Kettesben...

2019. május 23., csütörtök

Falu Tamás: Tengernek születtem

Tengernek születtem,
s csak egy vízcsepp lettem.
Erdőnek születtem,
s egy árva fa lettem.

Madárnak születtem
és csak két szárny lettem.

Két szárny lettem csupán,
amely meg-meglebben,
fölszálltam s eltűntem

a kék végtelenben.

Rónay György: Kút

Sokáig éltem
gyalázatos magányban.

Kevélységem odalett éveimmel.

Megszégyenültem. Megaláztattam. Megtörettem.

Nyitott vagyok,
mint pohár, melyből mindenki ihat, ha szomjas.
Mint kút, amiből mindenki meríthet.
Amit mindenki beszennyezhet, meggyalázhat.

Kérlek, ti is
irgalmazzatok magatoknak.

Pilinszky János: Hommage à Isaac Newton

Megtesszük, amit nem teszünk meg,

és nem tesszük meg, amit megteszünk.

Valahol rettenetes csönd van.

Efféle gravitálunk.

Ady Endre: Egy kevésnyi jóságért

Ha van még Jó bennem, óh, uram,
Kérlek és nem is szomoruan,
Óh, mentsd meg belőlem.

Hiszen annyi jósággal jövék,
Ám lelkemnek szemérem-övét
Letépte világod.

Valamikor voltam örömöd,
Ne hagyj itt ocsmány, bús végek között,
Nagy gyalázatomban.

Most, hogy Bűn és Idő elszaladt:
Úgy menjek el, mint kiben maradt
Egy kevésnyi Jóság.

2019. május 21., kedd

Fazekas József: Várlak

Várlak, mint a tavaszt
a vénség bennem,
várom a nyúzó télben
a verőfényt a réten,
várom a hírhozó kerengők
szomjas csapatát,
várom, hogy jobb legyen
a cipőd, a ruhád.

Morzsolom magamban el
a gond-súlyos lépteket,
ég-fénnyel dalolom
át meg át,
még mindig hiszek:
hiszek mindenben,
ami fölemel,
hiszem, te is
ezen az úton érkezel,
meleg lélekkel,
szemtől szembe,
s együtt szétdaloljuk,
van értelme.

Fecske Csaba: Kulcs

tudod az a baj veled hogy
nem találod hozzám a kulcsot
mondtad egyszer szomorúan
és egy nő szomorúsága olyan lefegyverző
biztosan igaza volt de
én nem is kerestem a kulcsot
hogy miért azt fedje jótékony homály
ez a mi igazi közegünk ez a
gyógyító félsötét ahol nem látni tisztán a
dolgokat nincs rá szándék nincs igény
sőt az ellenkezőjére van jobb nem tudni
hol húzódik a demarkációs vonal
mikor lép taposóaknára egyikünk
csak keresd azt a kulcsot mondta még
fáradozásodat siker koronázza majd
gondolom addig is kiszellőztet
rendet rak eltünteti az árulkodó
nyomokat méltóképp fogadjon ha rányitok

Olasz Valéria: Az utolsó előtti percig

Félek, kikopsz emlékeimből,
sápadt a nap fénye,
az idő ellenem, s a határtalan
távolság ténye.
De startra készek a csillagok,
s a hold vitorlát bont,
ábrándjaimat átviszik az éjen,
e szerelmen még nem ülök tort.
Az utolsó előtti percig
beszélek hozzád,
s vádolom az időt,
mi ez a végtelen fogság,
mely nem emészti
el bennem a hőt?
Cellám fölött feszülő mennybolt
tartja rendületlenül hitemet,
hogy ki ne kopj emlékeimből,
újra és újra megteremtelek.
Csak még egy villanást
a hajnali napban,
az utolsó előtti percben,
de tudom, a végső pillanatban
mennyboltom falán ragyogsz fel,
égikék keretben.

Fazekas József: Szeretem látni

Szeretem a tavaszt tavaszodni látni,
ha könnyű szél kerget daloló dongót,
fölágaskodni a sárga téltemetőt
s kelyhéből csillogó napfényt inni.
Szeretem az életet élni akarni,
a lesz rügyfakasztó mámorát,
szeretem a reményt szagos ruhában
s arcodat mártózva egy meleg padon,
szeretem az alig ruhában csacsogókat,
viták szökőkútjait hallgatni a parkban,
a házak odvaiból kimerészkedőket,
amint egymást öltözteti a magány
a szellőzködő békesség fényeibe:
szeretem látni.

Szekeres Mária: A magány neve

nevenincs szomjúság az arcon.
nevenincs szomjúság a gondolatban.
hárítod mint ragacsos gyümölcs érintését.
ha neve van, már birtokolnád, de
de nevenincs hiány ez, az árvaságon.
ez nevenincs, érthetetlen szomj –
majd bölcsült mosoly ráncai az arcon…
ez Te vagy, Uram, a szikla tövén a
Getsemánin, mely nevezhetetlen
véres űr, míg majd a Feltámadás adja hozzá
Arcod…megnevezve a nevezhetetlent…

Szekeres Mária: Csendek átváltozása

Mi ez a csend? A süketségé lenne?
Látom, kint madarak szabdalják az Eget,
nyugtalan, de tempós szárnyalással.
Csendes zuhogással. Mi ez a csend?
Lelkem hallani kész szavad, Uram, de
némaságod üres síkra vet. Fülelek,
és koppanva érzem a perceket,
míg légszomjam bennem Téged keres.
S az idő madarak szárnyán elzúg fölöttem,
a tárgyak szobámban lassan életre kelnek.
A csend életeddel telik, s iszom magamba
némaságod titkos, szomjú üzeneteit…

Szekeres Mária: Valóságaim

Ez nem valóság. Ez most valami jelen, fátyol, mely rám borul, befűz, beborít és belebonyolódok, mintha igaz lenne. Fátyol, sötét felhő agyam fölött. Járok, mint aki él, fájok, mint aki szenved. És ez nem életjel, nem igazi szenvedés, valami hamis rossz. Tudom ezt. Nem mozdulok belül, míg utazom, megyek az utcán, kommunikálok. Belül nem mozdulok, nem harcolok, minden elemzés ezen a tudáson kívül, hogy ez az egész nem valóság, hasztalan. Minden elemzés hasztalan. Elengedem. Nincs rálátás a fátyolra, mely megkötöz és elhomályosítaná szemem, ha nem tudnám, Uram, hogy Te látsz ezzel is. Ma az Oltáriszentség előtt Rád bíztam ezt az egészet. Nem harcolt szomorúságom, Neked adtam hívő hitetlenséggel, érzéseim tompaságával, csak az akarat hitével, tudásával, hogy Te vagy, mindenek fölött. Neked adtam, és haladt az Idő Benned, nem értettem hogyan nincs igazi szabadulás, de mégis szabadulás volt, Veled, a fátyol szorítása közben. Kutathatatlanok útjaid, egyre újabb tájakra vezetsz, egyre újabb tájaimat világítod meg erőddel, fényeddel. És vezetsz, hogy már ne féljek az ismeretlenből felbukkanó sötétségtől sem. Vezetsz és tanítasz, és ahogy közeledsz, egyre távolabb vagy, egyre hatalmasabb. Mert a tapasztalat olyan sokszor véglegesítené magában a tudást: ilyen vagy, ez vagy, tapasztaltam… De Te újabb tájakon, új vonásokkal bukkansz fel, hogy tiszteljem felfoghatatlan hatalmad, ismerős, és megismerhetetlen Arcodat. Tisztelem, Uram, félelemmel és bizalommal tisztelem istenséged, és megszabadulva fátylaimtól ebben a tekintetben, alázattal bízom utam, magam Rád. Mert az Idő törésvonalaiban, gyors zuhogásaiban megtisztulva, Beléd kapaszkodva, haladhatok Veled fátylak és szakadékok fölött egy távoli teljesedés felé, Hatalmas Valód felé… Most a Szó valóságán, megszült, kibontott, de mégsem teljes szavakon érkezem Hozzád, az életembe, melyet tőled kaptam, hogy igazán soha fel nem fogva alkossam meg perceit a számadásig…