Illyés Gyula: Milyen hamar…

Milyen hamar megszokod a 

fákon a lombot; 

milyen hamar megszokod, ha 

a lomb lefoszlott; 

milyen könnyen véglegesnek 

veszed a nyarat, telet; 

milyen hamar elfogadnád 

öröknek az életet…

Illyés Gyula: Nélkülözve magamat

Van aki mindent kezembe ad, 

kést, villát, poharat. 

Nélkülözhetem magamat. 

Bölcsőnk a vénség. Már életem 

gyenge kisdedként dédelgetem. 

Szülői párként aggódva áll 

lábamnál élet és halál. 

Dehogy igaz, hogy kora miatt   

            nyűgös az agg. 

Igényesedem, várom, mit ád, 

csitításomul még a világ. 

Mert cserébe, mert szabadon 

minden porcikám visszaadhatom. 

Dehogy ő boldog, a fiatal. 

Dehogy is szánandó az öreg. 

Túlvilágot él, közöttetek: 

bár mindent tudva tud és hallva hall, 

– levetve mennyi fölösleget! – 

pissz-t int még éber ujjaival…  

Hendi Ilma

      

" Mindent, de mindent visszakap az ember, elkerülhetetlenül, jót, rosszat ugyanúgy."

Iancu Laura: Forgalom

Megyek már, Uram, magamtól is, 

a forgalommal szemben, 

félelem nélkül, de nem merészen, 

ím, menni kényszeríttettem. 

Eszembe jutottál minap, 

a képedet poroltam éppen 

(a vendégek tiszteletére s) hogy tisztán lásd 

milyen az este mikor 

két szeretet ütközik össze. 

Ilyenkor újból nagypéntek lesz, 

és nagy udvara nő a holdnak. 

Csak harmadnapon tudjuk meg 

a bizonyított igazságot: 

ki támad fel, s ki lett a halott.

Iancu Laura: A Kálvária út

Búcsúzásod napján 

              eljött házunk elé egy 

madár. Gyalogosan. Tört szárnnyal. 

Bolondos esthomályba hullott 

              utánad kiáltott szavam — 

marasztaltalak volna még 

              a diófák között. 

              Az úton. 

Meglátta piros szívemet 

a tél és 

              hószoborrá falazott. Nem hitte, hogy 

              vasárnap 

nem vétek homlokon csókolni 

              fekete-fehér arcodat…

Gállai Juli: Mikor

Mikor 

már visszavonhatatlanul kihűl az idő 

összehúzódik minden, kisebb lesz a világ 

leheleted is meggondolja magát 

elhagyja-e kéklő ajkadat.     

Mikor 

a sál alá is bekúszik a hideg 

nyakad fázik, testedbe visszavágy 

fagyos lábad dermedve áll 

bizonytalanul a kőkemény talajon 

remegő kezeid is magadba húzod 

arcodra fagynak balga gondolatok: 

„ Félek!” „mondja a szemed 

Olyan hideg minden. 

Olyan üres. 

Itt vagyok egyedül az összetört időben.” 

A válasz ellapul a dermesztő csendben 

csak szívedben dereng fel egy szikra-gondolat: 

megkönnyebbülsz, felenged a jég 

nem tartozol senkihez és semmihez. 

Egyedül Isten hordozza fényes tenyerén 

reszkető, kicsinyke, drága életed.    

Akkor 

csillag ég szemedben, ragyogó valóság 

benned gyullad lángra a remény 

feloldódik minden kétkedésed: 

Miért élek? Mit keresek e féltekén? 

Szívedben izzik a gyémánt igazság 

fenséges ereje téged tüzel: indulhatsz az útra, 

elindulhatsz újra, hogy szereteteddel 

felmelegítsd a magába dermedt világot.   

Farkas István: Hangod

Megnyugtató, gyógyító 

lélekérintés 

fáradt 

szívemen.

Márai Sándor: Monológ

Akarok még hinni az életemben 

s a mások életében - akarom, 

hogy izmos és erős legyen karom 

s földaloljak egy lobogó "igen"-ben.  

Mert megbocsátottam mindenkinek 

 szeretném, hogy nekem is megbocsásson, 

ki tettenért a pózon és csaláson 

és ne vádoljon többé senki meg.  

A múltat én elhordozom magammal 

új életemre, mint zsákját a vándor: 

hogy éltem egyszer én, Márai Sándor,  

s emlékeimmel elmotozva élnék, 

mert amit érdemeltem, rámtalált: 

kaptam egy életet és egy halált.

Szabó Lőrinc: Versek a havasról

 

II.

Ébredés 

Áttetsző arany ingében ragyogva 

jött a nyári hajnal a réten át; 

azt hitte, hogy még alszom, mert mikor 

házam elé ért, elmosolyodott, 

körülnézett s a nyitott ablakon 

nesztelenül beugrott a szobámba, 

aztán könnyű ingét ágyamra dobva 

bebújt hozzám a takaró alá. 

Azt hitte, hogy még alszom s megölelt 

s én mozdulni se mertem, félve, hogy 

felébredek és álomnak remélve, 

hogy ébren vagyok… és húnyt szemmel és 

mozdulatlanul és remegve tűrtem, 

hogy karjaimba fészkelje magát, 

s mintha egyetlen érzék erejébe 

gyült volna testem-lelkem minden éhe 

és szomja és a beteljesedés 

minden igérete, csak a tapintás 

néma ajkával s vak szemeivel 

szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem 

az égi vendég ajándékait: 

ujjainak játékában a napfény 

lobogó lepkéit, karjában a 

rét illatának harmatos husát 

s egész testében az egymásbaringó 

felhők mindenütt egyforma ölét. 

Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul 

feküdtem ott a gyanútlan karokban, 

de mikor végre álom s ébredés közt 

félig tolvaj s fél-részeg öntudattal 

megloptam az istenek gyönyörét, 

nem bírtam tovább és csókolni kezdtem 

és felütöttem a szememet… Ő 

ép fölnézett rám. A kedves mosoly 

megüvegesedett rémült szemén, 

arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen: 

Te meglestél!… – sikoltotta, s felugrott 

és menekült, már az ablakhoz ért 

és belefoszlott a hajnali égbe. 

Én felültem és értelmetlenül 

és soká bámultam magam elé: 

szénaszag csapott be az ablakon, 

messziről zúgott a hegyi patak, 

a szoba még sötét volt, de a nap már 

ágyamra tűzött, és a takarón 

úgy pihent a fény tűzfátyola, mint 

egy odadobott könnyű arany ing.

Adam Zagajewski: Csend

Még egy nagyvárosra is leereszkedik 

néha a csend, és hallani, ahogy 

a járdán, a széltől taszigálva, 

ide-oda torlódnak a tavalyi levelek, 

végtelennek tűnő vándorlásukban 

a megsemmisülés felé.

Zsille Gábor fordítása

Adam Zagajewski: Emlékek

Látogasd meg az emlékeidet, 

varrj nekik gyolcsból takarót. 

Húzd el a függönyt, tárd ki a levegőt. 

Légy szívélyes hozzájuk, de soha 

ne engedd, hogy felfedjék maguk. 

Ezek a te emlékeid. 

Gondolj erre, ha az emlékezet 

Sargasso-tengerében úszol, 

és a hínár befonja a szád. 

Ezek a te emlékeid, melyeket 

nem felejtesz életed utolsó percéig.

Zsille Gábor fordítása

Furmann Imre: Akár a fák

Mikor a fák földig hajolnak 

a szél előtt, nem hajbókolnak. 

Így mutatják ki megvetésük. 

Gúnyolódnak, mint okos szolga, 

ki orrával a földet túrja 

ostoba senkik előtt, 

de tudja: nélküle nem forog a föld, 

nincs levegő s ha egyszer föláll 

úgy istenigazából, akár a fák, 

minden megáll egy pillanatra... 

és folytatódik minden azután. 

Ez a hosszú csend. 

A morajló bányák csendje. 

Kitörni készülő lávafolyam. 

Gyűlik bennem a csend. 

Régen láttalak.

Vanja Strle: Levél

Kedvesem, 

a háborúban s a szerelemben 

mindent szabad. 

Szokatlan szerelmi vallomásod 

fellelkesített. 

Én is szeretlek, 

habár a testiség két mérföldnyire 

a tenger alatt van, 

De a legfőbb dolog az, 

hogy az érzések nálam időzzenek.   

Dabi István fordítása

Zsille Gábor: [Nem kell beszélned, a világ...]

Nem kell beszélned, a világ most nagyon 

hangos, gondold azt, hogy valaki melletted 

imádkozik, valaki éppen meghal, 

születik, szeretkezik, zokog vagy olvas, 

gondold azt, hogy a csend megment, almafák 

alatt hasalsz egy kertben, képeket nézel 

vagy festesz, gondold azt, hogy már túl késő, 

elhagylak, mindent értünk, hogy dzsesszkoncerten 

ülsz és a bőgős éppen szólózni kezd -

Tamás Tímea: Keresés

valahol vagy 

a hely a másé 

kijutni volna jó 

de mint 1 labirintus 

olyan a lét 

az élet vagy ez 

amiben szaladsz 

haladsz 

de merre nem tudod 

nyakadon hurok 

elmeszesedett erek húzzák 

merevebbre 

fordulnál nem lehet 

valaki azért nálad hagyta 

a kulcsot és az eszedet 

mi sokat tud pedig                            

csak azt kéne 

hogy a kulcs minek a nyitja 

s hogy e zúzmarás gömbbe zárva 

milyen is az élet titka   

szaladsz futsz mész haladsz 

sárrögök csúsznak a talpad alatt 

fáradsz 

a rejtély nyitja messze 

pedig a kulcs a zsebedben 

próbáltál pár megváltást 

érzést érzelmet szerelmet 

romantikát és realizmust 

poémát és puszta türelmet 

de a hely mintha másé lenne 

s általad ki nem nyitható soha 

s maradsz erekbe falazott 

csodára váró ostoba