Egy nagy eső után én, Isten,
látogatóba megyek az ürgéhez.
Ő alagútjának alsó nyílásánál áll,
egy mozdulatlan, barna folt
a domboldal zöldje előtt.
Egyik isteni lábamat teszem
a másik elé és közelítem
lassan, óriási testem
betölti az eget, ezüst hajam
elkeveredik a felhőkkel.
Hallom fogait vacogni, de
nem mozdul. Lucskos, fázik,
lábait a barlangjából indult folyócska
fürdeti... Még egy lépésem, és lassan, félszivel,
menekül, cuppogva, a barlang felső ajtaja felé...
de az is elöntve... tehát vissza . Én követem.
Egy ilyen cserebere még, utána csak áll, reszketve,
elöntött háza ajtója előtt,
készen Velem és végzetével
szembenézni.
Ha máskor meglátogattam
azonnal menekült, már amikor messziről látott,
most Velem kell találkoznia
tapintható közelben.
Nem figyelhettem oda, amikor
őt teremtettem az ötödik napon, elfelejtetem
milyen csúnyának csináltam. De enyém ő mégis ,
előre hajlok és egy bottal
megvakarom a hátát.
Nem reszket tovább és, egyebet nem tehetve,
elfogadja az isteni cirógatást, de
Bennem nem bízik: ahogyan tudhatja
egy másodperc múlva új
ötletem támad és őt megeszem :
a szabadban megeshet
bármi.
Elfejtettem mit teremtettem számára
enni... hozok neki valamit az eledelemből:
egy megfeketedett banánt és néhány
pirított földi mogyorót. A mogyorót a fűre teszem,
a banánt meghámozom és úgy teszem eléje,
hogy a vége az orra előtt legyen.
Megszimatolja, de nem kóstolja, Félelmetes
Nagyságom még mindig túl közel van. A banán
marad a füvön, mint a mogyoró. Elsétálok érezve
rövidlátó szemét Ülepemen ahogy eltűnök
a felhők között.
Egy utolsó visszapillantás: Engem figyel egyik szemével,
a másikkal a banánt és a mogyorót nézi, orra
egy hüvelykkel a fűhöz közelebb, de
még nem eszik...
Gondolom,
mire a házhoz érkezem
belőle
megtért, istenfélő
ürge lesz.
