Fecske Csaba: Seb

Még föl se nyílt, 

máris behegedt 

a vizen 

a sirályszárny ütötte seb. 

Füllel nem is hallható, 

amint felszisszen a tó.

Mezei András: Vedd őket, Uram…

… akik arcuk verejtékével 

keresik kenyerüket meg – Éva bűne miatt, 

e milliárdokat ne űzd vissza, Uram, 

a Paradicsomba, mert jó a munka. 

Betölti az űrt, mit Te adtál. 

A tétlenség iszonyatánál jobb a robot 

mint csendőr, mert az ember vagy öli magát 

droggal, vagy önmaga öl.  

Vedd őket, Uram, és adj az embernek 

mesét, nyugalmat, adj a kezének 

dolgot, Istenem, mert fél, szűköl benn, 

s hogy milyen vérszomjas, ha retteg, ismerem.  

A kuka fedele alá tedd a maradék kenyeret, 

hogy aki ott kutat, találja meg. 

Ki gyümölcsfájának fölső ágain a termést 

meghagyja, s a bibliabeli parancsra 

maradékát adja a szegénynek, vedd a gazdától, 

Uram, jelképesen, mert lentről nézve az alma 

kitakarja a hajnalcsillagot annak, ki éhes, 

ott fönn a szeretet ragyog.  

És annak alatta, mit zálogba vettek tőle, 

éjszakára add vissza köntösét a szegénynek. 

Tagjai meg ne gémberedjenek. 

Álma bele ne fagyjon. Jól alhasson a kövön,  

mely párnája. Feje le ne koppanjon. És addig is, 

amíg fölébred majd, lajtorját állítva álmában, 

a magasságon túl találjon támaszt, mert 

jaj a kegyetleneknek. 

Nem tapintják, nem látják, mi 

egy-egy köntösnyi hiány, adósság. 

Legalább éjszakára takard be a Te fiadat, 

mert az ő meztelensége teremtésed 

begyógyíthatatlan fekélye, Uram, 

halld meg könyörgésemet. Könyörgésüket.   

Gál Sándor: Az ünnep

az ember egyedül marad 

már szinte utolsónak 

nézi a táj hullámait 

s így szól magában 

november 

ez az én novemberem 

sötét esőfüggönye eltakarja 

a hajnalt 

s estét estével elegyít 

megemeli majd lassan szétteríti 

a csendet 

a fák ágaira visszaálmodja 

a lombok zöld tenyészetét 

később megfordítja a szelek útját 

ez az én novemberi  

ünnep-várásom

jön északi áradással a történelem 

rávetül a szántások halmaira 

megérinti az erdő-mélyek titkát 

s az ember aki egyedül maradt 

ott áll a múlt kiterjedésében 

összeveti a választhatót a választhatatlannal 

s nem kérdez mert a kérdések is 

önmagukért-valóvá váltak 

miként az évtizedek távolodó tömbjei 

és összefüggéseik egésze már követhetetlen 

ennek ellenére mintha 

mégis mindennek volna jelentősége 

talán hogy egy adott időben 

jelen voltál valahol 

amikor megtörtént 

egy-két fényes esemény 

valami amire emlékezni érdemes 

egy kézérintés 

egy ölelés öröme 

néhány távoli hang 

leírt szó 

egy gondolat világossága 

a könyvek súlyos lapjain 

meg az utazások 

a mindig-ismeretlen felé 

a csillaghullások éjszakáján 

és nem elmenni 

visszatérni volt nehezebb 

a tengerek és földrészek közötti magányból 

a befoghatatlan tér- és időzónák útvesztőiből 

az óceánok örök morajlásából 

és a szél csapdáiból 

végül az ember egyedül marad a parton 

önmaga történetébe zártan 

önmagát látja ismét a hullámverésben 

s eszelősen ismétli 

hogy itt van november 

és te vagy első és az utolsó 

akiben beteljesülhet az érkező ünnep

Vörös István: Fölfedezni a nem láthatót

Hány dologra tudunk egyszerre 

figyelni? Egyre, kettőre, 

háromra? Néha egyre se. 

Ugyanakkor számtalan 

számunkra életfontosságú 

eset, folyamat történik bennünk, 

amelyekről fogalmunk sincs. 

Megtörténnek nélkülünk, de nélkülük 

nem történhetnénk meg. 

Aki nélkül a teremtés 

nehezen történhetett volna meg — 

vagy épp így történt, nehezen, nélküle? —, 

ő vajon hány dologra tud 

figyelni? És hány dolog 

történik meg nélküle, 

de a beleegyezésével? 

Van-e különutas bolygó 

vagy galaxis a teremtésben, 

ahol tényleg csak a fizika 

dirigál? És számon lehet-e kérni 

Rajta, ha a mi világunk 

is épp ilyen? Mi viszont 

annál büszkébbek lehetünk, 

hogy mégis, még így is, még 

innen is képesek voltunk 

fölfedezni a nem láthatót.

Simek Valéria: Esti csendben

Hóesés legyek az estéli csendben, 

nagy pelyhekkel építkezzek! 

Lélegezzek reggelt és delet, 

megérkezve öleljek magamhoz 

mindent.

Czifrik Balázs: Frissen vasalt ing

A testre bízzuk magunkat, 

hogy megoldja azt, 

amire a lélek képtelen. 

Cselekszünk. 

Nyitott ablakban 

szellőző ágynemű, 

frissen főzött kávé, 

vasalt ing. 

Havi kétszáz fix. 

Mégis tavasszal és nyáron is 

tél dermed a lepedőn, 

a hideg és a félelem az úr, 

és hogy enyhüljön, 

anyára gondolunk.  

Anyára gondolunk, 

és látunk egy nőt 

magunkban — 

meglapulva élünk. 

Akarásaink céltalanok, 

mégis frissen vasalt 

ingben lépünk ki az ajtón. 

Mintha lenne cél, 

mintha lenne fény, 

míg gyenge szívünk 

a létért dobog. 

Villányi László: Többes szám első

Istenem, de jó is újra meg újra felidézni 

az első üzeneteket, a várakozást a válaszra, 

emlékezni első hosszú beszélgetésünkre, 

első sétánk lassúságára, az első vonatút derűjére, 

vajon melyik pillanatban szerettük meg egymás 

hangját, érintését, miként teremtődött ott legbelül 

a bizonyosság, majd egymás arcára ébredünk 

reggelente, hallgatjuk a madarak muzsikáját, 

ámulunk az ég fényein, a virágzó fákon, 

közösek lesznek ünnepeink, igen, mindez velünk 

történik, a csalódások megérlelték az örömöt, 

jelenvaló lett bennünk Isten, fölragyog körülöttünk 

az utca, ránk csodálkozik a város, megszületnek 

a varázsszavak: nálunk, együtt, akkor vagyunk 

nyugodtak, ha egymáshoz érhet kezünk, ha nevetős 

szemünk, Istenem, de jó is többes szám 

első személyben kimondani: áldás van rajtunk.

Gergely Ágnes: Amerre elment

Amerre elment, senki sem jár, 

vadak járnak és szellemek. 

Egy este majdnem utolértem, 

de nem hagyott üzenetet. 

Amerre elment, meghajolnak 

tört árnyékuk fölött a fák. 

Annyi mozgás maradt a térben, 

amennyit elbír a világ. 

Amerre elment, arra virrad 

a szentek minden éjjele. 

Nem riaszt el a végtelenség 

s a szürke ég ítélete. 

Nem riaszt semmi. Összetörve 

hurcolom az emlékeket. 

Ha egyszer elment, arra járok, 

ahol nincsenek útjelek. 

Beney Zsuzsa: Hajnali szivárvány

Elöntött az éjszaka szenvedése. 

Körülöttem, bennem, emlékeirn 

mély kútjában és jövendő magányom 

hegyhátain a halál várt. - A hajnal 

mégis eljött, és fényében az Isten 

bűneink sötétségébe merülve 

szövetségét megint megújította.

Beney Zsuzsa: A szépség

Milyen titkokra csukódott a forma ? 

A tenger kínt, mely megszülte, e gyöngyszem 

hűvös fénye úgy rejti, mint a szépség 

Isten elmondhatatlan szenvedését.

Beney Zsuzsa: Búcsú

Az eső ezüst szálai se szőnek 

függönyt kettőnk közé. Ahogy az őszi 

hold csillogott a tóban, tükrözi. 

fényes lelkedet a víz villogása.

Nemes Nagy Ágnes: A titkos út

Hogyha most elindulok,

aztán balra fordulok,

egy kis útig, titkos útig

lábujjhegyen eljutok.

Egyik oldalt házak háta,

fal a másik oldalon,

és a lombok zöld szakálla

átömlik a kőfalon.

Nem jár erre senki, senki,

csak talán a Nem-tudom-ki,

az is akkor, hogyha kell,

kézenfogva Senkivel.

Messze innen utcalárma,

messze dong a kisvasút,

így bújik a –

pszt, pszt!

így lapul a – 

titkos

út!

Pétery Katalin: Levél

Címzett ismeretlen. Valahol 

falusi csend asztalára hajol, 

vagy egy pesti panelházban ül és ásít. 

Idegen ember te vagy az te másik. 

Nem tudok rólad semmit, s nem segít 

a képzelet. Hangod se hallom én 

s neked írok. 

Papír, ceruza eléd visznek most,

hogy testvérem legyen, ki messze űl 

kezében versem és szeret talán. 

Mert én tudom, hogy sok rossz éjszakán 

a szíve fáj. S tudom róla, hogy néha 

újjongva repül kedve és néha méla 

esték ringatják halk álmodozásba, 

s rejteget egy titkot, senki ne lássa. 

Tudom, néha vágy is perzsel 

s most simogatlak ezzel a kis verssel 

Dédelgetlek, szeretlek, nem is vers ez 

de ölelés, te messzi, messzi kedves 

Címzett Ismeretlen, csak ennyi volt 

levelem. S tán rád fénylett mint a hold 

simogatott meleg testvéri kéz 

segítő szem, mely kéken áldóan néz 

Már vége. Küldöm. S akár tépjed széjjel 

bizalmam lelkem rajta a pecsét.

Parancs János: De profundis

csillapíthatatlan éhség és szomjúság 

valami végzetes félreértés vezérli 

egymás felé tapogatódzó lépéseinket 

és nincs föloldás: nem értjük egymást 

külön-külön és együtt is ugyanaz a szégyen 

ugyanaz a közöny ugyanaz a reménytelenség 

tehetetlenek vagyunk mondja a kő a fű 

tehetetlenek vagyunk mondják az állatok 

istent teremtettem a saját képemre és 

hasonlatosságomra mondja a fölfuvalkodott 

gyarló és hiú ember a döghalál árnyékában 

tehetetlenek vagyunk mondja az alázatos 

földre borul s fejét lehajtva fohászkodik 

a mélységekből kiáltok hozzád Uram  

az egymásnak ellentmondó magyarázatok közt 

tévetegen járok üres az elmém üres a szivem 

ha ismerném a megigazulás útját ha rátalálnék 

követni talán már erőm se kedvem se lenne 

nem bátorít és nem figyel rám aggódva senki 

csak magamra számíthatok a bajban és nagyon félek 

ilyesféle üzenetek palackposták hánykolódnak 

sodródnak ismeretlen céljuk felé az éjben 

amióta a szeretet gőgünk miatt megvonatott tőlünk 

ezek a segélyt kérő jeladások jórészt személytelenek 

senkihez se szólnak többé válaszra se várnak 

mintha a nyelvünk végképp összezavarodott volna 

az emberek közt nincs megértés csak fagyos némaság 

a mélységekből kiáltok hozzád Uram  

egymás nélkül mégsem élhetünk 

szükségünk van a másik test melegére 

az ólmelegre a közös örömre nyomoruságra 

szükségünk van a kínzásra és a kínoztatásra 

szükségünk van az ellenálló akaratra a párviadalra 

a föl-föltámadó indulatokra a parázsló szenvedély 

lassan izzó kéjére gyötrelmére és tébolyára 

a némán áradó panaszra és az igaztalan vádra 

hitványabbak vagyunk mi mint az érzéketlen kövek 

mint a lelketlen állatok tunyán forgolódva a sárban 

micsoda gyilkos ösztönök lapulnak acsarognak bennünk 

micsoda elvetemült sóvárgás hajszol minket egymás ellen 

s ez irgalmatlan pokolból lehet-e még kiutat találni? 

a mélységekből kiáltok hozzád Uram

Tóth István: „Nincsemberek”

„A beteg így válaszolt neki: Uram nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe. Amíg én odaérek, más lép be előttem. Jézus ezt mondta neki: Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj!” (János ev. 5:7-8) 

 Érdekes ez a történet. Van egy 38 éve beteg ember, akinek „nincs embere”.  Ott fekszik egy beteg, aki olyan betegségben szenved, hogy ágyhoz kötött, ebből kifolyólag gyenge, erőtlen, mind ez 38 éve. Sokakban kérdés, hogy Jézus miért pont hozzá lép oda, és miért csak őt gyógyítja meg. Talán – és mondom, csak talán – azért, mert ez az ember annyira meg van keseredve betegségében, hogy nem veszi észre a mellette lévő segítséget. Mert kérdezem én, a 38 év alatt ki adott neki enni, ki tette tisztába, ki segített a tisztálkodásában?  

Mennyire nem vesszük észre, mennyire természetes a mellettünk lévő segítség? Anyukám egész életében nagymamám mellett volt, mégis de sokszor kapta meg: Mert amikor kell, nem segítesz. Anyósom egy jó éve gondozza éjjel-nappal súlyos demenciában lévő édesanyját, akit nem lehet egyedül hagyni. Mégis sokszor úgy néz rá az édesanyja a betegsége miatt, mint egy ellenségre.  Ahogy öregszik az ember, ahogy egyre betegebb lesz, úgy kezdi nem észrevenni a mellette lévő segítséget, és jut el oda: Nincs emberem. A közelség már természetes lesz, a segítség már megszokott, az hogy ott vagy mellette, már mindennapi. Mennyire fel tudja őrölni az embert ez a tudat: hiába segítek, úgy se veszik észre. Hiába teszek meg bármit, úgy se jó. Mindenben van valami hiba, van valami kifogás. Hány ilyen szülő-gyermek kapcsolat van, ahol az idős szülőnek természetes a mellette lévő gyermeke, aki semmit segít, bezzeg a távolban lévő minden héten hívja telefonon. Mennyi fájdalom! Hány olyan házasság, ahol a feleség, a férj ott van, segít, mégis jön a mondat: Nekem mindent egyedül kell csinálnom. Ők a „nincsemberek”. Az észre nem vett segítségek. A néma hősök. Akik (lelkileg) szenvedve segítenek.  

Jézus odalép a fekvő beteghez és meggyógyítja. Visszaadja „életét”, visszaadja egészségét. Te észreveszed a melletted lévő segítséget? Esetleg te is egy „nincsember” vagy? Járjunk nyitott szemmel és vegyük észre a mellettünk élő segítségeket. 

Forrás: Napi Ige és Gondolatok