A nap gondolata

Senkinek a bűne nem ment fel engem attól, hogy vele szemben ne gyakoroljam a szeretetet.   

Görgey Gábor: Még ma

Nem a szétfoszló álomsemmiben,
nem a vágy mézeskalácsországába jutva be,
nem a javulás labirintusán végigtapogatózva,
nem a kikövetkeztetett gondolatok szerint,
nem mítikus áttételeken át,
nem az anyagmegmaradás elve alapján,
nem irodalmilag és nem jelképesen,
nem is jövőre és nem is holnap, hanem

még ma
velem leszel a paradicsomban.

Szabó Lőrinc: Ünnep

Áldással, Uram, amiért
nékem is adtál valamit,
áldással, amiért
nemcsak szépséget s szórakozást
teremtettél, nemcsak gyönyörű
templomokat s félelmetes
pénz-szörnyeket, nemcsak ifjú
lelkesedést, friss vért, kacagó
lányokat s gyermeket – óh,
áldással, Uram, amiért
a mulandó örömök
s harcok hétköznapjai után
megteremtetted az ünnepet,
a megnyugvást,
a semmit,
aki az idő teljességében
értem is eljön
és áldott karjaiban
elringat mindörökre. Ámen.

Pilinszky János: Egyenes labirintus

Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? – nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.

Gál Éva Emese: Nyári pasztell

Ha pasztellképet rajzolnék a csendről
kiválasztanám ezt az éjszakát,
ahol a holdfény kiszakad a mennyből,
s ragyogása az égre visszahág.

Mintha fénye a föld paplana lenne,
az egész világ alatta szuszog.

Puhán domborodó lélegzetekre
írnak sebet a hullócsillagok,

de a takarók lassan szertemállnak,
mint szirmai az ébredő csodáknak,
s teljes arccal feltündököl a hold.

Ezüstbe önti, árnyalja a tájat,
ami létet nem választhat magának,
csak örökli a mennyet és pokolt.

Tóth Árpád: Láng

Eldobtam egy gyufát, s legott
Hetyke lobogásba fogott,
Lábhegyre állt a kis nyulánk,
Hegyes sipkájú sárga láng,
Vígat nyújtózott, furcsa törpe,
Izgett-mozgott, előre, körbe,
Lengett, táncolt, a zöldbe mart,
Nyilván pompás tűzvészt akart,
Piros csodát, izzó leget,
Égő erdőt, kigyúlt eget;
De gőggel álltak fenn a fák,
És mosolygott minden virág,
Nem rezzent senki fel a vészre,
A száraz fű se vette észre,
S a lázas törpe láng lehűlt,
Elfáradt, és a földre ült,
Lobbant még egy-kettőt szegény,
S meghalt a moha szőnyegén.
Nem látta senki más, csak én. 

1921  

Csáky Anna: Nyáresti séta

Alkonyok hevernek a kertek ölében,
hátrál a sugár, és rőt színeket kever,
az utca ilyenkor egy darabka éden,
könnyűvé válik minden gondolat, teher.

Szeretek este itt csendben andalogni,
hallgatva, virágraj, bokor mint susog,
a kertekben hintaszék, cicoma-holmi,
fölöttem lassuló táncú facsúcsok,
hangjukat mélyülő, könnyű csönd födi.
Rőt-vörös fényekben fürdetett arany
még bujkál a lombban és láng, ördögi,
de a madárcsevegés szinte zajtalan,
s asszonyi szemek a kapukban ragyognak,
mint lobogó lángú, ősi őrtüzek.
Látom felsejleni arcát a holdnak,
medrében sötétkék, néma, holt üreg,
játszik a hunyó fény lépcsők hűs kövén,
bukó nap szendereg álmos bokrokon,
egymásba kúszik a rózsa, lonc, kökény,
s az almafa, körte, birs most mind rokon.
Minden, mi remeg, ring, táncol köröttem:
harmatos virág, bokorág, lomb-fodor
összefonódik édes-bús örömben,
s könnyű ábrándba ringatva, visz, sodor.

Nem is séta ez, hanem lebegés:
nap-játék az úton, mélyülő csönd,
csupa pasztell a fény már, csenevész,
árnyékot ír az est, a vénülő fönt,
a létezés teljes nagy szerelme
s a dolgok lüktető szíve-odva
épp belefér e szent alkonyi percbe,
nagyszerű lényegük felragyogva,
s mellettem lassan, némán ellebeg,
mint kék-ezüst halraj nagy csoportban,
a föld, a nap, az idő: kezdetek
s a jövő is, egymásba sodortan.

Székely László: Az én imám

Az én imám nem boldog bírás:
Zárt kapuk alatt heves sírás.

Nem édes szíven hallgatódzás:
Vak, imbolygó tapogatódzás.

Nem hallelujás megtalálás:
Mezítlábas Canossa-járás.

Hívom, keresem, bár nem értem.
S egyszer az Úr majd lenyúl értem.

Sebestény-Jáger Orsolya: A Hegyi Beszéd

 (Mt 5-7)

Ott álltunk Körötted, hullámzott a reggel.
Letérdelt az élet, e megfáradt cseléd.
Ruhánk rongyaiból palástot szőtt reánk,
és vállunkra terítette a késő nyári ég.

Te álltál szelíden a felszikrázó fényben,
mint aki várja: megértsék szavát.
A csöndben felszakadt szívünkből egy sóhaj,
szinte tudtuk is: most Isten szeme lát,

s megpihen rajtunk, mint anyánk keze pihent,
valamikor régen – míg ez volt mindenünk,
mert azóta nem súgta füleinkbe senki:
Valakinek fontos, hogy boldogok legyünk.

Kökény Éva: Didergők

Láttam őket!
A bokrok sűrűjében szeretet-közelségben megbúvó
fázó madárkákat, a csicsergőket.

Láttam őket!
Az utcán élőket, a szenvedőket, az előkelő éttermek előtt
ázó-fázó rongyos didergőket.

Láttam őket!
A szívükből játszó, jobb sorsra érdemes utcazenészeket,
a dermedt újjal gitárt pengetőket!

Láttam őket!
A szívteleneket, a közömbösen arra menőket.
Kiknek vágya nem a szeretet éltető ereje,
kik békétlenül acsarkodnak,
kiket nem érdekli utcán fázó embertársa
akinek nincs semmije, és nincs hova mennie.

Láttam őket!
a jólelkeket, kik madaraknak magot szórnak,
az önzetleneket, kik a rongyos szegényeknek
– kikben szenvedő Krisztust látnak –
ételt, ruhát adnak jobb sorsukért hálaképpen –
apostolok utódainak nevezem őket.

Bari Károly: Téli este

Vonítanak a szél kutyái,
fehér puszták gerincét a fagy
őrült fogai harapdálják,
száraz ág heveredik a hóba,
csattognak mellén súlyos
buzogány-csapásai hegyek
hideg sóhajtásainak,
jaj, a zöld lobogású fenyők
is zúzmara-szakállat növesztettek!
Jégvirágok csikorgó éjszakája:
talpig tündöklő fehérben,
erdők keritései alatt szarvasok sírnak,
borzongó agancsaikon virraszt a hold.

Csoóri Sándor: Csak magamat nem láttam

Láttam alkonyodó házfalakat,
sovány fák árnyékával
fölszarvazva;
átmetszett torkú folyót magányosan elvérezni;
kavicsbányákat napsütésben, mikor a kövek,
mint a gyíktojások, fölhasadnak.
Láttam a tengert, himbálódzott az ég alatt,
mint akasztottak dagadt lábaszára.
Láttam a háborút: a ganyédombról véres birkafejek
nézték a levert katonákat.
Láttam világos erdőket,
napraforgótáblákat:
a föld kitüntetéseiként ragyogtak.
Láttam a szerelmet: korai zöld levéllel
törölte le a mocskot magáról.
Láttam szabályos emberarcokat,
néztek a tükörbe
s a tükrök meghomályosodtak.
Csak magamat nem láttam még nélküled,
kezed nélkül a megkapálatlan kerteket,
könnyeid nélkül a siratnivaló emberfiát,
csak a világot nem láttam még, melyben szállásom lehetne,
ha nyitva felejtett szemed elengedne.

Parancs János: A dolgok természetes rendje, avagy " Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország"

Sokáig már nem tudnék ebben a világban élni, ahol most újra élek, elszakadva családom tagjaitól, elszakadva barátaimtól, elszakadva a magyar nyelv éltető, lüktető és eleven áramától. Gyönge vagyok és gyámoltalan. Erőforrásaim azonnal kimerülnek. Ha egyedül maradok, azonnal összeroskadok. Az ősemberi lét káprázatai, szorongásai vesznek körül. Lopakodó árnyak. A félelem nyirkos, csatakos szörnypofái. Szükségem van az ismerős szuszogásra, az ólmelegre, a közös akol bűzére, nyomorúságára. A megszokott mozdulatokra és ízekre, a tapintható bizonyosságra, hogy itt vagyok, csakugyan a földön élek. Vannak ismerőseim, akik igazolhatják, hogy Budapesten, a Volkmann utcában lakom. És verseket írok, nemcsak képzelődöm. Ha átmegyek az utca másik oldalára, vannak tanúk, akik látják, s többé-kevésbé tudják, hogy én vagyok ott. S ha hirtelen eltűnnék, ahogy majd eltűnök, ideig-óráig érzékelnék hiányom. És jól esik tudnom, hogy nekik röpke pillanatra hiányozni fogok.

Itt minden más: varázslatos, távoli, idegen. Elviselhetetlenül célszerű vagy rendezetlen, kusza és mégis szabályozott. Mintha elevenen a szegények csillogó mennyországába kerültem volna. Itt élni nem tudnék, rövidesen megőrülnék. Mindig is úgy érezném, hogy ilyen kiváltságokra egyedül méltatlan vagyok. Arra ítéltettem, hogy ismerős emberek között éljek, akik ugyanúgy értik Vörösmarty és Arany, József Attila, Pilinszky és Kálnoky szavát, s akik nem reménykednek semmiféle olcsó, egyéni megoldásban. És csak köztük lehetek boldog vagy boldogtalan. Másutt én, mint a szappanbuborék a szélben, csak egy pillanatig élek, aztán elpusztulok. 

Németh Erzsébet: Kérdezd meg!

Örök sír a sziklába vájtan,

örök seb a világnyi létben...

Kérdezd meg magadtól: ki vagy?

A késnek nyele vagy éle?

Trausch Liza : Később késő

  " Mikor pedig venni jártak, megérkezett a vőlegény; és akik készen voltak, bementek ővele a mennyegzőbe. Később pedig a többi szüzek is megjöttek, mondván: Uram! Uram! nyisd meg mi nékünk." Máté 25,10-11  

A drága véren megszerzett kegyelem azé, aki megy érte, és elfogadja. A bolond szüzek hiába mentek már olajat venni - késõ volt. " Mindennek rendelt ideje van" (Préd 3,1). Milyen rettenetes volna, ha egy menyasszony akkor szaladna esküvői ruhát és fátyolt venni, amikor már ott van a vőlegény. Lehet, hogy szeretnél menyasszony lenni, de még nincs ruhád. Tudod, mi a ruhád? A természeted! Az az indulatos, veszekedős, pletykás természeted. Ne gondold, hogy ezzel a ruhával, ezzel a természettel beengednek Isten országába. Neked most új ruha, új természet kell. Nem a saját természeteddel, az Úr Jézuséval kell egyszer megállnod Isten ítélőszéke előtt. A halálos ágyon senki nem tudja már megvenni, megragadni. Később késő! Bezáraték az ajtó! "Akik készen voltak, bementek Ővele a mennyegzőbe." Mi lesz azzal az emberrel, aki éppen a küszöbön van? Így mondja az Ige, hogy kettévágatik. A kettős életű ember, aki hisz is, meg nem is, akar is, meg nem is, kint is van, meg bent is: amikor bezáraték az ajtó, kettévágatik. Az üdvösséget az az ember kapja meg, aki idejében odajut, hogy nem bánja, ha kinevetik, kigúnyolják, összesúgnak a háta mögött. Már semmit nem bán, mert mindenáron akarja. Amikor Jézus kimondta a Golgota keresztjén, hogy "Elvégeztetett!" - kinyílt az ajtó a mennybe: aki akar, jöhet. " Jöjjetek énhozzám mindnyájan!" (Mt 12,28).