Radnóti Miklós: Hasonlat

Fázol? olyan vagy, mint

hóval teli bokron az árva madárfütty.

Bella István: Csak az a fény

Már nem érdekel a láng, a lobogás,
csak az a fény, mely pólyál, melegít,
csak az a Nap, mely világít: anyás.
Visszaadja sugarát, melleit.

Nem érdekel a tüzek tüze sem.
Hamuvá roskaszt, hamvamba visszaás.
Bekormozódó életüvegemen
nézem, mint málló napfogyatkozást,

messzi magam: ahogy tolul, tolul
elém, körülem egy feketeség,
elfed előlem, s azt súgja botorul:
kivilágosodsz, kivirulsz, ha égsz.

Sebestény-Jáger Orsolya: A Gecsemáné kertben

(LK 22,39-46)

Nehéz árnyakat hint szét az éj.

Forró a csönd – e fülledt földi katlan.

Settenkedő lábak surranó neszét

hordja a szél lankadatlan.

Vihar előtti csönd honol.

Nézd – mind szendereg már körötte.

Csak Ő virraszt, magánya égig ér:

az emberré lett Isten Szülöttje.

Hol vagytok mind, hogy kezet nyújtsatok?

Homlokát törölve, szólaljatok hát,

egy szót, egyetlen szót csak.

Senki sincs – csak Ő virraszt és a fák.

Súlyos esztendők terheit ha hordod,

szavát a szívedben messze vidd:

és lásd meg Őt – ott a fák alatt –

hogy éberen őrizhesd testvéreid.

József Attila

" Mert elfárad bennem a fájdalom,

elalszik, mint a gyermek s én is véle."

Károlyi Amy: Akár a rózsa

Akár a rózsa, belső parancsra,

sziromról sziromra,

Így nő a vers is,

szóról szóra.

Akár a rózsa.

Hervay Gizella: Hazatérés

mert nem mindegy hogy milyen úton jöttél
máshová nem mehetsz
csak ahol életre kelnek újra
a holt diófák kopár dombok hegyek
ahol másokért indulhatsz útra
ahol közösség a szerelem
az árvák elfulladó hangját
vak kutak közt nem felejtheted
csak azzal élhetsz aki utadon járt
aki ugyanúgy összerándul veled
egy elhagyatott sóhajtásért
akinek nem vigasz a szerelem
de közös munka a konok csönd ellen
amivel körülkerítik maguk a kisemmizettek
azt a kenyeret kettétörtük
amivel a szegénység megünnepelt
azt a szőlőt együtt ettük
amivel a szükség megkínált
nem lehetsz hűtlen önmagadhoz
a szerelem is rádkiált
azokért élj akik küldtek
azzal aki értük él
terítse mindnyájunkra
Mária-kendőjét az ég

*

én ahhoz vagyok hű aki a tájhoz
aki felnőttként felnevelt
aki társam lehet a gondban
virrasztásban nemcsak ünnepen
aki rákérdez gondra örömre
hogy megosszuk ami közös
aki megtart tisztának hűnek                           
ember az emberek között

*

én csak a te utadon járhatok
megfagyott iszapban szélben fák között
napraforgók hadirendjében
kiinni a szerelmes folyót
szívünkön át az égre terelni
a gyalogúton mezítláb menni
virágok vére szívünkön áramlik át
veled lehetek csak páros madár

Pilinszky János: Igen, a lomb

Igen, a lomb ragyog,
a lomb tovább ragyog,
és te úgy függsz e televény
előterében, akár egy gyümölcs.

Holott ember vagy, holott ember voltál,
útszéli Isten.

Jász Attila: (árnyék)

Magam mögött húzom
az árnyékom, súrlódik
az aszfalton, noha suhan-
nia kéne, el ne kopjon

még idő előtt, el ne szakad-
jon a szerelmes viszony,
ami összeköt a lenti és a
fenti világgal, amíg, amíg

csak lehet.

A nap gondolata

A halál nem az élet végét jelenti majd számunkra, hanem lehetőséget, hogy találkozzunk személyesen Jézussal, aki készíti nekünk is a helyet maga mellett. Születésünk és halálunk elkerülhetetlen kezdő- és végpont földi életünkben. Krisztus feltámadása által bizonyossá vált, hogy a halál csak egy vessző, és van folytatás.

Prókai Árpád: Ne féljetek!

Az angyal így szólt az asszonyokhoz: „Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Nincs itt, feltámadott!” (Mk 16,6)

Az asszonyokról azt olvassuk, hogy senkinek nem mondtak el semmit, mert féltek. Még mindig féltek, mert az igazi húsvéthoz nem elég az üres sír bizonyítéka, nem elég az angyali szó, amely Jézus élő voltát hirdeti, és az Ő üzenetét adja tovább, hanem elengedhetetlen a találkozás magával az élő Úrral. A többi evangéliumi leírásból tudjuk, hogy sem az asszonyok, sem a tanítványok nem hittek addig és nem adtak tovább semmit, amíg Jézussal nem találkoztak, amíg Ő fel nem kereste őket, amíg Ő maga meg nem jelent nekik.

Ma is kevés a húsvét reggel fénye, kevés a lelkész igehirdetése, vagy bárki bizonyságtétele. Csak akkor ébred húsvéti hit a szívedben, ha találkozol az Élővel! Csak akkor válik valósággá, nem elhallgatható, hanem továbbadandó igazsággá számodra a hír: Jézus él, üres a sír!

Pilinszky János: Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,

hajnalfele a ravensbrücki fák.

És megérzik a fényt a gyökerek.

És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,

és megszünhetett dobogni szive –

Harmadnapra legyőzte a halált.

Et resurrexit tertia die.

Húsvét 2019

Áldott ünnepet kívánok minden kedves olvasómnak!

Bódás János: Húsvéti hit

Bármit beszéltek, hitetlen Tamások,
a húsvéti hit győzedelmes marad.
Az Úr feltámadt, vallja millió szív,
s nem roskad össze semmi súly alatt.

Én nem hajlok a hitető beszédre,
világcsalók előtt se hódolok,
de tördelvén a titok néma zárát,
csak azt hiszem, amit megtapasztalok.

De mit nem érzek vak, süket kezemmel,
s hová nem ér el káprázó szemem,
lelkemmel látom azt, amely ha szárnyal,
nem ér nyomába gyarló értelem.

Én hallom, mit súg virág a virágnak,
bár hangjának fülemben nincs nyoma.
Értem a tavasz illatos beszédét,
s érzem Istent, bár nem láttam soha.

S bár győzött a bűn, mikor a keresztről
lelkeket mosva hullt alá a vér,
mégis hiszem a Krisztus diadalát,
s tudom, hogy feltámadt, mert bennem él!

Ő áll mellettem könnyben és mosolyban,
amíg az élet rögeit töröm,
nyugodtan tűrök, mert tudom, hogy vár majd
egy új élet s fenn mennyei öröm.

E hit vigasztal minden megtiportat,
özvegyet, árvát, sír felé menőt,
gyermeket-vesztett, zokogó anyákat,
s aki beteg is, ebből nyer erőt.

Az Úr feltámadt, vallja millió szív
s nem roskad össze semmi súly alatt.
Bármit beszéltek hitetlen Tamások,
a húsvéti hit győzelmes marad!

V. Berecz Irén: Én voltam

Én voltam Júdás, ki Jézust eladtam,
És voltam Péter, aki megtagadtam.
Az emlékezés félénk és homályos:
Voltam kézmosó, gyáva, vad Pilátus.
S aki ordított az „Ecce homo” képen:
Én voltam az a csúf, üvöltöző ember.
Én kiáltottam, hogy feszítsd meg,
És felbömbölt rá a megvadult tömeg.

S ami megront bennem kacagást és álmot,
Én mondtam ki a legborzalmasabb átkot,
Hogy az ő vére fiaimon s rajtam!
Ó, be jó most, hogy fiatlan maradtam…
Így csak engem ér az a szörnyű átok,
Meg azt, kivel egy életúton járok.

És cédrus voltam büszke Libanonban,
Aranyos hajón hozták törzsem onnan,
És álmodtam, hogy Isten templomában
Belőlem lesz a szent, új frigyláda.
És jaj … szívemen kin emléke reszket:
Belőlem ácsolták a keresztet.

A szög voltam, mely szent kezét átverte,
A vas voltam, mely dárdává merevedve,
Átsuhant fájó, meggyötört szívén.
/Ó, szörnyű álom, hogy mi voltam én/
és én voltam ott, feszítve a fán,
csúfolt bolond … de mégis jobbja mellett.

Ó, most is hordja vállam a keresztet,
Szíjostor sújtja hátam és keblem.
Csőcselék gúnyja hahotáz felettem,
De kacaghatnak rajtam a bolondok,
Meggyötört szívem csendes, néma, boldog…

Mert akkoron, a Golgota hegyén,
Jézus szelíden áthajolt felém,
És nekem súgta mosolyogva, halkan:
„bizony mondom neked
velem leszel a paradicsomban!”…

Rákos Sándor: Sirató

Milyen zuhanások ezek, jaj, miféle kopácsolás,
mintha szálfákat döntenének valahol,
baltás emberek özönöltek nemrég erre, szolgafélék –
rút szolgák, Kajafás szolgái, gonosz tekintetűek,
hová özönöltetek hajnalidőn?
Zuhanásoktól és rossz-ütemű kopácsolástól rezegnek a fölaggatott edények,
dézsákban moccan a víztükör
s ereszünket a fecskék is odahagyják.
Miféle jelek itt ezek, miért hunyorog a Nap szeme,
mire készülnek a poroszlók?
A Názáret-beli Mária vagyok én,
Erzsébetnek húga és Józsefnek, az ácsnak felesége –
reggel van, állok a ház előtt, vállam a kapufélfának vetem,
úgy várlak, fiam, hogy majd fölbukkansz az utca végén az olajfánál.
Kissé hajlottan jársz, mert mostanában fáradtnak látszol,
de mikor fölpillantasz a hosszú lépcsősor magasába
s reám ismersz kék átalvetőmről,
mosolyogsz és meggyorsítod a lépteidet.
Mi van veled, drága fiacskám,
régen jártál itthon,
apád is, én is nagyon aggódunk miattad.
Itt most zuhanásokat és kopácsolást hallani,
még a fecske is elszállott az ereszről –
jaj, csak nem történt valami bajod, kicsi fiam?
Azért féltünk téged apáddal,
mert te fegyvertelen létedre is
ujjat mersz húzni azokkal,
akiknek kard csörög az oldalán –
Jézus, kedves jó fiam, mi dolgod néked Kajafással?
Mikor kicsi voltál még, karomon emeltelek,
köldökig érő pici gyolcsinget adtam rád;
olyan finom, áttetsző bőröd volt,
látni lehetett alatta a vér lüktetését.
Mindig a magasan csüngő gyümölcsök kellettek neked,
apád nem győzött kapaszkodni utánuk,
két kézzel nyúltál a telehold almája után is!
Ilyen voltál csöppkorodban már,
de azért mi nagyon szerettünk,
óvtunk a hűvös fuvallatoktól, mert bizony gyöngécske tested volt –
ó, be nehéz egy minden bajra érzékeny gyereket fölnevelni!
Ki hitte volna rólad, amint a porban guggoltál testvéreiddel,
hogy egyszer bevonulsz Jeruzsálembe
olyan dicsőséggel, ahogy eddig még egyetlen király sem!
Lásd, Jézusom, örülnöm kéne ennek,
de az én torkomat valami szorongatja, s ha lopva apádra pillantok,
úgy látom, az övét is.
Mi egyszerű emberek vagyunk, fiam, mi nem értünk a te dolgodhoz,
nekünk az volna jó, ha maradtál volna a szakmádban apád mellett,
ő szegény nehezen győzi már a munkát egyedül,
szeme, karja gyöngül s ha végképp kiöregszik
a műhelyt kire hagyja?
Úgy gondoltuk, te itt maradsz velünk,
ha a többi testvér kiröpült a fészekből,
hiszen olyan anyás voltál kiskorodban, s úgy szeretted a kertünket meg a házat!
De hát nem így lett, nem maradtál itthon, nem nősültél,
ficánkoló kicsi unokákat nem raktál az ölembe –
ó, jaj, meddő ág vagyok én,
hajtásomnak hajtása nem sarjad,
haszontalanul vágyakozom meny és unoka után, ha te nem akarod!
A halál most itt járkál a ciprusok alján,
leselkedik az élőkre,
ó, fiam, fiacskám, be szeretnélek magamhoz szorítani erősen,
be szeretnélek eltakarni kék átalvetőmmel,
be szeretnélek biztos méhembe visszavonni,
hogy elrejtselek hatalma elől!
Ezt gondolom, fiam, ma pénteki napon kora reggel,
kiszaladtam a nagy kopácsolásra, a kapuban állok,
az időt nem tudom, mert ez a bolond kakas összevissza kukorékol,
az őr ma néma s a Nap sem olyan, mint máskor.
Be kéne mennem, be is megyek már, meg kell fejnem a kecskét,
kiengednem a tyúkokat, fölsepernem az udvart
és tenni sorban a nap dolgait
(mert jó a munka, hidd meg, az zsibbasztja el a fájást a szegényben!)
megyek már, megyek, bármily nehéz itthagynom a kapufélfát,
az utcát, melynek végén az olajfánál föl kellene bukkannod,
a reményt, hogy már messziről meglátlak,
megyek be a tyúkjaimhoz és a kecskémhez –
de jaj, asszonyok szaladnak az úton, integetnek,
nekem integetnek az asszonyok, engem hívnak,
indulok már, futok feléjük, Veronika is köztük van,
kendő nélkül jön, kezét tördeli, térde meg-megbicsaklik,
s most látom csak, tántorognak a többiek is, mintha súlyokat cipelnének,
tántorognak és sírnak mind, zokognak –
ó, most értem már a kopácsolást, most értem a sötétülő Napot,
most értem a jóslatokat és a csodákat,
Jézus, szerelmes fiam, most értelek meg először!