Bella István: Fagy, hó

Emlékszel még? Fagy, tél, bemeszelt szél. 

Friss számra, bőrömre emlékszel-e szívem? 

Valamikor keshedt köpenyemben is szerettél, 

nemcsak mezítelen.  

Kivel fekszel le velem, te magam-árva, 

s ki rád néz, lát-e, és aki megölel, 

szeret-e úgy, mint az én hársfa- 

színű szemem?  

Idegenek idegeneként én is. 

Kenyerem mások szájából eszem. 

Értem a mások szerelmét, beszélik. 

De nem anyanyelv az nekem.  

Talán ha szólnék Hozzám, s visszaszólnál, 

s látnám: látod, kellek: nem-idegen, 

de meg sem születlek, beléd sem halhatok már, 

csak magam s magad közt. 

Ébren, elevenen.

Nemes Nagy Ágnes: Jég

Belémfagy lassan a világ, 

mint téli tóba nádbugák, 

kis torlaszokban ott ragad 

egy kép, egy ág, egy égdarab – 

ha hinnék Benned, hallgatag 

széttárnád meleg tenyered, 

s az két kis napként sütne fönn 

a tél felett, a tó felett, 

hasadna jég, mozdulna hab, 

s a tárgyak felszökellve mind 

csillognának, mint a halak.

Szentmihályi Szabó Péter: Kegyelmet

             Possonyi Lászlónak, igaz barátsággal 

A világ olyan szennyes, 

olyan szennyes az én lelkem, 

Uram, miként lehet ez, 

Te tiszta világot teremtettél! 

A bűn magzik bennünk, 

hová lehetne lennünk? 

Mint örök fájás, alattom rágó rák, 

ellened támad bennünk a világ. 

Jelen vagy minden szégyenünknél. 

Gyónom a mindenható Istennek, 

és lsten helyett hitvány magamnak, 

elkövettem gondolattal, szóval, cselekedettel, 

amit az ember elkövetni csak mer, 

visszáját minden Parancsolatnak. 

Vétkeztem együtt az emberi nemmel, 

s nem tudok megbocsátani magamnak. 

Én szakasztottam le azt az Almát, 

idegen istenek közt káromkodtam én Rád, 

a bámész tömegben én álltam ott, 

a Te kárhozott szented, 

és kiröhögtem a szent Keresztet. 

Miképp enyhithetném a bánatod? 

Meghódoltam a köznapi Sátánnak, 

azt hivén, az Úr talán vak, 

aranyköntösben és sötét csuhában 

Pilátust magamban láttam, 

s mostam kezeimet, 

mondván: nem az én dolgom 

vallani gyötrelmes hitet.

Gyónom Neked, Uram, 

nem tudtam hinni eléggé, nyers 

szavakat irtam egymás mellé, 

azt hittem: vers. 

Most már csak szánalmas tátogás vagyok, 

nem kérek élelmet és még több napot, 

mert földi kinjaim lassan letelnek - 

felhős égen felejtett néma csillagok! 

Merjek-e kérni még kegyelmet?

Nemes Nagy Ágnes: [Megölelem az évszakot]

Megölelem az évszakot, 

a fényes, mézes szép napot, 

a szeptemberi nyarat, 

mely visszatért egy pillanatra,                 

hogy búcsúzóul megmutassa, 

milyen lehetne, hogyha volna, 

s főképp: milyen lehetett volna.

Nemes Nagy Ágnes: Hóesésben

Szakad a hó nagy csomókban, 

veréb mászkál lent a hóban. 

Veréb! Elment az eszed? 

A hóesés betemet. 

Nem is ugrálsz, araszolsz, 

hóesésben vacakolsz.  

Fölfújtad a tolladat, 

ázott pamutgombolyag. 

Mi kell neked? Fatető! 

Fatető! 

Deszka madáretető.

Trausch Liza: A megsebesített ember

" És Ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az Ő sebeivel gyógyulánk meg." 

Ézsaiás 53,5  

Ebben a világban nagyon sok a sebesült ember. Van, aki már gyermekkorában megsérült. Szerették a szülei, mégsem vették észre, hogyan sebesül a gyermek. Nagyon sok sebet üt az iskola. A barátok, a szerelem. Sokszor a házasság sem más, mint naponta való újabb sebesülés. Sajnos mi is okozunk másoknak sebeket. Bár kinyitná most Isten a szemünket, és meglátnánk, hogy kritikánkkal, keménységünkkel hol ütünk újabb sebet embereken. Az igazán megsebesített ember: Jézus! Sebeinket Ő viselte, bűneink büntetése rajta van. Amikor Júdás elárulja, fegyverekkel törnek rá, megkötözik, és Pilátus udvarára viszik. Csattan a korbács, fejére nyomják a töviskoronát, kezét és lábát szögekkel verik át. A kereszten ott függ a megsebesített ember, nem félholtan - holtan. Lett volna lehetősége ellenállni, de engedelmesen adta magát, hogy mi meggyógyult emberekké lehessünk. "Az Ő sebeivel gyógyulánk meg" Nincs más út. Az egyetlen híd, ami átvezet halálból az életre, boldogtalan életből a boldogságra, csak a Jézus keresztje. Egy kisfiút édesapja át akart vezetni a hídon. A gyermek megkérdezte: Édesapám, elég erős ez a híd, nem fog leszakadni? Édesapja, megsimogatva fejét, azt mondta: Kisfiam, erős híd ez, sok szög van rajta. Lépj rá nyugodtan! Lásd meg a hidat kárhozatból az üdvösségre. Nézz fel a kereszt Krisztusára: sok szög van benne! A korbács szögei, a töviskorona szögei, az átszögezett kezek és lábak - biztos híd ez. Merj rálépni, hidd el, sokan mentünk már át rajta.     

Forrás: Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből

Kiss Judit Ágnes: Vigilia

A házban, ahol meghalsz,  

megállnak mind az órák,  

a tükrök megrepednek.     

A naftalin szagától  

meghízott régi bundák  

kihullajtják a szőrük.     

Mert nem kell visszajönnöd,  

már nincs itt mit keresned,  

itt hagyhatsz minden tárgyat,  

és legvégül a tested.    

A házban, ahol meghalsz,  

nem marad semmi épen –  

utánad pusztul el.     

A lábasban a friss tej  

most összemegy, megalszik,  

te is hogy jól aludj.     

Mert nem kell visszajönnöd,  

már nincs itt mit keresned,  

itt hagyhatsz minden tárgyat,  

és legvégül a tested.     

Az ágy, a szekrény alszik,  

csak én maradtam ébren –  

őrzöm halálodat.   

Kiss Judit Ágnes: Lectio divina

1. 

Ennyi maradt, ez a test, ez a lélek. 

Már nem tökéletes, de működik. 

Érez. Mozdul. És gyógyulni akar. 

Gazdálkodj vele. Még pár évtized. 

Nem sok, de talán nem haszontalan. 

Elpusztíthatnád. Olyan sérülékeny. 

Néhány idegen vegyület elég, 

Hogy megszabadulj tőle. Hogy miért nem 

Teszed meg, arra mindig lesz egy ok: 

Vissza kell vinned az Isten elé. 

Még önmagad sem vagy a birtokod. 

2. 

Ennyi maradt, ez a test, ez a lélek. 

Hozzád nőttek a sebhelyeid. 

Hegmetszésre ha volna ígéret, 

Tudd: meg kell sérülni megint.

Kiss Judit Ágnes: Gospel

Ki visz át akkor a nagy vízen? 

Ki tartja fejed a felszínen? 

Benned a lelket, 

Hogy partot érhetsz, 

Partot érhetsz egyszer. 

Ki visz át akkor a nagy vízen? 

Ki kap el, hogyha a mélybe zuhansz? 

Ki lesz ág, min mégis fennakadsz? 

Csordul a véred, 

Nem számít semmi, 

Semmi, csak az élet. 

Ki kap el, mikor a mélybe zuhansz? 

Ki lát meg, mikor kialszik a fény? 

Rád talál akkor is, hogyha fél. 

Úgy ismer téged, 

Hogy elég hozzá, 

Elég a jelenléted. 

Ki lát meg, mikor kialszik a fény?

B. Radó Lili: Békült szívvel

Ajándékul, amit szántál nekem, 

e néhány évet, Uram, köszönöm. 

Tudom, a nyár van hátra még, s az ősz, 

mert tánc s a dal s az ifjúi öröm 

mögöttem immár messze elmaradt.  

Bizony, tavaszom tarka mámora 

tovaillant, míg gyöngyöző borához 

tétova kézzel poharat kerestem. 

De aranyszemű kalászok aratása 

vár még reám és egy-egy nyári esten 

a béke megcirógat engem is.  

Ó, lesz még dús hegyoldal víg szüretje, 

szelid verőfény szeptember délelőtt, 

és hosszú séták még a tél előtt.  

S ha hull a hó majd, köröttem csend, ha leng, 

fűtött szobában duruzsol a kályha, 

tán jó is lesz már ablakomban állva 

nézni, hogy tarka tömegben odalent 

ki mást sodor magával most az élet.     

Ady Endre: Az őszi lárma

Hallottátok már? 

Ősszel, amikor kavarog a köd, 

az éjszakában valaki nyöszörög. 

Valami dobban. 

Valaki minden jajt összelopott, 

valaki korhadt, vén deszkákon kopog. 

Egy régi ember. 

Míg élt, sohse volt csillag az egén, 

s most vágyna egy kicsit szétnézni szegény.

Petőcz András: Valami sziklatetőn

Ha azt mondom, kivonulok a világból, 

még nem mondok sokat. 

Csak a szomorúság beszélteti belőlem mindezt, 

csak a szomorúság.  

Ha azt mondom, valamitől félek, de nagyon, 

még nem mondok sokat. 

Valaki kiabál bennem, és nem hallgat el, 

valaki kiabál.  

Ha azt mondom, lehunyom a szemeim, hogy pihenjek végre, 

még nem mondok sokat. 

Örülnék, ha valaki megszabadítana csapdáimból, 

nagyon örülnék.  

Kivonulok. Elvonulok a világból végre-végre, 

pohárka borral a kezemben valami sziklatetőn ülök, 

és megvizsgálom mindazt, amit önnön magamból 

vizsgálatra még érdemesnek tartok.   

Farkas Árpád: Dúdoló

Havazás lennék, lengőn áldó, 

gyűrött arcokra, földre szálló, 

vigasztaló-nagy csöndes ének, 

lélegzete a mindenségnek. 

Havazás lennék, mintha volna 

kedvem és pénzem annyi hóra, 

mellyel ember ily hitvány bőrben 

havazhat egész esztendőben. 

Lassún, mint akit nem is kérnek, 

lennék Föld felett lengő ének, 

egy szál ingben is elringatnám, 

elmúlásommal sem ríkatnám. 

Lennék mindenség ingecskéje, 

öltözködnék a szegénységre, 

ne üssön át az éjszakákon 

vacogó lélek, fázó álom. 

Havazás lennék, lengő áldó 

gyűrött arcokra, földre szálló, 

csitítgató is ott, hol láz van. 

Méltóságos a pusztulásban.

Petőcz András: Petőcz András

kedves Petőcz András, ideje van annak, hogy 

beszéljek veled, ahogy ideje van a hallgatásnak is, 

meg a csendnek, úgy ideje van a megszólalásnak, 

amikor éppen ideje van 

múlik mindaz, ami múlik, mondják, a napok, az évek, 

és te mindezt nem nagyon akarod észrevenni, mert 

nem hiszel abban, hogy valaha megöregedhetsz, ahogy 

abban sem hiszel, hogy meghalhatsz egyszer 

örökké a kandallód előtt üldögélsz, békés pamlagodon, 

pattog a tűz, forróság árad mindenhonnan, és te 

azt gondolod, elébed teszik az ünnepi menüt meg a bort, 

és ez mindig is így lesz, örökkön-örökké 

hiszen egyszerű mindaz, ami egyszerű: elbágyaszt 

a pohárka bor meg a kávé, és te szépen, könnyedén 

belealszol valami másik világba, ahol ismételten 

megharcolhatsz a magad igazáért 

igen, így lesz, és így van, barátom, Ras‐And Poet, 

elnyugszol te is, miként az éji vándor, akinek dala 

éjjelente megkísért téged, valamint mindazokat, akik 

hisznek még abban, amiben hinni lehet 

Kiss Dénes: Hiányod

Hiányod tömegek kiáltják. 

Szó csattan át a városon, 

szilánkja házfalakba áll. 

De nincsen irgalom sehol: 

arcomon ott az arcod is, 

elkerülnek mind a nők. 

Már egészen átváltozom, 

sóvárgás élő lét-darabja. 

Átsütnek rajtam csontjaim, 

mint izzó röntgenkép, megyek. 

Szívem alatt zenét hordok ki. 

Mozdulatlanságomból 

utak hajtanak,

mint törzsökből gyökerek. 

Megüt hiányod, mint az áram. 

Arcom jelekkel televési. 

Járkálok örök váltólázban, 

gyönyör így a hideglelés is. 

Idegvihar tarolja testem, 

mindent átsző e láz-vadon. 

Hiányod minden sejtem kínja, 

millió arcod előhivja. 

Nem éltem még ily gazdagon!