Ágai Ágnes

Az élet még akkor is gyönyörű, ha pokollá varázsoljuk. 

Trausch Liza: Megdorgálta a szelet

" És felkelvén, megdorgálta a szelet, és mondta a tengernek: 

Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és lett nagy csendesség." 

Márk 4,39  

        Amikor a tanítványok eljutottak oda, hogy nem bírjuk tovább, felkeltették Jézust. Vajon fel kellett őt kelteni? Elmerült volna a hajó, ha nem keltik fel? A felkeltés azt jelenti, hogy Hozzá fordulok, mert nincs más kiút. A tanítványok addig is tudták, hogy ott alszik Jézus, de nem fordultak Hozzá. A maguk erejével próbálták megoldani a megoldhatatlant. Hogyan keltjük fel Jézust? Imádsággal! Valaki azt mondta, hogy az imádság a tehetetlen embereké. Tökéletesen igaza van. Csak tehetetlen emberek imádkoznak, akik már tudják, hogy mindenre képtelenek. A tanítványoknál volt egy komoly baj, és ez a baj nálunk is. Imádságuk nem hitből fakadt, hanem kétségbeesésből. Imádságaid forrása nem a reménytelenség? Az Úr azt várja az Övéitől, hogy hitből imádkozzanak, és amikor vihar van, maradjanak hitben és nyugalomban. Legyen elég, hogy ő itt van, mert nincs semmi, amit ne tudna rólad. Talán most már értitek, hogy nem kellett volna Jézust felkelteni. Kellő pillanatban felkelt volna, de a tanítványok nem bírták ezt a pillanatot kivárni. Hány hitpróbát nem bírtam végig, és szégyenben maradtam. Annak szeretném mondani, aki már befogadta Jézust, hogy bármilyen vihar is van az életedben, legyen elég, hogy Jézus a hajódban van! Ha úgy érzed, hogy nincs hatalma és ereje, akkor is. Ha befogadtad Jézust, nem merülhet el a hajód! Veled semmi nem történhet az ő tudta és akarata nélkül. Jézus osztályzatot ad a tanítványoknak. Mi is megkapjuk a bizonyítványunkat: 

" Kicsinyhitűek!" (Mt 8,26).     

Forrás: Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Murányi Zita: az éjszaka végén

a lombok mélyén hosszasan elidőz 

így ül az ágakon ez a testes vörös hajú ősz 

ígér fényt csöndet és beteljesül 

minden mélybarna reccsenésben 

ez a kimondhatatlan mély szerelem 

az éjszaka végén rejtőzik az isten 

és az ágakon a levél összerezzen 

itt homorú ott domború 

a leheltnél is nehezebben de 

megmozdul a fák haján 

ez a láthatatlan szélkoszorú 

ma nem gyullad ki a nap 

a hold karimája ezt az élhetetlen 

belső tájat vigyázza 

néhány lomb összeroskad 

és szád is üres marad 

hiába tölt ki az imádság fájdalma.

Boda Magdolna: válságstáb

összeült a válságstáb 

a költők elvállalták 

átszínezik a naplementét 

és minden sor kap négy szinkópát 

tanulságul pedig csak magukat olvassák   

a matematikusok azt mondták 

mostantól a négyszög három lesz 

a háromszög kettő de mert nyitott 

kérdésben nem illetékesek ezt 

a problémát a költők asztalára áttolták   

a biológusuk megígérték 

hogy a meddőség kérdését 

soron kívül megoldják ehhez 

csak egy pete vagy egy hímivar sejtet 

kérnek fejenként és pár doboz pipettát   

a geológusok ha leolvad a hó Mount Blanc 

csúcsáról papírcsákót hajtogatnak 

a jogászok elégetik a törvénykönyveket 

mert holnaptól életbe lép 

a lelkiismeret

Csanád Béla: Feltámadás

Ha semmi sincs, 

amibe megkapaszkodj , 

ha üres a levegő is, 

ha napjaid sivatagok, 

se teled, se nyarad, 

ha valahol a világűr peremén élsz, 

s talán meg sem születtél igazában, 

keresd, 

keresd a másik arcot, 

a  véreset, a megcsúfoltat, 

aki felemel s megvigasztal. 

Tekints reá, 

és mondd ki bátran: 

Áldalak; 

ki legyőzted a halált! 

Győzzön bennem is 

feltámadásod !

Jász Attila: (hálavers)

Hála az elhagyónak, örökre fel-

         szabadított, talán meg is, ebből 

a világból, ahol meg kéne felelni, 

         de nem ment, ezáltal szabad let-

tem, szabadon élem álmodott é-

         letem a hegyen, ez nem szerep-

vers, az élet vendége lettem, aján-

         dékba kapok minden csillagot 

az egemen, érzem csak, köszönöm 

         annak, aki erről nem tudott, csak 

szilánkosra törte tükörszívem, így 

         egy teljesebb és törékenyebb ént 

ragaszthattam össze, köszönet és 

         hála az égnek, hogy ilyen lehet.

Áprily Lajos: Életrajz

Aznap sokáig néztem künn a holdat,  

fátylak futását, rezgő csillagot,  

s a magasságok szikrázó zenéje  

elhullatott egy hangulat-magot.     

Vers lett belőle. Kósza vers: dalolva,  

rádió-szárnyon járta be a Tért.  

Nosztalgiás vers volt: a csillagokba  

a rádió-hullámon visszatért.   

Ágai Ágnes: Hús-vér kötésben

Fejfádat szívembe szúrtam, 

Hisz ott vagy eltemetve. 

Rosszul mondom, 

Nem temettelek, felszívtalak. 

Vérköreimben áramolsz, 

A jobb pitvarból a bal kamrába. 

Átjársz, belülről közlekedsz.    

Nem emlék-párlatban, 

Hús-vér kötésben tartlak. 

Életem rozoga szekeréhez kötve 

Hurcollak magammal halálomig.   

Rakovszky Zsuzsa: Párbeszéd az időről

A: A múltnak sosincs vége. A jelen    

   - az is a múlt, álöltözetben.    

   Rozsdás lavór a még levéltelen    

   bodzabokor tövében, vizes böjti szelekben    

   fölszárnyaló papírzacskó, az égbe    

   kapaszkodva az ágak fekete szövedéke,    

   földmélyi ikreik, a gyökerek lenn -    

   ugyanaz a tavasz tíz éve, negyven éve:    

   soha nem múlik el, amit szerettem.  

B:De az idő, mint nyaktiló, lesújt.    

   Múlt és jelen közt ott a vérben    

   sikló penge. A póló, amit a szél lefújt,    

   s most ott hever az orgonabokor tövében,    

   nem röppen vissza a kötélre újra.    

   S ha valaki cigarettára gyújt a    

   szivárgó gázcső közelében,    

   a lángoló jelenből nincs visszaút a múltba,    

   két külön kontinens a "már nem" és a "még nem".  

A:Ahogy az akna negyven éven át    

   ott vár a sűrű gazban    

   a kézre, mely kioldja lelkét, a robbanást,    

   ahogy a holt tavasz kísért az új tavaszban,    

   jéglapba zárva évtizedeket    

   kivár a gyűlölet, a szeretet,    

   amíg új kés sajog a régi sebben:    

   soha nem múlik el a szeretet,    

   ahogy nem múlik el a gyűlölet sem.  

B:Sötét hernyók a porban, mint rég: dióvirág.    

   De ez nem az a por, és nem az a diófa.    

   A pók, amelyik itt rohan le-föl a kád    

   falán, meg amelyik lefolyt a lefolyóba,    

   ugyanolyan, de nem ugyanaz mégse.    

   Halott anyád a gének semmilyen cselvetése    

   nem hozza vissza, legfeljebb az álom.    

   Amit egynek mutat az érzések sötétje,    

   idegen és sokféle napvilágon.  

A:De ami napvilágnál idegen,    

   ott vár rád a sötétben, öröktől ismerősen.    

   Kinn habzik, elforr az idő, de benn    

   valami nem bír megváltozni mégsem    

   soha. A vénkor udvara felett    

   a gyermekkor holdja mind fényesebb,    

   nincs is jelen, csak múlt álöltözetben:    

   soha nem gyógyul be a régi seb.    

   Azt szeretem, akit mindig szerettem.

Pablo Neruda: Egy himnusz az élethez

lassan meghal az,
aki soha nem megy útra,
aki nem olvas,
aki nem hallgat zenét,
aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát

lassan meghal az,
aki elvesztette önszeretetét,
aki nem fogadja más segítségét

lassan szokásainak rabja lett,
aki mindig ugyanazt az utat járja,
aki soha nem változtat támaszpontot,
aki nem meri öltözete színét cserélni
vagy soha sem beszél ismeretlenekkel

lassan meghal az,
aki elkerüli a szenvedélyt
és az izgalom örvénylését,
amely a szeme fényét gyújtja
és gyógyítja a szív sebeit

lassan meghal az,
aki nem tudja célpontját változtatni
mikor boldogtalan
a munkában vagy szerelmében,
aki nem mer veszélyt vállalni                
az álmai megvalósítására,

élj most!
légy merész ma!
cselekedj mindjárt!

Ne hagyd magad lassan meghalni!
Ne vond magadtól meg a boldogságot!

Somlyó György fordítása

Illyés Gyula: Hű tükör

Megsimogattam arcod. 

Legyen tenyerem tükröd. 

Lehet sokat kell türnöd, 

sok ránc-hozó kudarcot. 

Arcod bőrével nézzed: 

épen él ifjú képed 

és szebben, egyre szebben 

szótartó tenyeremben.

Johann Wolfgang Goethe: Vándor éji dala

A szikla-tetőn 

Tompa csönd. 

Elhal remegőn 

Odafönt 

A szél lehellete is. 

Madárka se rebben a fák bogára, 

Várj, nemsokára 

Pihensz te is.  

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Toldalagi Pál: Kengyelfutó

Uram, fáradtan lihegek, 

lerogynék már a porba 

s Te mégis hajszolsz, szivemet 

olykor marokra fogva, 

parancsolod s futok tovább, 

viszem a hírt, hogy élnek 

törvényeid, hogy ostobák, 

kik, megtagadva téged, 

teszik, miként az állatok, 

mit testük tenni rendel 

és hogy csupán megváratod 

őket itéleteddel. 

Parancsolod s én hirdetem: 

az anyag puszta váz csak 

s Te töltöd azt be szüntelen, 

ki örök lobogás vagy, 

Tenélküled nincs semmisem 

Örökké csak Te voltál! 

Ezért szolgállak: Hű szívem, 

tüdőm, míg bírja, szolgál, 

s hogy meddig bírja, jól tudod, 

hiszen mindenttudó vagy. 

Ezért te is csak sarkalod 

szegény kengyelfutódat. 

Károlyi Amy: Szabadulás

A szoba szorongatott, 

nagy ívben betörtem az ablakot. 

A cserepek visszahullottak 

a mértékre, a szépre – 

szabálytalanra szabdalva 

kiléptem az égbe.

Nagy Gáspár: Hótalan a hegyek inge

Ez a tél még megváltatlan, 

nincs rá mentség: fehér paplan, 

se hó, se hold nem világol – 

amíg fölragyog a jászol  

hordjuk szívünk szakadatlan, 

kormos arcot száz darabban, 

nincs ajándék, semmi tömjén – 

rí Boldizsár, Menyhért meg én.  

Az indul el akaratlan 

kinek angyala jelen van, 

hótalan a hegyek inge – 

el kell érnünk Betlehembe!