Petőcz András: Szigligeten, parkban

sétálsz a kedvenc fáid között, Szigligeten, a parkban,
és azt hiszed, ott van veled a macskád is, a macskád,
feketén, dorombolósan, ahogy az egy macskához illik,
azt hiszed, így lesz ez mindörökké

sétálsz a kedvenc fáid között, és azt gondolod, az idő
nem múlik, nem pereg el az idő, sőt, minden változatlan,
csak az évszakok változnak, azok is csak a mulattatásodra,
hogy lehessen olykor-olykor bosszankodni kissé

sétálsz a kedvenc fáid között, a parkban, hallod, ahogy
a fekete macskád puha mancsai alatt megzörren az avar,
ijedten rebbennek fel a madarak a földről, ahogy közelít
feléjük a társad, sötét macskaszeme izzik

eközben egyedül vagy, végtelen magadban, és
a park is, a park is annyira csendes, levél se rezdül,
miként ha álom, miként ha álom lenne mindez, valaha, egyszer,
talán a jövő, talán a jövő hozza a múltat, ide, a jelenbe

végtelen egyedül vagy, és eközben magadban – séta a parkban,
nincsen a macska, de hallod a léptét, zörren az avar a mancsa alatt,
az idő nem múlik, akár az álom, minden mozdulatlan,
Szigliget – fák közt: megáll a szél is

sétálsz a kedvenc fáid között, a parkban, Szigligeten,
olyan az egész, mintha veled lenne a macskád is, a macskád,
dorombolósan és feketén, ahogy az egy macskához illik,
és azt hiszed, így lesz ez mindörökké

Kányádi Sándor: Ahogy

ahogy tenyered homlokodra
ellenzősíted meg-megállva
ahogy el-elmagányosodva
meg-megszállsz egy-egy éjszakára

ahogy az üres polcra bámulsz
s nem hiányoznak már a könyvek
ahogy reggelente az ágy húz
és nem-fölkelni volna könnyebb

ahogy otthonod még hiányzik
van-e otthonod igazában
ahogy a szó is el- s kivásik
az otthonokban most lakás van

ahogy nyelved a rímre rájár
mint ujjaid a billentyűkre
ahogy foncsorosodva már-már
arcod lesz tükrödnek a tükre

ahogy a tűznek csak a korma
senki senkinek számadással
ahogy elfacérul a forma
s a múzsa markát tartva házal

ahogy az ismerőst felejted
s az ismeretlen ismerősül
ahogy a rég magadba-rejtett
titok veled öregszik őszül

ahogy az isten észrevétlen
beléd épül minthogyha volna
ahogy te is valamiképpen
vagy a ház és annak lakója

ahogy az erek mint a húrok
aztán csak száll elszáll a lélek
vagy sortűz nyomán tova surrog
rajban akár a seregélyek

1994

Mezey Katalin

 "... Hiszen általános, hogy gyarló emberként először mindig másban, másokban keressük a hibát, először mindig a külső körülményekben, a tőlünk független dolgokban: időben, térben keressük balszerencsénk, szerencsétlenségünk okait. Mindenben és mindenkiben sokkal hamarabb észrevesszük a rosszat, a torzultságot, a nevetségességet, az alkalmatlanságot, a bűnt, mint saját magunkban. Jókai Anna – egész életművében benne rejlő, de önéletírásában a legmarkánsabban megnyilatkozó – utolsó tanítása számomra az, hogy ha mindenki először saját magában keresné, és ha megtalálta, igyekezne kigyomlálni a rosszat, kezdve a rosszindulattal, a tehetetlenséggel a mások hibáztatásáig, rágalmazásáig és tovább, akkor jobbá lenne a világ: több lenne benne a megértés, a megbocsátás és a szeretet."

Mezey Katalin: Ismerős ördög

Ismerős ördög a hiúság,
a nagyszobában ül,
nézi magát a tükörben,
hosszan nézegeti.
Ha azt mondod neki:
– Lám, milyen szép vagy,
akárcsak lánykorodban –,
szerényen mosolyog:
– Ó, ó, hát igazad van,
mi mind a ketten
szépek maradtunk és fiatalok. –
Halkan beszél, szórakozottan:
– A többiekből viszont
vén boszorkány lett,
nem tudják felfogni,
hogy eljárt az idő.

Mezey Katalin: Vagy végleg elhajít

 A könyvtárban szemrehányón
hallgatnak könyveink.
Tudják, hogy pontosan
tudom a gondolatukat:
„Olvass el engem! Engem olvass el!
És engem, engem, engem is…”

„Barátaim, én egyiketeket
sem fogom már elolvasni.
Fogytán az időm.
Ha kiszámolnám nektek,
hány óra, hány nap, hány hét,
hány hó, hány év, hány évtized
kellene még ahhoz, rájönnétek,
hogy az életembe már
nem fértek bele.”

„ Akkor eressz el minket!
Eresszél minket szabadon,
nem azért születtünk,
hogy egyetlen egyszer se
lapozzon végig minket valaki.
Ha pontosan tudod,
hogy már sosem olvasol belénk,
akkor vegyél le a polcokról,
és vigyél vissza a nagyvilágba.
Legyen újra kockázatos az élet,
inkább, mint a biztos porosodás
a nyáron túl meleg, télen meg túl hideg
»könyvtárszobában«, ahova
nem süt be a nap, és a pisla villany is
csak nagy ritkán világít. Dobj ki
az utcára akár, adj el vagy
ajándékozz el, de ne kelljen
várakoznunk itt a semmire.”

„Barátaim, igazatok van.
Mégsem tudok megválni tőletek,
nem azért vettelek meg egykoron,
hogy most elherdáljalak,
elveszítve végleg a reményt is
a megismerkedésre.
Kérem, hogy várakozzatok velem,
addig, amíg mégis kezébe vesz,
elolvas, vagy olvasatlanul,
végleg elhajít bennünket valaki.”

Áprily Lajos: Szeret az erdő

Engem az erdő véd s szeret,
utaimon erdők kísértek:
bükkök, gyertyánok, égerek,
tölgyek. Fenyők is. Égig értek.

Most is, hogy visszagondolok
hajdani erdeim sorára,
a hegy felől gyönyörűen
zúg bükkös erdőnk orgonája.

S ha majd mélyebbre költözöm,
érzéstelen rommá omoltan,
egy hang közelről súgja még:
Én is az erdő fája voltam.

William Shakespeare

A természet varázsát ontja bőven. 

A fűben, a virágban és a kőben. 

Ó nincs a földön oly silány anyag, 

Mely így vagy úgy ne szolgálná javad; 

De nincs oly jó, melyben ne volna vész, 

Ha balga módra véle visszaélsz! 

Reményik Sándor: Darvak

 Nem volt vezér-daru. 

Valahogy mégis csak összeverődtek. 

Ó láttam, láttam 

Szombat esténkint útrakelni őket. 

Ó hányszor láttam ezt a vonulást! 

Ez a tragikus ék-alak 

Hányszor nyomult a szívem közepébe! 

Ők elindultak melegebb vidékre, 

Hogy télbe fordult itthon a világ.  

A Királyhágón sűrű köd gomolygott, 

És eltakarta Transsylvániát.   

Reményik Sándor: A nagy piktor

Október, a piktorok Piktora
Már teljes lendülettel festeget.
Ecsetjét arany-tengerekbe mártva
Húzza hervadó világok felett.

Nézzétek, milyen biztos mozdulat!
Milyen könnyed és mily könyörtelen:
Szépséget s halált egyben osztogat.

A bágyadt lombra ahogy rálehel,
Irtóztató és hízelgő a hangja:
Meghalsz, - de utoljára szép leszel. 

Horváth Imre

" A vízesés csodája, hogy megőrzi a méltóságát, mikor zuhan."

Truman Capote

" Amikor kislány voltam, valóban komolyan azt hittem, hogy a fák meg a virágok ugyanolyan lények, mint a madarak, vagy az emberek. Hogy gondolkozni tudnak, és beszélgetni is szoktak egymással. És hallanánk is, hogy mit beszélnek, ha igazán megpróbálnánk. Csak el kéne távolítani a fejünkből minden egyéb hangot, egészen csöndben kéne maradni, és nagyon erősen figyelni. Néha még most is azt hiszem. Csak soha nem tudunk elég csöndben lenni..."

Ágai Ágnes: Szó, ami szó

Nagyon egyszerűen kellene szólni
ebben az agyonbonyolított világban.
Veretes, tiszta, igaz beszéddel
lehántva a sallangokat,
az utánzatok idegen koloncát,
a cifra cikornyák vadhajtásait.
Fehér szavak kellenének,
újra felfénylő, megtalált szavak,
lesikált, erős tölgyfa szavak,
masszívak, faraghatóak,
kemények, érthetők.
Vissza kell adni hitelét,
becsét, szépségét a szónak,
a szóra érdemes szavaknak,
melyekkel szót válthatunk,
és szót érthetünk egymással
jó szóban szűkölködő korunkban.

Egy kis mosoly

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

Fecske Csaba: Hely

az eget habos felhőivel
mintha álmából keltve
festette volna valaki
szép és bizonytalan
még nem lelte meg valódi színét
határát a hajnali pára hálóingében
pihen a szemérmes vidék
az ismerős otthonos táj
ahol mintha téged szólítana néven
minden ösvény poros gyalogút
a szélben doromboló görbe hátú domb

Sebestény-Jáger Orsolya: Ábrahám

(1Móz 17) 

Csak adnád meg nekünk Ábrahám hitét
e szétforgácsolt, szilánkos ég alatt,
ki lovak s tevék szusszanásinak
ősidők óta ismerője vagy.

Csak rejtenéd áldott kezeddel
mások elől legbensőbb szobánk,
így kósza utakra kóborló álmaink,
el, csak a tűnődő égnek mondanánk.

Csak adnád meg nekünk Ábrahám hitét,
oly egyszerű volna, erős és szelíd,
mint vihar után a júliusi ég,
ha szél fújja felhők tincseit.