2024. december 4., szerda

Parancs János: Lehetne emlék a Broca utcából

Hol leszünk mi már 
ötven év múlva, kedvesem? 
Nevünk se lesz, sírunk se lesz; 
porrá omlunk, és hamuvá égünk. 
Nem foghatom többé a csípőd, 
nem láthatom fátyolos tekinteted. 
Hová tűnik tested illata? 
Ki fog emlékezni nevetésedre, 
kebled ívére, csókjaid zamatára? 
Fekszünk majd némán, süketen, 
másokkal elkeveredve, közösen, 
egymástól oly mérhetetlenül távol, 
hogy azt elképzelni nem is tudom,
illetve nincs hozzá elég bátorságom.

Parancs János: Ahogyan

Ahogyan a féloldalára dőlt.
Ahogyan gyermeki bizalommal 
kinyújtotta a kezét. 
Ahogyan tehetetlenül. 
Ahogyan magárahagyottan. 
Ahogyan egyre nézte, várta. 
Ahogyan végül megértette. 
Ahogyan a kezét visszahúzta. 
Ahogyan a sorsát elfogadta.

Parancs János: Szobában

Szobámban ülök, börtönömben. Nézem a falat. 
A csörömpölő rezgést figyelem, a szív verését. 
Higgadt vagyok és éber, mint a ragadozó vadak. 
Nemhogy aludnék, hagynám a reménykedést; 
mondanék igent, vagy mondanék nemet. 
Ha bátrabb lennék, ha lépnék egyre tovább, 
mit nyernék, ha ölni mernék?  

Apály és dagály: az értelem mint inga leng.
Átzúg a rettegés a testemen. Az évek 
hordalék kincse feslő, színes kacat: 
végig hadartam a halálomat, 
s most a szív ernyedt, cselekedni gyáva. 
Menekítő közöny hív; a beleket a félelem rázza.  

Meddig reménykedem még, s mit remél a lélek? 
Ha izzó tűzben elenyészem, beismerem majd a vereségem?  

Az idők mélyén sarjad a törvény: 
dárdáit a nap az oldalamba vágja, 
s lebukom mint lőtt madár, a nemlét kosarába. 
Menekvő lelkem nem kell senkinek; 
nincs mi összefogná szétnyílt testemet, 
s nem marad csak a bódult csönd utánam.  

Ülök a szobámban; nézem a falat. 
Várom míg végigég a cigaretta;
aztán fekszem majd hanyatt. 
Egyedül; most már mindig csak magam; 
úgy mint letört ág, vagy mint halott madár. 
Nincs bennem harag, megbánás, csak fáradt vagyok; 
s tudom, mi miért, és tudom, kire mi vár. 
Mért lennék gyáva? Érted is viselem a gyászt.  

Összegyűlt bennem a múlt szemete, lucska; 
nem tudok nem emlékezni: a gyalázat visszafáj. 
Huszonöt éve élek, azóta szédít a halál.  

Nem láttam csak a pusztulást, 
nem láttam soha mást. 
Mi végre születtem? 
Mit ért a lázadás? 
Az emberek közt tehetetlen voltam; 
egyetlen hangot nem tudtam adni másnak. 
Nem értettem meg senkit és semmit; 
mi haszna hát a zokogásnak?  

Íme az újabb vereség, ami egy bolondnak kijár: 
szánakozó elismerés, gúnyos mosoly, jó tanács. 
A szégyen mardos: miért is szerettelek? 
Látom még mint moccan az éj, oszlik a képtelen látomás.  

Ülök a szobámban; nézem a falat. 
A mohó idő csattog, húst tépnek a fogak. 
Nincs remény: csalok, vagy elpusztítanak. 
A fájdalomtól lüktet a szem: 
hűségem is hasztalan.  

S mégis élni szeretnék; 
lucsokban, vérben is, ha más már nem maradt. 
Torkomból még bugyborékolva föl-föltör a dal, 
és várok, és nem adhatom meg magam; 
bár csöndes az éjszaka, és néma a kinti világ.

2024. december 3., kedd

Ady Endre: Nézz, Drágám, kincseimre









(Kicsi Csinszkámnak küldöm) 

Nézz, Drágám, kincseimre, 
Lázáros, szomorú nincseimre, 
Nézz egy hű, igaz élet sorsára 
S őszülő tincseimre. 

Nem mentem erre-arra, 
Búsan büszke voltam a magyarra 
S ezért is, hajh, sokszor kerültem 
Sok hajhra, jajra, bajra. 

Jó voltam szerelemben: 
Egy Isten sem gondolhatná szebben, 
Ahogy én gyermekül elgondoltam 
S nézz lázban, vérben, sebben. 

Ha te nem jöttél vóna, 
Ma már tán panaszló szám se szólna 
S gúnyolói hivő életeknek 
Raknak a koporsóba. 

Nézz, Drágám, rám szeretve, 
Téged találtalak menekedve 
S ha van még kedv ez aljas világban: 
Te vagy a szívem kedve. 

Nézz, Drágám, kincseimre, 
Lázáros, szomorú nincseimre 
S legyenek neked sötétek, ifjak: 
Őszülő tincseimre. 

(1917)  

William Shakespeare: Hamlet monológja








Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés. 
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri 
Balsorsa minden nyűgét s nyilait; 
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, 
S fegyvert ragadva véget vet neki? 
Meghalni – elszunnyadni – semmi több; 
S egy álom által elvégezni mind 
A szív keservét, a test eredendő, 
Természetes rázkódtatásait 
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes. 
Meghalni – elszunnyadni – és alunni! 
Talán álmodni: ez a bökkenő; 
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban, 
Ha majd leráztuk mind e földi bajt, 
Ez visszadöbbent. E meggondolás az, 
Mi a nyomort oly hosszan élteti 
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit, 
Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét, 
Útált szerelme kínját, pör-halasztást, 
A hivatalnak packázásait, 
S mind a rugást, mellyel méltatlanok 
Bántalmazzák a tűrő érdemet 
Ha nyúgalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel? – Ki hordaná e terheket, 
Izzadva, nyögve élte fáradalmin, 
Ha rettegésünk egy halál utáni 
Valamitől – a nem ismert tartomány, 
Melyből nem tér meg utazó – le nem 
Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a 
Jelen gonoszt, mint ismeretlenek 
Felé sietni? – Ekképp az öntudat 
Belőlünk mind gyávát csinál, 
S az elszántság természetes szinét 
A gondolat halványra betegíti; 
Ily kétkedés által sok nagyszerű, 
Fontos merény kifordul medriből 
S elveszti »tett« nevét. – De csöndesen! 
A szép Ophelia jő. – Szép hölgy, imádba 
Legyenek foglalva minden bűneim.  

Arany János fordítása

Juhász Gyula: Utolsó imádság












Jó Jézusom, ki bús gyermekkoromban 
Gyakran szálltál szívembe, merre mentél 
Hogy nem lelek e szörnyű fájdalomban 
Egyebet a meddő, mély gyötrelemnél?  

Hisz a világnak minden tájain 
Most Téged várnak és Benned remélnek, 
A csodálatos földi születésnek 
Meleg és fénylő ünnepnapjain,  

S ha egyszer mégis a vén, nagy gyereknek 
Szívébe szállnál újra, égi gyermek, 
De nem vagyok méltó erre, nem.  

Legyen mindenki boldog, aki él itt, 
S halálra fáradt lelkem szenvedésit 
Írd mind az ő javukra, Istenem!

2024. december 2., hétfő

Mihai Eminescu: Jó éjszakát









Ezernyi álmos kis madárka 
Fészkén lel altató tanyát, 
Elrejti lombok lenge sátra;                
          Jó éjszakát! 

Sóhajt a forrás, néha csobban, 
A sötét erdő bólogat – 
Virág, fű szendereg nyugodtan,                
          Szép álmokat! 

Egy hattyú ring a tó vizében, 
Nádas-homályba andalog; 
Ringassanak álomba szépen            
          Kis angyalok! 

Tündérpompájú éji tájon 
Felkél az ezüst holdvilág; 
Összhang a föld, egy édes álom…                
          Jó éjszakát! 

Dsida Jenő fordítása

Ady Endre: Őrizem a szemed












Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

Zelk Zoltán: December












Cammogva lép, szelet köhög 
s reszketve rázza vén fejét, 
amelyről hulló hajaként 
repül, száll a hó szerteszét. 

Olykor megáll és nézi a 
rőzsegyűjtő szegényeket 
s ő őrzi csillaggal ama 
jászolban alvó kisdedet…. 

Zörgőkarú fák sorfala 
köszönti őt, amerre jár 
s háta mögött jégfogait 
csattogtatja már Január! 

Nádasdy Ádám: Jól láthatóan lógok itt

Két felhő között ím lógva maradtam, 
a lábam kalimpál a semmibe. 
Nincs biztos föld, szilárd talaj alattam, 
de legalább ellátok messzire. 

Fiatalon mindig a múltba néztem, 
hogy hol siklott ki az egész dolog. 
Kerestem: kinek hajtsam meg a térdem, 
most meg ha kell, ha nem kell, lerogyok. 

A felhők közt hideg van és világos, 
én is jól láthatóan lógok itt. 
Kíváncsi gúnnyal vizsgálgat a város, 
és hallom a kérdést, a szónokit:

nem kéne-e a jövő felé csúszni, 
a nappal szemben siklani akár? 
Kell-e a mások igazába bújni, 
mint használt fészket használó madár? 

2024. december 1., vasárnap

Advent 2024




Advent első vasárnapja.

Trausch Liza: Adventi ajtó




" Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek." 
Jelenések 3,20 


      Az ajtó egy különös valami. Elválaszt és összeköt. Az ember és Isten közötti ajtót azonnal a bűneset után az ember zárta be. Öltözött, bújt, magára zárta az ajtót. Milyen őszintén el lehetett volna még akkor mindent mondani az Úrnak. Hiszen ő kérdezett: "Avagy talán ettél a fáról, melytől tiltottalak?" (1Móz 3,11). Isten még kereste a kapcsolatot az emberrel, ő még zörgetett. Jól tudta, mi történt, mégis zörgetett. Az ember pedig hazugságaival, kifogásaival bezárta az ajtót. Azóta minden ember zárkózott, bizalmatlan, és ez teszi tönkre az életét. Vannak dolgok, amiket nem szeretnénk, hogy kiderüljenek. Ha beszélünk, sok minden világosságra jön. Inkább nem nyitom ki a számat. A bűneset után elkezdődött a képmutatás, ami azóta is tart. Aztán Isten is bezárta az ajtót. Az Éden ajtajába odaállította a Kérubokat. Megszűnt a közösség Istennel. Négyezer év zárt ajtók mögött! A négy adventi gyertya a négy évezredet jelképezi. Jönnek a próféták, hangzik az Ige, vannak kijelentések, ígéretek. De igazi mély kapcsolat nincsen. Nincs Atya! Nincs szeretet, nincs igazi öröm! Lehet így élni?! Kinyílik-e még egyszer ez az ajtó? Ki nyithatja ki? Aki vétkezett? Nem, Testvér - csak az Isten-ember, Aki Isten és ember. Az ő áldozata az Emberfiának áldozata. ő mondja ki a döntő szót: " Elvégeztetett!" A templom kárpitja, a csukott ajtó a tetejétől az aljáig kettérepedt. Megnyílt az ajtó! Lehet bemenni. Tudsz-e örülni annak, hogy Jézus nevében mehetsz az Atyához? Jézus a testének kárpitján át megy az Atya elé. Bemutatja az áldozatot, és Isten megbékél az emberrel.      

Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Rónay György: Advent első vasárnapja












Amikor a fák gyümölcsöt teremnek, 
tudhatjátok, hogy közel van a nyár. 
Tűzre dobhatsz, Kertész, mert nem terem meg 
korcs ágaimon más, mint a halál? 
Amikor jelek lepik el a mennyet, 
álmunkból kelni itt az óra már. 
De ha hozzám jössz, pedig megüzented, 
angyalod mégis álomban talál. 
Meg akartál rajtam teremni, rossz fán; 
Nem voltál rest naponta jönni hozzám. 
Ajtóm bezártam. Ágam levetett. 
Éjszakámból feléd fordítom orcám: 
boríts be, Bőség! Irgalom, hajolj rám! 
Szüless meg a szívemben, Szeretet!

Bódás János: Elé megyek












A hó csendben lebben, 
nagy lepke-pelyhekben 
s mindent belep… 
Fehér lett a sivár, 
élettelen határ, 
erdő, berek.  

Meddig a szem elér, 
minden tiszta fehér, 
de ott maradt 
(eltakarva igaz) 
a szenny, a sár, a gaz 
a hó alatt. 
Vastagon hull reám, 
csupa hó a ruhám 
köröskörül. 
Ím, most hólepetten 
én is fehér lettem! 
…De csak kívül!  

Jön már, Kinek vére 
megmos hófehérre, 
elé megyek. 
Szívem trónjára ül, 
hogy Általa belül 
tiszta legyek.

Kassák Lajos: Advent van












Advent van, s átjárja lelkem 
a szeretet és az emlékezés. 
Rájövök ismét-tán ezredszer-, 
hogy szépen élni gyakran túl kevés. 
Szeretni szóban és tettekben, 
hinni, remélni szüntelen. 
Táplálni kell mosollyal, öleléssel, 
hogy emléked hibátlan legyen.  

Most visszarepülök gondolatban 
gyermeki önmagamba újra… 
látom, amint jancsi-kályha mellett 
anyám fagyos lábujjamat gyúrja. 
Hársfa teát tölt poharamba – 
˝ Idd meg! Nem fogsz fázni majd!˝ 
Átmelegedett a testem, valóban 
s én azt hittem a tea tette azt.  

Ma már tudom, tőle volt meleg. 
Ölelés, szeretet, gondoskodás 
ezek voltak mitől az a ˝jó˝ 
a testem és a lelkem járta át. 
Ez adta azt a boldog érzést, 
mi ma is rám tör, ha a múltba 
révedek. 
Hiánya – így advent idejében –
fájón kéri vissza az elmúlt éveket.  

Emlékszem a finom illatokra, 
ami a konyhát járta át, 
mikor sült a finom mézes, 
és a lágyan foszló mákos kalács. 
Arca piros volt az izgalomtól, 
mikor a szobába engedett, 
csilingelt egy üvegpohár szélén: 
˝ Itt az Angyalka! Megjelent!˝  

Futottunk mind a fenyő köré, 
ámultunk, örültünk nagyon. 
Ezt a boldog érzést fiaimnak 
minden karácsonykor átadom. 
Már negyedszer töltjük el nélküle 
a karácsony szent ünnepét, 
de lelkemben ott mosolyog képe, 
ahogy átöleli hét kisgyermekét.  

Mert az ünnep attól sokkal szebb lesz, 
ha gyertyafényben rá emlékezünk 
s tudom – onnan fentről ő is nézi: 
Ugye mindenkit szeretünk? 
Jusson szép szóból bárkinek! 
Simogató, ölelő kezekből, 
mosolytól csillogó szemekből 
áradó tűz gyújtson fényeket!  

Muzsika szálljon a gyermek kacajból, 
áhítat járja át a lelkeket! 
A szeretetet, mit tőle tanultunk 
naponta adjuk át mindenkinek.