" Úgy dolgozz, mintha halhatatlan volnál.
Úgy imádkozz, mintha azonnal meghalnál."
2019. április 7., vasárnap
Takács Zsuzsa: Add vissza a rímet
Add vissza a rímet, Istenem,
és nem lesz senki szabadabb mint én!
Igen, a szerelemre gondolok,
de leginkább a versre!
Hogy ráhullik egy vállra lélegző hajam,
hogy írógép kopog majd hajnalig.
Kétségbe estem, de megnyugtatsz csakhamar?
Nem hallom én a hangot, ámbár hallatik.
Magányos hangszer,
a széksorok között az üres teremben
bolyong a megszállott énekes,
s a bezárt ajtók állnak mint komor őrök.
Nem némult el a hang, ugye?
Csak én vagyok süket.
Megtalálom majd a billentyűn a betűket,
s mint édes testen siklanak ujjaim.
Add vissza a rímet, Istenem,
és nem lesz senki szabadabb mint én!
Igen, a szerelemre gondolok,
de leginkább a versre!
és nem lesz senki szabadabb mint én!
Igen, a szerelemre gondolok,
de leginkább a versre!
Hogy ráhullik egy vállra lélegző hajam,
hogy írógép kopog majd hajnalig.
Kétségbe estem, de megnyugtatsz csakhamar?
Nem hallom én a hangot, ámbár hallatik.
Magányos hangszer,
a széksorok között az üres teremben
bolyong a megszállott énekes,
s a bezárt ajtók állnak mint komor őrök.
Nem némult el a hang, ugye?
Csak én vagyok süket.
Megtalálom majd a billentyűn a betűket,
s mint édes testen siklanak ujjaim.
Add vissza a rímet, Istenem,
és nem lesz senki szabadabb mint én!
Igen, a szerelemre gondolok,
de leginkább a versre!
Bertók László: Most már magad is
(Firkák a szalmaszálra)
A nyár
Egy villantás, ha látsz még, vagy annyi se már,
észre sem vesz, elsuhan melletted a nyár.
Mintha, 1
Hónapok óta, mintha vasárnap délután…
Becsukódik a naptár, s nézel magad után.
Mintha, 2
Mintha kerülve az érzékek világát,
a börtönséta nagy köreit járnád.
Mesteri kéz
Nem te, mesteri kéz forgatja a filmet.
Éled, mesélgeted, akkor is, ha nem megy.
Látókör
Most, hogy már magad is, most látod, mennyi ember
jön-megy, botolog bottal vagy járókerettel.
A gyógyító
Csak beszélt, beszélt, s többet gyógyított rajta,
mint aki az egész patikát fölírta.
A gyógyuló
„Tárt karokkal, mint járni tanuló gyerek,
ágytól asztalig már bot nélkül elmegyek.”
Az anyját hallja
Úgy dolgozz, mintha halhatatlan volnál.
Úgy imádkozz, mintha azonnal meghalnál.
Mindenét fölteszi
Sem a vak lázadásra, sem a felejtésre,
mindenét fölteszi a széttört egészre.
Pilinszky János: Miféle földalatti harc
Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.
Különben olyan egyremegy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenkép halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.
Így hittem akkor, ostobán
tünődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer,
az oldaladra fektetett,
eggyévetett az álom,
mint összebújt szegényeket
a szűkös szalmazsákon.
Mint légtornász, az űr fölött
ha megzavarja párja,
együtt merűltem el veled
alá az alvilágba,
vesztemre is követtelek,
remegve önfeledten
mit elrabolt az öntudat
most újra visszavettem!
Mint végső éjjelén a rab
magához rántja társát,
siratva benne önmaga
hasonló sorsu mását,
zokogva átöleltelek
és szomjazón, ahogycsak
szeretni merészelhetünk
egy élőt és halottat!
Véletlen volt, vagy csapda tán,
hogy egymást újra láttuk?
Azóta nem találhatom
helyem se itt, se másutt!
Megkérdem százszor is magam,
halottan is tovább élsz?
Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,
mint fojtott pincetűzvész?
Miféle földalatti harc,
s vajjon miféle vér ez,
mitől szememnek szöglete
ma hajnal óta véres?
A zűrzavar csak egyre nő.
A szenvedély kegyetlen.
Hittem, hogy eltemettelek,
s talán te ölsz meg engem?
Én félek, nem tudom mi lesz,
ha álmom újra fölvet?
Kivánlak, mégis kapkodón
hányom föléd a földet.
A számban érzem mocskait
egy leskelő pokolnak:
mit rejt előlem, istenem,
mit őriz még a holnap?
2019. április 6., szombat
Pilinszky János: Merre, hogyan?
Mit tudom én.
Amerre a katonák.
Ahogyan a tenger.
Amerre a katonák a vereségben.
Ahogyan a tenger az összetört szentségtartóban.
Birtalan Ferenc: Halott Barátok között
ha megkérdezed félek-e
mit szépítsem a dolgot
nem tudtam felkészülni agyvérzés szívroham ellen
könyveim között parcellát kaptak a
Halott Barátok
a hárman-százévesek
előszobákban halálig várakoztatottak
kiket csak kölcsönszobákig engedtek a
szigorú statisztikák
mert nem tudták elegendő ponttal
elámítani a rendet
kik szertevacogták álmaikat
és nekidőltek a végtelennek
ha megkérdezed félek-e
félek
összepántolt homlokom mögül
kigördülnek az erdők
ha nekicsapódok az égnek
mélyüket vesztik a tengerek
gazdátlanul nyüszít üres éjbe a nap
igen félek
mint az irányt tévesztett madarak
a fészekreménytelen
isten-nélküli csendben
és leborulok a reggel előtt
míg föl tud támadni bennem
mit szépítsem a dolgot
nem tudtam felkészülni agyvérzés szívroham ellen
könyveim között parcellát kaptak a
Halott Barátok
a hárman-százévesek
előszobákban halálig várakoztatottak
kiket csak kölcsönszobákig engedtek a
szigorú statisztikák
mert nem tudták elegendő ponttal
elámítani a rendet
kik szertevacogták álmaikat
és nekidőltek a végtelennek
ha megkérdezed félek-e
félek
összepántolt homlokom mögül
kigördülnek az erdők
ha nekicsapódok az égnek
mélyüket vesztik a tengerek
gazdátlanul nyüszít üres éjbe a nap
igen félek
mint az irányt tévesztett madarak
a fészekreménytelen
isten-nélküli csendben
és leborulok a reggel előtt
míg föl tud támadni bennem
Ady Endre: Volt egy Jézus
Szent elgondolás: volt egy Jézus,
Ki Krisztus volt és lehetett
És szerette az embereket.
Ő mondta: fegyvert a fegyverrel
Győzni s legyőzni nem szabad:
Jézus volt, Krisztus: legigazabb.
Az emberek úgy elrosszultak
(Hiszen nem voltak soha jók):
Most Krisztus-hitünket csufolók.
Pedig ma is élhet. Föltámadt,
Ki Krisztus és nagyon nagy úr,
De él másképpen és igazul.
Járj köztünk, drága Isten-Ember,
Tavasz van, nőnek a gazok
S kevesek az igaz igazok.
Ugy látlak, ahogy kigondoltak:
Egy kicsit véres a szived,
De én-szivem egészen tied.
Ki Krisztus volt és lehetett
És szerette az embereket.
Ő mondta: fegyvert a fegyverrel
Győzni s legyőzni nem szabad:
Jézus volt, Krisztus: legigazabb.
Az emberek úgy elrosszultak
(Hiszen nem voltak soha jók):
Most Krisztus-hitünket csufolók.
Pedig ma is élhet. Föltámadt,
Ki Krisztus és nagyon nagy úr,
De él másképpen és igazul.
Járj köztünk, drága Isten-Ember,
Tavasz van, nőnek a gazok
S kevesek az igaz igazok.
Ugy látlak, ahogy kigondoltak:
Egy kicsit véres a szived,
De én-szivem egészen tied.
Szent-Gály Kata: Mérleg
Jézus nélkül a jászol: semmi.
Jézus nélkül a szív: szegény.
Csak annyit érek, mennyi bennem
Az isteni az én helyén.
Márai Sándor: Mennyből az angyal
Mennyből az angyal –menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony,
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.
Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény lángol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.
Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.
És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, aki eladta,
Aki háromszor megtagadta,
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta,
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.
Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekszenek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.
És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mi végre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Mért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”
Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik, mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?...
Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– A gyermek, a szamár, a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik –
mennyből az angyal.
New York, 1956
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony,
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.
Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény lángol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.
Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.
És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, aki eladta,
Aki háromszor megtagadta,
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta,
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.
Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekszenek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.
És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mi végre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Mért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”
Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik, mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?...
Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– A gyermek, a szamár, a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik –
mennyből az angyal.
New York, 1956
2019. április 5., péntek
Sebestény-Jáger Orsolya: A poéta imája
Uram, nekem az alkotás öröm.
Betűim papírra hulló
holló-színét
Neked köszönöm.
Mezey Katalin: Ha szegényen, ha gazdagon
(József Attila változat)
Adj emberséget az embernek,
mert élete nem filmszerep,
amit, ha egyszer eltévesztett,
még másodszorra jó lehet.
Ne járjon a világban kábán,
önmagától mámorosan,
tanítsd: álljon a maga lábán,
és tudja, Isten merre van.
Ne rázza öklét s szórja átkát,
mert szegénynek látja hazáját.
(Lelépek, én ezt itt hagyom!)
Ha szegényen, ha gazdagon,
ne legyünk könnyű préda, gyarmat:
adj magyarságot a magyarnak!
Adj emberséget az embernek,
mert élete nem filmszerep,
amit, ha egyszer eltévesztett,
még másodszorra jó lehet.
Ne járjon a világban kábán,
önmagától mámorosan,
tanítsd: álljon a maga lábán,
és tudja, Isten merre van.
Ne rázza öklét s szórja átkát,
mert szegénynek látja hazáját.
(Lelépek, én ezt itt hagyom!)
Ha szegényen, ha gazdagon,
ne legyünk könnyű préda, gyarmat:
adj magyarságot a magyarnak!
Sebestény-Jáger Orsolya: Gyümölcseid
Gyümölcseidben legyen ott a nyár,
a bőség fényes, áradó zenéje,
s legyen benne az elközelgő tél,
amint szürkén fölfeszül az égre.
Még súrolják arcod fénylő vágyaid,
ha ajkad összeér egy ismeretlen ízzel,
és rejtett titkod száll, akár a szél,
mikor majd föléd borul az éjjel.
Petőcz András: Nyáridőn
Arany János Mindvégig című versére
Ördögön, koboldon
fordul meg a sorsom:
s múlnak a napok.
Ősszel, télen, nyáron,
ezernyi halálon,
s mégis itt
Nem vágyom már másra:
a holnaputánra
spórol a lelkem.
Nyáridőn vagy ősszel,
s télen se köszönj el
tavaszi szellem.
Költő, hatvan felé,
örömét úgy lelé,
és erre épít,
hogy hever a plage-on,
s ezer friss virágon
csak legelészik.
Hatvan felé járva
nem az elmúlásra
gondolok éppen,
de mit is csináltam,
tavaszban és nyárban,
miként is léptem.
Hisz' szép ez az élet,
fogytig, ha kiméled,
azt, ami maradt;
csak az ősz fordultán,
leveleid hulltán,
ne kivánj nyarat.
Szólítom az Urat,
tán épp rajtam mulat,
hogy fohászkodom.
Újabb időt kérek,
ismét engedné meg,
amit egykoron:
fiatal erőben
őneki köszönjem
minden versemet,
és távol legyen még
az különös vendég,
aki eltemet.
Ördögön, koboldon
fordul meg a sorsom:
s múlnak a napok.
Ősszel, télen, nyáron,
ezernyi halálon,
s mégis itt
Nem vágyom már másra:
a holnaputánra
spórol a lelkem.
Nyáridőn vagy ősszel,
s télen se köszönj el
tavaszi szellem.
Költő, hatvan felé,
örömét úgy lelé,
és erre épít,
hogy hever a plage-on,
s ezer friss virágon
csak legelészik.
Hatvan felé járva
nem az elmúlásra
gondolok éppen,
de mit is csináltam,
tavaszban és nyárban,
miként is léptem.
Hisz' szép ez az élet,
fogytig, ha kiméled,
azt, ami maradt;
csak az ősz fordultán,
leveleid hulltán,
ne kivánj nyarat.
Szólítom az Urat,
tán épp rajtam mulat,
hogy fohászkodom.
Újabb időt kérek,
ismét engedné meg,
amit egykoron:
fiatal erőben
őneki köszönjem
minden versemet,
és távol legyen még
az különös vendég,
aki eltemet.
Petőcz András: A csend súlya – Cage-variáció
csak a csend, ami betemet, nem temet be semmi más,
nem temet be föld, nem temet be szikla, víz sem
árasztja el a testem soha, és nem hamvaszt el a tűz,
csak a csend takar el végérvényesen
ülök a szobámban, minden mozdulatlan, így nyugszom
bele a megváltoztathatatlanba, abba, hogy nincsen semmi,
csak hallgatás van, sűrű hallgatás, olyan ez, mint a sötétség,
ami majdhogynem azonos a feketeséggel
csak a csend, ami körbevesz, a hátamra, a vállaimra
telepszik, és a mellkasomra is, ezért is lélegzem annyira
nehezen, ezért is kapkodok levegő után úgy, hogy
egyre csak kalapál a szívem rémületében
nem azé, aki fut, sem nem azé, aki akarja, tudom,
hogy így van, mégis mindig akarok valamit, és
futok is, minden után szaladok, és mindig lemaradok,
mindig elmegy mellettem minden lehetőség
csak a csend, ami itt van velem, megbízhatóan és
örökkévalóan, soha nem múlik el ez a csend, soha
nem múlik el mindaz, amit némaságnak nevezünk,
és ami annyira sűrűn takarja el a mindennapokat
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)