Pethes Mária: Tűnődés

Őrzi egy csokor virág 

vázámban az ünnep mosolyát 

Az ablakon üveggyöngyök 

pergő esőcseppek 

Pedig csak én siratom 

múló életemet

Pethes Mária: Virágvasárnap

Tudom ezen az úton 

hol most ünneplő tömeg 

sorfala közt kocogok 

riadt szamáron 

és éljenzők virágzó olajágat 

lengetnek felém 

egy hét múlva 

már nem a Megváltó 

csak a három közül egy leszek 

Gúnyos szavakban 

cafatokra ütlegelt ingben 

háromszor esem el 

a halálomat követelők köpésébe 

töviskoszorúzott homlokkal 

és lábam nyomában 

hervadó virágok jajonganak 

Tudom ez az út 

a Golgotára vezet 

én mégis töretlenül megyek 

életem adni bűneitekért

Mai Ige: Ott van a neved a könyvben?

 „… csak azok, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe.” (Jelenések 21:27) 

1912 egy éjszakáján a Titanic, a világ legnagyobb tengerjáró hajója, melyet sokan elsüllyeszthetetlennek tartottak, jéghegynek ütközött és elsüllyedt az Atlanti-óceánban. Sok ember meghalt. A katasztrófát követően Liverpoolban a White Star Lines irodája előtt aggasztó és gyászos jelenetek játszódtak le, ahogy a szerencsétlenül jártak rokonai és barátai az épület előtt tolongtak. A főbejárat két oldalán hirdetmények voltak kiragasztva. Az egyikre ez volt írva: „A MEGMENEKÜLTEK”, a másikra ez: „AZ ELVESZETTEK”. Időről időre a vállalat egy embere kijött egy darab papírral, melyen valamelyik utas neve állt. Amikor az alkalmazott felemelte a cédulát, a tömeg hirtelen elcsendesült, és a hozzátartozók feszülten figyelték, melyik oldalra kerül az új név. 

 Jézus keresztre feszítésének napján Isten lenézett a mennyből, és ráírta a keresztre: „A MEGMENEKÜLTEK”, és elkezdett neveket írni „a Bárány életkönyvébe”. A kereszten az üzenet máig sem változott. Nem kell teológiai tudósnak lenned ahhoz, hogy megértsd. Sőt, a legtöbb ember, aki Krisztushoz jön, nem is tud sokat a Bibliáról. Csak annyit tudnak, hogy szükségük van egy Megmentőre, és tudják, hogy Isten szereti őket. Ahhoz, hogy elnyerd az örök életet, csak annyit kell tenned, hogy megbánod a bűneidet, és bizalmadat Jézusba veted. Abban a pillanatban, hogy ezt megteszed, Isten beírja a nevedet „a Bárány életkönyvébe”, ezzel bekerülsz Isten családjába, és garantált helyed lesz a mennyben. Ez akár ma is megtörténhet.

Forrás: Mai Ige

Pethes Mária: Add a kezed

Mielőtt elsodornának a hétköznapok 

Mielőtt mindennapos kis háborúinkban 

egymáson újabb sebeket ejtenénk 

Add a kezed 

Mielőtt rádöbbensz 

milyen kiábrándítóan 

én is csak nő vagyok 

Add a kezed 

Mielőtt elillan életünk 

mint nagyanyám süteményének 

mindent belengő fahéj illata 

Add a kezed 

Mielőtt a simogatás mozdulatát 

feledné kezünk 

és csak ökölbe szorított ujjaink 

merednek nyirkos tenyerünkbe 

Add a kezed 

S az éjszakák 

azok a borzalmas éjszakák 

mikor partra vetett sima testű 

delfinként szomjazunk a csókra 

és riadtan várjuk a feloldozó hajnalt 

az elmaradt ölelés mozdulatában 

lelkünk sírva egymásért remeg 

Add a kezed

Pethes Mária: Délután

Ebben a kora őszi hervadásban is 

szikrázó napsugárral teli 

mosollyal követellek 

kihívón akár egy párduc 

elnyúlva az ágyon 

karodra várva 

érett körte aranyló fényével 

hajamban 

Mezítelen testeden puhán 

megpihen a szökevény nyár 

De szemedben vadóc vágy 

csillan mint pohár alján 

hagyott búcsúkorty 

Kint kesernyés illatokkal 

tolakszik szeptember 

én meg rendíthetetlen' 

ébresztgetem 

szívedben a még megmaradt 

alkonyba forduló nyarat

Márai Sándor: Ég és föld

És mégis, ma is, így is, örökké, mennyit ad az élet! Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt, az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát, a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét, a magányt és a lármát! Mennyit ad, milyen gazdag vagyok, milyen megajándékozott, micsoda bőség, minden napszakban, minden pillanatban! Ajándék ez, csodálatos ajándék. A földig hajlok, úgy köszönöm meg.

Pethes Mária: A szerelem koldusa

A szerelem koldusa vagyok
Szívem öklömnyi falára
festékszóróval fújták fel
nevüket a férfiak
Mutatós grafittik lettek
és tollpiheként távolodtak el
az idő végtelenjében
Én csak a szerelem
átmeneti szállásadója maradtam
de még mindig
szelíd erővel hiszem
hogy az elém hullajtott
kegyes morzsából egyszer
hegygörgeteg lesz

Pethes Mária: Azt a májust sose feledd

Azt a májust sose feledd
Lángolt a tarló testünk alatt
húsunkba égette letepert
fűszálak nyomát a nap
Hétköznapokon lámpásként
annak a májusnak fénye
ragyogja be
félhomályban álló szobánk
Ágyunk annak az ölelésnek
ritmusára ringjon éjjel
Andalítson annak a csodás
tavaszi napnak madárdalolása
a fáradtság álmatlan álmai között
mikor a szerelem szívünkből
messzire költözött
Ha nem emlékeznél valamire
kérdezd a fűszálakat
ölelkezésünk nyomán kihajtottak-e

Fodor Ákos: Metagnoszeológia

Én soha másban

nem csalódom, csak saját

ítéletemben.

Dsida Jenő: Alkony

Hűvös szeptember. Alkony.
A szürke tó
egy nagy kísértet félszeme.
Lehúnyt lelkem a másik.

A zúgó, vonaglótestű fák:
átszúrt, iszonyú pókok,
utánunk kapnak, elszabadult
prédáik után.

Szélfútta őszi levelek,
menekülünk, futunk
s fent kigyúlnak egy messzi kastély
hívó ablakai.

Bella István: A holdról

A hold – macska volt.
Kell erre
bizonyosság?
Hiszen még most is
megugatják
a kutyák és a kutyuskák.

Ha ott ül kevélyen
az ágak hegyében,

vagy: hátával sarlóz
a kémény tövében,

vagy: gebeszkedik a
lombok begyében;

hát még, amikor puhán
        – macskatalpon –
átsettenkedik a
holdfény a szobán,
vagy az udvarokon
a hold-világa.

Futnak is a kutyák,
s a kutyuskák
az inaló holdfény
nyomába.

S így lehetett,
hogy egyszer
fölfutott
az égigérő fára,
az éjre,
hiszen mi mások
lennének
a vöröslő csillagok,
mint megvarasodott
macskaköröm-nyomok,
miket körbeforrt
az éjszaka
fekete háncsa.

Ezért
a kutyák
dühösen:
Vau, Vau!
S a hold
nyűgösen:
Nyau, Nyau!
Azaz
nem is szól,
csak összegömbölyödik
szerényen,
és mosolyog, mosolyog
az egészen.

Márai Sándor: Ég és föld

   “Gyanakvással szemlélem magam, ezt a különös ellenfelet, kinek minden titkos gondolatát ismerem, s lépéseit és cselekedeteit mégsem tudom kiszámítani.”  

Mai Ige: Mire alapozod az életedet?

 „Miért mondjátok nekem: Uram, Uram – ha nem teszitek, amit mondok?” (Lukács 6:46) 

Jézus elmondott egy példázatot két emberről, akik házat építettek. A bölcs ember a házát sziklára alapozta; a bolond viszont homokra épített. Amikor a vihar lecsapott a két házra, csak a bölcs ember háza maradt állva. Nos, Jézus itt nem a bölcsességet és az ostobaságot hasonlította össze, hiszen mindannyian hajlamosak vagyunk időnként bölcsen, máskor egészen ostobán viselkedni. Azt sem mondta, hogy a megmaradt ház egy hívő emberé volt, és a nem hívőé dőlt romba, bár ezt beleérti. Jézus a két alapot hasonlította össze (ld. Máté 7:24–27). 

Nos, te mire alapod az életedet? Amikor a dolgok rosszra fordulnak, amikor sarokba szorulsz, amikor az életed van veszélyben, amikor az utolsó csepp erődet is elhasználtad – mi segít tovább? Biztosan nem a bölcsességed vagy a felekezeti hovatartozásod. A hűséges hívők is belekerülnek az élet viharaiba: bántalmazó kapcsolat, pénzügyi összeomlás, hűtlen házastárs, visszafordíthatatlan veszteség, gyermekünk megbetegedése, pszichológiai vagy fizikai fogyatékosság stb. Jézus arra mutatott rá, hogy az élet viharain csak úgy tudunk túljutni, ha azt tesszük, amit ő mond! Mivel Isten mindig megtartja ígéretét, ha engedelmeskedsz Igéjének, akaratának, akkor az ő hatalmas ereje érted dolgozik. Bármennyire tombol is a vihar, bármilyen sokáig tart is, ha engedelmességben jársz, Isten segít túljutni rajta.

Zágorec-Csuka Judit: Megérkezés

Hogy megérkezzél oda,

ahova elindultál,

hogy végre úton legyél,

és meghajoljál

a teremtő előtt,

hogy megadta ezt neked.

Petőcz András: Fényesség, körülöttünk

Elfáradtam, mondod, leülsz mellém a teraszra,
a vállamra hajtod a fejed, úgy viselkedsz, mintha,
nem is tudom, mintha minden olyan lenne, ahogy
egykor, egykoron, soha, semmikor, a vállamon
fejed, mosolyogsz, nézed a távolban a tavat,
a teraszról éppen odalátni, valami soha-nem-volt
nyugalom bennünk, ősfák árnyékában, kora este,
nyár, majdnem-idill, és, persze, hőség, hőség
mindenütt, minden mozdulatlan, aztán feltűnik
az úton egy különös alak, imbolyog, növekszik
egyre, valaki közeledik, már-már itt van, szinte
közvetlenül előttünk, eltakarja a távoli tavat,
eltakar mindent, ne aludj, suttogod, és a tarkómat
simítod végig a tenyereddel,                                     
                                       rosszat álmodtam, mondom
magamhoz térve, valami különös fickó jött felfelé
az úton, a kerítés mellett, és sötét volt, és fenyegető,
mesélem, te éppen a gyertyákat gyújtogatod a lassú
szürkületben, mécseseket, végig a teraszon, amíg
látom a fényt, és a sötétség nem takarja el a tavat,
addig még jó, gondolom, figyelem, ahogy a mécsesek
körül teszel-veszel, szép a mozdulatod, amikor épp
gyufát gyújtasz, a fény megvilágítja az arcodat, egy
 másodpercre behunyod a szemed, apám szemét nem
zárták le a kórházban a hullamerevség előtt, most
csak bámul bele a sötétségbe, mondom magamban,
körülöttünk tompa derengés, fény, ott, azon a teraszon,
ahol ő, az apám, annyira szeretett elüldögélni.