? Mert így nekem ez a felvonó túl egyszerű. Mint magának a keresztyénség. Nem is lehet igaz ez a felvonó.”

A bányász megértette és elkezdett mosolyogni, s azt válaszolta: „Igen ám, de azért Tiszteletes úr, ez a lejárat évekig készült. Most már egyszerű. De rengetegbe került. 900 méter mély. A bányavállalat erre sokat áldozott.” - „Nos - mondja a lelkipásztor -, a hit útja éppen így van.”

Nekünk most már egyszerű. De rengetegbe került Jézusnak. Amíg elkészült a mennyekbe vezető felvonó, addig az Úr a Golgotán szenvedett. Te neked csak be kell oda szállni. Te neked egy lépés, egy mozdulat, neki az életébe került! Mi most már könnyedén használhatjuk ezt a mennybe vezető utat, mert aki hisz a Fiúban, örök élete van!

Varga Imre: Jövendölés

Majd ott lebeg

béna föld és sötét

nap között a fényes arc

ami lehetnénk belep

hullámaival

és döbbent csöndként

lángolva ránk zuhan

Jung Károly: Könnyű szél, dallam

A kort faggatom, melyben
Élünk. Korod, korom.
Akarom, nem akarom,
Gyakorta van ez így.
Korom hull koromra,
Tartva így hazafelé,
S karom ölelne bár,
A távol egyre távolodik.
Ma sem tudom, ki vagy.
Meg sem tudhatom már.
Elég létezésed ténye,
Ha be nem zárul minden határ.
Majd csak tavaszodik.
Könnyű szél jön majd talán:
Gyors futam a hangszereken,
Mielőtt a dallam felhangzana.
Várható búcsúzkodások.
Vagy csak titkos távozás.
Nem szólva senkinek.

Reviczky Gyula: Jób siralma

Kegyetlen Adonáj!
Gyönyört lelő szolgád gyötrelmiben.
Undok fekélyektől borítva,
Itt vergődöm, vonaglom a szeméten,
És átkozom a méhet, mely fogant,
A napot, a melyen hirűl vivék
Apámnak, hogy fiat szült felesége,
A térdet, mely gyöngéden ringatott,
S mely meg nem fojta rögtön, a kezet.

Mindenki elhagy, vádol és gunyol.
Ti is, ti is, barátim!... Óh, tudom,
Ártatlant érjen bár, a szenvedés
Mindig a bűn szinében jelenik meg.
Fájdalmimat s fogyatkozásimat
Óh, vajha meg lehetne mérlegelni!
Óh, vajha a világ tudtára adnád,
Hogy ártatlan, vétektől ment vagyok!
Tudom, előtted nincsen igaz ember;
De a világ előtt én az valék.
Vaknak szeme, sántának lába voltam.
Jót tettem és most gonosz az eredmény.
Valaha szánakoztam a szegényen,
És engem, íme, nem szán senkisem!
Vetekszem mostan Adonájjal.
A kinek gondja úgy sincsen reánk.
Megkárosítjuk-é, ha vétkezünk,
S ha jót cselekszünk, használunk-e néki?...
Gonoszságunk az embereknek árt csak,
S igazságunk nekik használ csupán.
És mégis a szerencse
Hiába mosolyog bolondra:
Örömben élni a bölcs tud csupán.
Az ezüst érnek kezdete vagyon;
De hol található a bölcseség?...
Ennek becsét nem tudja a világ,
S a gazdagok, nagyok földjén sehol sincs.
A mélység szól: nincs bennem! - és a tenger
Azt mondja: nincs itt! - Van-e, a ki látta?
Gyöngyökhe', szárdonixho' nem hasonlit
S nem mérhető ofíri sárarannyal.
Nem rejti azt magában India;
A drágakőnél ritkább, becsesebb
S zafir- s topázért nem cserélhető el.
Vész és halál szólt: hallottuk hirét!
Utját s helyét azonban egyedül
A lélek tudja; ez mondhatja meg csak:
Az Úr félelme, ez a bölcseség,
S távozni a gonosztul: értelem!
Az Úr félelme!... Mit használt nekem!
Nincs Adonájban részvét, irgalom.
Nem büntet és nem áld érdem szerint.
Mert a csalánhoz nem nyúl senkisem,
De a rózsát bezzeg mindenki tépi!
Utálatos lét, hát ide jutottam,
Hogy most durván kiköpnek én előttem,
Kik dicsőségem hirdetői voltak!...
Ki adja nékem a halál nyugalmát?
Porból van és nem érczből gyönge testem,
S nem a kövek szilárdsága erőm.
Keserü jajgatásra vál' türelmem:
A ki elkezdte, sujtson agyon engem!

Hogy elmult tőlem az öröm-pohár!
Sírásra változott, hajh, cziterám,
S vig énekem a zokogók szavára!
Mi hát az üdv? Virág, mely peczre nyílik
S el lesz taposva, ha lehullt a földre.
Mi hát az élet?... Árny, melynek növése
Az éjszaka közelgését jelenti.
Mi hát az ember?... Állat, ki dologra
Van e világon, mint igás barom.
Tűr, fárad, izzad, árnyékot keres.
S lankadtan alig várja, mint a szolga,
Hogy mikor dőlhet már le az alomra!
S mégis, mit jajgatok, mit sírok itten!...
Adonáj jobban tudja, mit mivel.
Hol voltam én, a por s porrá leendő,
Midőn a földnek sarkait lerakta
S föléje az ég boltját kifeszíté!...
Midőn irányt adott a folyamoknak
S a szelek útját meghatározá!
Mit tudom én, végzése mire jó,
S midőn igy sujt, nem emel-é magához!...
Szünj' meg zihálni, lázongó kebel:
Az Isten adta, Isten vette el!

John Lennon

“Isten azért teremtette a zenét, hogy szavak nélkül tudjunk imádkozni.”

*

David Garrett - Air ( Johann Sebastian Bach )

Jung Károly: Dal a hazáról

              " Amikor Magyarországon leírtam a szót:
                   haza - íróbarátaim kinevettek."
                   (Csiki László áttelepült költő szavai)

Marad-e majd lábam alatt e föld,
Melyet átkereszteltek a századok,
A nevenincsföld, a Duna, a Tisza, zöld
Kertek, rétek tájéka, meg a konok

Parasztoké; a maradó eszelős kóborok
Hazája, mely mára elfutott a ködben,
Őrült eperfák őrt állnak fölöttem,
Elfolytak Erdődön a borok, s óborok.

Állampolgár voltam, álompolgár lettem,
Piszokszürke égbolt szétfolyik fölöttem,
Sorra magadra hagynak szökő híveid -

Haza. Én azért jöttem haza, mert nem
Bírtam ki tovább. Már nem véthettem
Többet. Ki érti a hontalan keserveit?

John Lennon

“A szelídített madár a szabadságról dalol.

A vadmadár repül.”

.kaktusz

Tudod arra gondoltam,
hogy az imádkozó ember
nem feltétlenül imádó ember,
és nem mindig alázatos
az alázatoskodó,
az igazi ima, az igazi alázat
nem egy elhatározás,
hanem maga a megtérés,
amikor az ember önkéntelen borul le,
mint valami csoda előtt,
meglátva a valódi nagyságot,
amikor rádöbben
a világ mérhetetlen csodájára
teremtővel, vagy anélkül,
amikor nem tud betelni a létezéssel,
hogy ő,
az apró pici semmire se jó ember,
ilyen nagy alkotásnak lehet a részese,
talán, ha ezt észreveszi,
az alázat akkor járja át,
a hódolat, az imádat,
a hála,
akkortól minden pillanat,
és minden fűszál, és minden fa
csodálatos ajándék az érdemtelennek,
mint a rossz gyerek,
aki azért tudja magáról,
hogy neki semmi sem jár,
semmit se érdemel ki,
akit a szerető szülei mégis
ajándékokkal halmoznak,
a szerető alázat
az életet teszi szerethetővé,
amire a szeretet nélküli alázkodás,
csak szánalmas kísérlet.

Kálnay Adél: Ősz van

Gyűlnek a fecskék a drótokon,
Köröznek, csittegnek: próba van.
Próbálják, milyen lesz, amikor
Nagy útra indulnak hangtalan.

Kékebb az ég és éjjelente
Messzebbről hívnak a csillagok.
Egy bátor levél hullni készül,
Hegy mögül szürke köd sompolyog.

Az ősz jön így el, észrevétlen,
Arannyal, mézzel, sejtelemmel.
Ablakból nézem: elémenjek,
Vagy hagyjam, hogy ő megkeressen?!

Baka Györgyi: Árva testvéreim

árva testvéreim
örök megsebzettek
összetört tekintetűek
utcák aluljárók zugaiban
odúkban megbújók
jövőtlen pillanatok
magányába zártak

eszméltessetek
törjétek át az önféltést
a jólét-álmot
a bűn nem fér a szívbe
szakadékot váj bele
szétrepeszti

közönyös tekintetem
átsiklik a szenvedőkön
s a lelkemben keletkező
hideg űrben
hangtalanul felsír
a gyermek aki voltam

Böszörményi Zoltán: A vers

Mondd a verset, hogy belélegezhetővé váljék a valóság.
A vers nem a hamis képzelet, a vers az igazi. Meg lehet
tapogatni, rugdosni, szagolni, nézni, hálni lehet vele.
A vers nem az esztétika vetülete egy síkidomon, hanem
maga az esztétika, a mindig újraszülető forradalom.
A vers a Tér, melyben az Idő az anyaggal kézen fogva jár.
A vers az ősanyag, a tanúság arra, hogy vagyunk.
(A vers nélkül, látod, senki sem vagyunk.)
A vers az anyag szívdobogása, szívdobogásunk a vers.
Ő a megismerés, az időben feldarabolt jelen, a kaland,
a szeretkezés, a lábunkra felhúzott zokni, a vers a hóesés.
A vers a felszabadításáról szól, önmagad szabadítod
fel önmagad alól, a téged minduntalan leigázó valóságból.
A vers a csend, a megismerés, az eldördülő ágyúban a golyó.

Kiss Benedek: A nemlét felé

Néha már megengedem
magamnak a csendet.
Üvöltött annyit rádió, sziréna,
nem leltem magamban rendet.

Néha már megengedem
magamnak a csendet.

Nem fohászok ideje ez még,
de jólesik mit sem hallani.
Kijutott nekem annyi ricsajgás,
kijutott kürtszó, hallali.

Nem a fohászok ideje ez még,
de jólesik mit sem hallani.

Sivítsatok csak, égitestek,
autók, repülők – ordítsatok!
Nagy zúgás volt bennem is egykor,
most jólesik, ha semmit hallgatok.

Sivítsatok csak, égitestek,
autók, repülők –

Most jólesik lelkembe néznem,
vagy oda se, csak magam elé.
Mert Istenben van, érzem, részem,
most bársony nyugalmam az övé.

Most jólesik lelkembe néznem,
s zúdulnom a nemlét felé.