Trausch Liza: Lett nagy csendesség

"És felkelvén, megdorgálta a szelet, és mondta a tengernek: Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és lett nagy csendesség." 

Márk 4,39 

             A viharban, a hajó közepén felmagasodik az egyetlen hatalmas Valaki, a legnagyobb erő, a legnagyobb hatalom: Jézus. Abban a pillanatban könnyű volt ránézni, mert látható volt. Jézus "felkelvén, megdorgálta a szelet". Voltál-e már úgy, hogy nehéz helyzetben megérkezett egy hívő ember, és úgy érezted, hogy újra tudsz hinni? A puszta jelenléte már árasztotta a nyugalmat. Egy repülőgépen váratlanul bemondták, hogy az egyik motor felmondta a szolgálatot, és a gép ereszkedik lefelé. Egy perc múlva a másik motor is leállt. Hirtelen néma csend lett. Addig mindenki beszélgetett, nevetgélt. Egy hívő házaspár is utazott a gépen. Az asszony megszólalt: Ezeknek már nincs mondanivalójuk. De nekünk sincs?! - Megszólalt a férfi: Testvérek, imádkozzunk! Amíg elmondta az egyszerű, szívből jövő rövid imát, a motorok bekapcsoltak. Tudsz-e ilyen helyzetekben imádkozni? Amikor a tanítványok hallották, hogy Jézus megdorgálta a tengert, minden megoldódott számukra. Az Úr Jézus a legnagyobb hatalmasság. Életed beletetted-e már mindörökre az ő hatalmas, erős, átszögezett kezébe? Valahol olvastam, hogy amikor Jézus megbízta Pétert, hogy hirdesse az evangéliumot, Péter megkérdezte: Úr Jézus, annak az embernek is, aki fejedre tette a töviskoronát? - Igen, Péter, mondd meg neki: örökkévaló korona várja a mennyben. - És annak az embernek is, aki tőrrel átszúrta a szívedet? - Igen, Péter, mondd meg neki, hogy van egy rövidebb út is a szívemhez. Ha megtalálod ezt az utat az Atya szívéhez, akkor lesz "nagy csendesség".     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Zelk Zoltán: Egy hattyu alszik

Egy hattyu alszik a tavon 

mint rózsa, úgy lebeg, 

léte folyékony s olvadó, 

akár a fellegek.  

Néhány árnyék a vízre ül, 

mert nem talál haza – 

nem is árnyak talán, csupán 

fenyőfák sóhaja.  

A hattyuk nem is rózsák, 

de víziangyalok, 

az ég álmodja őket, 

ha olykor andalog.

Rónay György: Róm.13,11-14

Ideje már, hogy álmodból fölébredj, 

mert nem állnak meg érted a napok. 

Vigyázz! míg alszol, eltelik az élet 

s meghalsz, mire fölkelne hajnalod. 

Ne éreznéd, hogy bensödet a féreg 

emészti már? Ó lélekző halott, 

ajkadon oly jajongva sír a lélek, 

hogy lehetetlen meg nem hallanod. 

Öltsd fel a világosság fegyverének 

ragyogását és készülj: az itélet 

közelebb van hozzád, mint gondolod. 

Úgy járj tehát, hogy ha majd az igéret 

beteljesedik, az örök Igének 

dicsősége övezze homlokod.

Cseh Katalin: Visszapillantó tükör

Egyszer csak elmúlik minden  

elmegy a tavaszi széllel 

nyár röpke mámorával  

ősz langymelegével  

tél selyem-hűvösével 

szikkadó vággyal 

álom-nehezékkel  

mélyülő hallgatással 

fölhorzsolt csönddel  

befelé nyíló seblázrózsákkal 

zokogásból sarjadó nevetéssel 

simára potyolt szenvedéssel 

várakozással beteljesüléssel 

behozhatatlan késéssel 

aligha megérkezéssel  

nagyestélyiben pompázó nappalokkal 

hidegverejtékezéssel  

egyszer csak minden elmúlik 

s mintha soha nem is lett volna 

a visszapillantó tükörbe nézve  

vegyük ezt fontolóra

Vas István: A hang

A villanyfényes ködben mendegél 

Lassan, köhögve – majdnem öregúr. 

Teára gondol, mert a téli szél 

Kedélytelenül gallérjába fúj.  

A szél kíséri, kéretlen szava 

Csak régen hallott híreket jelent. 

A hazatérőt bor, sötét tea, 

Karosszék várja, könyv is odafent.  

Ekkor nevén szólítják hirtelen, 

Tréfásan kurtított nevén, ahogy 

Ma már nem szólíthatja senki sem. 

A hazatérő csöndben megvacog.  

A túloldalról szólhatott neki 

A hang, az össze nem téveszthető. 

Honnan került oda, nem kérdezi. 

Egyszerre visszazökken az idő.  

Egyszerre minden oly természetes, 

Megbénító, ujjongó félelem. 

Csak áll, a fénnyel átszőtt ködbe les. 

Vár. Megmozdul. Nem, nincs ott semmi sem.  

Szégyenkezik. Elindul hirtelen. 

A szél megint hűlő szívébe fúj. 

Fellélegzik: nem, nincs ott senki sem. 

És fájni kezd, gyógyíthatatlanul.

Károlyi Amy: Szent Iván-éj

Két sötét közt lakik a pillanat 

minden pázsiton ránk várakozó, 

a borzongó és reszkető sötét, 

tündért szamárrá elvarázsoló.  

E pillanatra vár a kert, 

várja növényi türelemmel, 

hogy széllé változzék a fű, 

és csenddé változzék az ember.

Csorba Győző: Őszi kérdés

Megtágul ismét a tömött 

világ. Ágbogaik között 

egyre nagyobb darabokban

őrzik a fák az eget.  

A végtelenből jő a szél, 

szárnyán madár és holt levél, 

messze röpülnek a széllel – 

lankad a nyári verő.  

Az ablakodnál ülsz, s figyelsz, 

vagy tán csak ülsz, nem is figyelsz – 

szürke ború a szivedben, 

hallgatod énekeit.  

Volt egyszer pártod és hadad, 

most itt tűnődöl egymagad – 

ó, nem elég, ha szeretnek, 

hogy te szeress, az a fő.

Sötét-hajú, mi lesz veled, 

ha majd az ősz benned temet, 

benned alél el az élet, 

száll a levél, a madár?

Kányádi Sándor: A parton

Túlbőgi a nagydob a tengert, 

a neon az eget túlragyogja; 

árván omlik a parttól elvert 

holdfény a benti hullámokra.  

Feleútján meghal a harmat. 

Jó lenne most egy csöndes séta. – 

Zokog a tenger, a hold hallgat. 

Csak a magánynak van árnyéka.

Károlyi Amy: Tárgyeset

A szeretet csak van és vár.

Ül lomb-árnyban,

ül fellegekben.

A szeretet csak van és vár,

hogy tárgya legyen,

kit szeressen.

Kányádi Sándor: Ha majd

ha majd minden fal 

teli lesz könyvvel képpel 

ki öreg-székben ki pedig 

hasmánt heverőn olvasgattok

önfeledten én szeretteim akkor 

csöndesen kilopódzom 

és elindulok a 

kertünk vége felé mire 

fölmerülnétek szemetek 

dörzsölgetve úgy tetszik 

hogy talán nem is voltam 

csak valamelyik könyvben 

olvastatok valamelyik 

könyvben a sok közül

Kamarás Klára: Tél közepén

Még túl hosszú a tél: 

ez január, 

s beláthatatlan a hóförgeteg. 

Világunk álma mély ... 

és dermedö minden tavaszra váró 

gondolat.     

De hinni kell, 

mert egyszer minden bánat végetér. 

Legyen bár hóözön, 

jég, fagy, lavina, köd: 

a Nap előbb-utóbb kisüt 

és az ágak között 

bimbózik a remény.

Konsztantinosz Kavafisz: Test, gondolj arra

Test, gondolj arra, ne csak, hogy hányszor szerettek, 

ne csak az ágyakra, ahol hevertél, 

de mind a vágyakozásra, mely érted 

villámlott a megnyílt szemekben, 

és remegett a hangban, s valamely  

véletlen gátlás meghiúsította… 

Most, mikor minden a mély múltban rejtezik, 

úgy rémlik, mintha magadat mindama vágynak 

odaadtad volna akkor - mennyi villám! 

Gondolj arra, hogy a rád néző szemekben, 

hogy remegtek a hangban: test, emlékezz arra. 

Vas István fordítása

Fodor András: Macska a kertben

Kertem naponta látogatja, lakja 

egy karcsú, szénfekete macska.   

Néz rám gyanakvó borostyán szemmel: 

mit akar itt ez az ember?   

Nem érti, mért jöttem ide, 

az ilyen gazda nem jó semmire.   

Gyümölcsért nem mászik fára, 

a füvet sem maga kaszálja,   

csak tesz-vesz, járkál hallgatag, 

vendégeket se fogad;   

és mégis, minden éjszaka 

világos a veranda ablaka.   

Bizony – úgy véli – hasznontalan élek, 

nem lennék jó egerésznek…   

De ha már gondja lettem egy cicának, 

én sem adom föl béketaktikámat.   

Ha dolgaimról így töprenkedik, 

tisztelnem kell az ő kétségeit.   

Szerzett jogában jobb ha meghagyom: 

üljön a hársfa előtti padon.   

Ahogy nem hívtam, el se kergetem, 

míg neki tetszik, lakjon itt velem,   

hisz el-elkéne társnak olykor, 

ki nem karmol, nem is dorombol,   

egy magabízó, szuverén barát, 

ki lám, nem hagyja megfogni magát.

Móricz Zsigmond: A kis egér

 

Hol volt; hol nem, túl az 

Óperenciáson, 

Élt egy gazdag ember, 

Kinek egy rakáson 

Tyhuhaja!

A buzája sok vala. 

Nem cserélne a királylyal, 

Egy egész asztalfiával. 

S ki a kulcslyukon befér, 

Rákapott a kis egér.  

Dühös lett a gazda: 

Ideállj, te macska! 

Az egeret elfogd, 

Mert rosszul lesz dolgod!  

Macska állott istrázsára, 

Jön az egér nemsokára. 

Macska rácsapja a karmát, 

S lecsippenti egér farkát. 

Cini-cini-zirr! 

Az egérke sír: 

Macska néni, adszi mán, 

Fityelótyám, farkincám. 

- Odadom, de nem ingyen, 

Hozzál tejet íziben. 

Szalad az egér, 

A tehénhez ér. 

Tehén, nekem tejet adj, 

Tejet adom macskának. 

Macska ideadja tán 

Fityelótyám, farkincám, 

- Adok ám, de nem ingyen, 

Hozzál szénát íziben. 

Szalad az egér, 

A kaszáshoz ér. 

Kaszás, nekem szénát szedj, 

Szénát adom tehénnek. 

Tehén érte tejet ad, 

Tejet adom macskának, 

Macska ideadja tán 

Fityelótyám, farkincám. 

- Adok én, de nem ingyen, 

Cipót hozzál íziben. 

Szalad az egér, 

Gazdasszonyhoz ér. 

Asszony, nekem cipót hozz, 

Cipót viszem kaszáshoz. 

Kaszás nekem szénát szed, 

Szénát adom tehénnek. 

Tehén érte tejet ad, 

Tejet adom macskának,

Macska ideadja tán 

Fityelótyám, farkincám. 

- Adok én, de nem ingyen, 

Szalonnát hozz íziben. 

Szalad az egér, 

A disznóhoz ér. 

Disznó, adjál szalonnát, 

Asszony érte cipót ád, 

Kaszás érte szénát szed, 

Szénát adom tehénnek. 

Tehén érte tejet ad, 

Tejet adom macskának, 

Macska ideadja tán 

Fityelótyám, farkincám. 

- Adok ám, de nem ingyen, 

Makkot hozzál íziben. 

Szalad az egér, 

A makkfához ér. 

Tölgyfa, makkot adj nekem, 

Hogy a disznóhoz vigyem. 

Adjon érte szalonnát, 

Asszony ezért cipót ád. 

Kaszás ezért szénát szed, 

Szénát adom tehénnek, 

Tehén érte tejet ad, 

Tejet adom macskának, 

Macska ideadja tán 

Fityelótyám, farkincám. 

- Adok kicsiny egerem, 

Minden makkom leverem. 

Örül az egér, 

Bőribe se fér. 

Jaj de veszti a kedvét, 

Potyog a makk, mint a jég. 

Megkollintja egy, 

Kis egérke nyekk! 

Nem kell most már semmi jó, 

Sem szalonna, sem cipó, 

Se széna, se tejecske, 

Még a fityelótya se.   

Fodor András: Tested kenyerén

Hogy tested fehér kenyerét 

megosztottad velem, 

ne legyen adományod, 

ne legyen érdemem.  

Legyen eleve rendelés, 

a sors bocsánata,

amiért a pusztulás elől 

kitérnünk nincs hova.  

Mert nem ott volt a kezdet, 

hogy megtaláltalak, 

te nyitottad ki értem

magányosságodat,  

és nem lopás, nem önzés, 

ha magam rád fonom, 

bőrömön átparázslik 

minden tulajdonom.  

Míg ujjad fűzfarácsa 

tarkóm kosárként óvja meg, 

a hanyatló erő is 

hozzád visz közelebb.  

Bár fölsebez a hajnal, 

megalvadt csönd az éj, 

míg testünk kettős vérköre

forog, szoríts, ne félj.  

Mit ér a léten-túli hit, a 

vak remény mit ád? 

Utaztunk egymás áramán, – nekünk 

már nem kell más világ.