A nap gondolata

Aki szeret, az helyet készít számodra az életében.

Kányádi Sándor: Az én kedvem

erdőszélén hol a harmat  

később szárad föl mint máshol  

nyáron átal az én kedvem  

ott szállásol     

ősz jöttével eltallózgat  

a kertekben mint egy jámbor  

megélhetés nélkül tengő  

öreg pásztor     

szánakoznod azért nem kell  

tél jöttével ott a jászol  

eléldegél tavaszig a  

názáreti mosolyából

Károlyi Amy: Ölelés

Hol rejtezkedett ez a mozdulat,  

ez amphorásan finom, ívelt ölelés?  

Sötét és lágy, mint nyári éjszaka,  

s dobognak benne mind a csillagok.     

Hol rejtezkedett ez a mozdulat,  

ez asszonyosan diadalmas, teljes,  

mint kiszabadult, röppenő madár?     

Micsoda ágban szunnyadt az a rügy,  

miből e nem várt fűzfagally hasadt, –  

mi rugalmas és most született ifjú,  

mint szökőkúton hajnalban a csepp?     

Ki hagyta rám e hajlékony hidat,  

mely magányomból hozzád vezet?  

Egyik pillére az én tenyerem,  

másik pillére a te kezed.   

Kardos Csongor: Ketten

Iszonyú csendként zuhog az éjszaka. 

Kiégett körték csavarodnak a 

kattogó évek folyosóira. 

Kezem újra és újra levelet írna, 

érthetetlen szavak mögött sírva 

bújtatni szívem, ágaim, 

csordulásom, álmaim.  

Nagyon hosszú a görcsbe rándult alagút. 

Istenem valahol mindig ketten maradunk.

Kardos Csongor: Egymaga

Az ember egymaga csak a szenvedésig jut. 

Akkor megáll és kuporog. 

A Hold elketyeg az éjben, 

a néma tenger mélyül és a mélység morog.  

Ott van idő közelről nézni az árkokat, 

az ablakon túli rohanást 

és a szemekben megbúvó, 

hidegen verítékező, alvadt délutánt.  

És mégis. A remegő levelek megérzik, 

vakító ezüstjük 

mikor szemünkbe villantják: 

a fájdalomtól görcsösen virraszt fölöttünk  

valaki  

Az ember egymaga csak a szenvedésig jut. 

A többi 

kegyelem.

Pilinszky János: Január

A tél növekszik.

Egy magányos farkas jött le a faluba.

Reszket előtted.

Mise ez.

Utolsó áldozás.

Dsida Jenő: Laterna Magica

Az alkony lassan hűvös-kékbe sápadt 

s kék úton jártam ődöngőn, magamban. 

Kezemre néztem: hamvas, túlvilági 

kékség imbolygott bőröm bársonyán is. 

Sötétbe mentem, mind nagyobb sötétbe. 

Aranycselló mély húrjain zenélt 

a végtelen magány. Akkor megálltam 

kinyújtott karral, mint világtalan 

kéregető s utánad tapogattam. 

Milyen voltál és milyen volt a hangod? 

hogyan néztél rám és hogyan szerettél? 

- jaj, elfeledtem. Csak az éjszaka 

meredt felém a térben és időben, 

csak tücskök szóltak fekete mezőn 

és hajladozó nyárfák sugdosódtak. 

...Egyszerre fény gyúlt és a messzi égre, 

mint nagy vászonra berregő motor, 

zúgó, öles nyalábbal vetítette 

tűnődő lelkem - lassú reszketéssel - 

lehunyt pillájú, alvó arcodat...

Szabó Lőrinc: Harminc év

Nem vagyok kész? vagy összedőltem? 

A szeretet s a gyűlölet, 

melynek száz keze épitett, 

alszik vagy meg is halt köröttem.  

Ki javítja meg, ami gyenge? 

Talán nincs is rajtam födél, 

hisz túlsok az eső s a tél 

nagyon is bejár életembe.  

Sötétben nézem magamat: 

valami mindig törik-omlik. 

Tégla? üres disz? - nem tudom,  

de tanulságnak megmarad, 

hogy az épülő ház s a rom 

egymáshoz mennyire hasonlit.

Nagy István Attila: Egyedül

Fojtogat az éjszaka, elkerül az álom. 

A nyálkás sötét bebújik a bőröm alá, 

s burjánzik, nő, dagad, keményedik. 

Ablakszemek figyelnek az úton, 

megrettenve álldogálnak a fák a parkban, 

zsugorodnak a magukra hagyott bokrok. 

A csillagok remegnek az égbolt 

foszladozó szoknyája alatt. 

Itt maradtam. Egyedül.  

Sebestény-Jáger Orsolya: A megdicsőülés hegyén

(Mt 17,1-13)

Halandó léptünkre nem vetültek árnyak,
csak követtük szótlan és térdre hullt a hegy.
A védtelen csendben álltunk megigézve,
mint néma vértanú, ki Érte halni megy.

Mint fekete-fehér filmkockák villannak
e képek előttem. Sohasem felejtem el.
Egy frissen ütött seb: felhasad az égbolt,
és vérzenek az évek, mind a kétezer.

Mi sátrat akartunk állítani, igen.
Emlékszem: amint fáradt mosollyal ül,
és néz ránk hosszan, időtlen szemekkel
s már senkit sem látunk, csak Jézust egyedül.

Sebestény-Jáger Orsolya: Napkelte

Új nap. Ámulva nézem, ahogyan reggelig 

körülöttünk cseppenként a világ, 

miként egy szent serleg, 

fényeddel megtelik.

Somlyó György: Mese két elemi érzésről

Nincs szerencsétlenebb 

egy kutyánál, amelyet gazdája 

éjszaka kizárt a házból. 

Nincs boldogabb 

a kutyánál, amelyet a gazdája azután 

a házba mégis visszaengedett.

Márai Sándor - Füves könyv

Az állatokról

" Ne szégyelld te azt, ha szereted az állatokat. Ne röstelld, ha egy kutya közelebb van lelkedhez, mint a legtöbb ember, akit személyesen ismersz. Hazug próféták és otromba, komisz emberek azok, akik megrónak e vonzalom miatt, s ezt mondjak: "Az emberektől lopja el az érzéseket, melyeket a kutyáira pazarol! önző, rideg fráter!" - ne törődj velük. Szeresd csak nyugodtan kutyádat, ezt a csillogó szemű, fáradhatatlan barátodat, aki nem kér barátságáért mást és többet, mint valamilyen szerény koncot és egy-egy simogatást. Ne hidd, hogy gyöngédség és önzés késztet az állatokat szeretni. Testvéreink ő, s ugyanabban a műhelyben készültek, mint az ember, s értelmük is van, néha bonyolultabb és finomabb, mint a legtöbb embernek. Mások nevezzék gyöngeségnek az állatszeretetet, gúnyoljanak ezért te sétálj csak kutyáddal. Jó társaságban maradsz; s Isten tudja ezt."

Marina Cvetajeva: Neved

Neved-madárfiók tenyeremben. 

Neved-mint jégcsap üdíti nyelvem. 

Szájmozdulat-egy-rezzenetű.                     

Neved öt betű. 

Szép labda, égbe szökkenő. 

Ezüstszínű csengő.   

Csendes tóba vetett 

kavics visszhangja neved. 

Döndül tompa zenével, 

mint éji lódobogás, úgy enyész el. 

Verdes, mint a magány, 

homlokhoz szorított fegyver ravaszán.   

Neved-tudod, mi nekem? 

Neved- csók lehunyt szememen. 

Dermedt századok fagya enged, 

hóra hullt csókjára nevednek. 

Kék csobogású hűs italom, 

neved álom, mély nyugalom.   

Rab Zsuzsa fordítása

Marina Cvetajeva: És újra a neved

Bögölyrajok felhőznek az álmos kedvü gebékre, 

és lángpíros kalugai ing hólyagzik a szélbe, 

és fürj kiált, és nagy kerek ég homorul rám, 

és árad a rozs-hullámra harangszó-hullám, 

és lomha beszéd, hogy: így meg úgy, az a német 

és messze gyalult fakereszt sáfrányszine éget, 

és édes hőség dárdáz fénysugarakkal, 

és újra neved - zeng, mint ez a szó zeng: angyal. 

Rab Zsuzsa fordítása