2025. október 11., szombat

Sík Sándor: Dörmögés

Hét évtizeden át 
Az ember lassan megszokja magát, 
Megszokja a világot. 
Eddig úgy tudtam, hogy ha nézek, látok, 
Hogy parancs nélkül is jól visz a lábam, 
Mint ifjúságom hegymászó nyarában, 
S a két kezem (már ami tőlem tellett), 
Magamagától tette, amit kellett.  

De mostanság, - azóta! 
Foghíjasan recseg a nóta
A belső billentyűk alól. 
A gondolat nemcsak hogy nem dalol, 
Lassanként már a szókat is elejti, 
Maholnap önnevét is elfelejti, 
Hovatovább 
Csoszogva jár a fej is, mint a láb.  

Hát még a mindennapi tárgyak, 
Azok lettek csak csúfok és csalárdak! 
Nem fog a fog, nem vág a kés, 
Táncol a toll, reszket a kéz, 
Szűk lesz a gomblyuk, kövér lesz a gomb, 
Öltözködés, vetkőzés csupa gond. 
A dunna meleg, de hideg a paplan, 
Takarva nem jó, hát még takaratlan! 
Nem szólnak, néma összeesküvők, 
Csak úgy magukban pukkadoznak ők, 
Hogy mit akar itt ez a vén mihaszna, 
Kiből immár senkinek semmi haszna!  

Dehát csak még az emberek! 
Róluk beszélni is alig merek. 
Olvastátok: a Fidzsi-szigetek 
Bölcs szülöttei az öregeket, 
Ha már hasznukat nem nagyon vehették, 
Agyonverték és gyomrukba temették. 
Igaz, minálunk - nem régóta - más, 
Sokkal gyakorlatibb a népszokás. 
Öregeket minálunk meg nem ölnek, 
Inkább hasznát veszik, mint nagyszülőnek: 
Hova lenne sok gyönyörű család, 
Ha ráncos kézzel fel nem tartanák 
Továbbszolgáló nagyapák, anyák! 
Lám engem is, ezt bizonyíthatom, 
Mindezidáig nem vertek agyon, 
S ámbár régóta pihenőre vágynék 
(Régi magamhoz képest furcsa árnyék!) 
Rezgő kezem szorítja két családom 
És megmarasztal ezen a világon. 
Úgy halmozzák rám a szép szavakat, 
Hogy a lélegzetem is elakad. 
S olykor szinte már odáig vagyok, 
Majd elhiszem a sok szépet, nagyon,
Mit belém látnak, belém mondanak 
Testvéri szem és baráti ajak. 
Ilyenkor jól jön egy szép nyakleves, 
Minőt a vénség mindennap szerez: 
Elfeledett név, elejtett karóra, 
Morcos viszonzás jóhiszemű szóra, 
Álmatlan éjjel, roppanó derék, 
Hol eggyel több, hol kevesebb kerék, 
Egy szép szó mellé kilenc kellemetlen, 
Egyszer a test nyög, másszor meg a lelkem: 
Mindez egyet mond, mint versben a refrén, 
Ember vagy, vén vagy, fejeden a törvény.  

Csakhogy nem elég annak a fejed, 
Többet akar, nagyobbat: szívedet. 
Azon mérik rád a jövőt, jelent, 
Hogyan dobogja szíved az igent. 
Egy igennel eggyé karolhatod 
A percet és az örökkévalót.

2025. október 9., csütörtök

Fodor Ákos: Közmondás-változat




Amit ma letehetsz, 
ne cipeld holnapig!   

Kaffka Margit: Közöny

Bús ködruhába, nézd leszáll az este. 
Gyötri a csendet fuldokló ütem, 
Az óra… Halld, amint ébredve – veszve, 
Az összecsengést hasztalan keresve 
Belehangzik a szavad, – s a szívem. 
Most, – most!… Hogy biztat egyre, mindörökre 
S előbbre egy lépést se jár az óra! – 
– Nem érzed-é, hogy sorsunk odakötve 
A reszkető, ijedt kis mutatóra. 
Hagyd a panaszt! – Száll még sok alkony árnya, 
Együtt theázgatunk sok este még. 
Kéz-kézben, csendes óra jöttit várva… 
Utóbb elég lesz, – neked is elég. 
Kalandos terveket se foltozz váltig! – 
Marad az éltünk ünnepnapja ez, 
Tán jobb neked, hogy valóra nem válik, – 
Tán jobb nekem, ha fészkünk sohse lesz.  

1903.

Trausch Liza: Nincsen hitetek




És mondta nékik: Miért vagytok ily félénkek? 
Hogy van, hogy nincsen hitetek? 
Márk 4,40  


            Két kérdést szeretne Jézus feltenni: "Miért vagytok ily félénkek?" Nem az a legnagyobb bajod, hogy félénk vagy? Félsz a jövőtől, félsz mindentől. Ha igazán ott van szívedben a hit, akkor igaz az Ige: "Az én Istenem által kőfalon is átugrom" (Zsolt 18,30). Nem jöhet olyan baj, amin ne tudnál könnyedén átlépni Uraddal. Vele minden lehetséges! Nem kell félned, hiszen veled van az Erősebb! Ha te nem hátrálsz, az ellenségnek kell meghátrálnia. Ahol Jézus megjelenik, ott az Ördög kénytelen azonnal hátrálni. A másik kérdés: "Hogy van, hogy nincsen hitetek?" Annyi megtapasztalás, annyi Ige után hogy van, hogy nincs hited? Úgy szeretem a Bibliában Isten "legyen" szavát, amivel a világot teremtette. Ha Isten azt mondja valamire, hogy "legyen", akkor az máris van. Az Ő isteni lénye mindennel megajándékoz, amire szükséged van. Így olvassuk tovább: "És megfélemlettek nagy félelemmel." Létezik egy másfajta félelem: az istenfélelem. Nem Tőle kell félni, ezt sehol nem mondja az Ige. Őt kell félni! Istenfélelem az, hogy félek megbántani, félek szomorúságot okozni Neki, félek engedetlen lenni Vele szemben. Az Egyetlent féljed, akit félned kell! A tanítványok félelemmel kérdezték egymástól: "Kicsoda hát ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek néki?" ők még nem érthették, kicsoda Jézus, mert arról csak a kereszt beszél igazán. Csak ott láthatod meg, kicsoda Jézus, Aki úgy szeretett, hogy életét adta érted. Neked egy dolgod van: Őt nézni, követni, Vele lenni. Így lesz az életed mérhetetlenül boldog élet.    

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.


Giovanni Battista Strozzi: Michelangelo Éj-szobrára

Íme, az Éj. Angyalkéz véste kőbe. 
Egy égi lény, ki álomban lebeg, 
de álma éber, kérdezhetsz is tőle. 
Érintsd meg lágyan és beszél neked. 

Michelangelo válasza: 

Aludni jó és jobb szobornak lenni, 
amíg a földön szenny és bűn fakad. 
Hideg márványként nem ér hozzám semmi… 
Ne ébressz fel, hagyd meg nyugalmamat. 

Réfi János fordítása

M. Fehérvári Judit: A Feltámadás pótlékairól




"Amit egynek a legkisebbek közül is tesztek, nekem teszitek." 
(Máté 25, 45)  

Az ember soha nem egész. 
Vagy karja fonódna ringva 
helyére a Másik tüzébe, 
vagy kitárná keresztjét, 
mielőtt zúgva kondulna 
újra a nagyheti lárma: 
böjt nélküli üzérkedés 
- üres járata a hitnek -, 
hol nincsen helye idegeneknek, 
csak képeknek és Megváltóknak, 
kik hirdetik e világ tetején, 
hogy még sincsen Isten, 
csak a múlt árnyai 
festenek imádni 
Krisztust is... 
...s ájtatosok is jőnek 
és írástudók és farizeusok 
meg templomi törvények... 
- nevetséges gépezet- 
Halljuk, mikor elközelg az ünnep: 
Szentként imádják, 
pedig valódi Énje, s mit 
végig hirdetett, egyetlen 
szóban íratott csupán meg, 
melynek tartalma nem más, 
mint az Élet és a Szeretet, 
mi felfedte Samária titkát, 
a vámosokét és utcalányokét, 
s a fán kuksoló Zákeusét, 
Jairus leányáét és Lázárét, 
s tudást adott a holdsugár éjen 
Nikodémusnak, hogy a kútnál 
Ő is valódi vízből merítsen, 
hiszen Isten Országa 
inkognitóban, rangrejtve 
nem ott él és cselekszik, 
ahol fényruhába vonják, 
miközben képzeletben 
mindenféle tévhittel felruházzák, 
s templomi kegytárggyá teszik, 
így talán soha el nem hiszik, 
hogy Ember is volt tündöklő arccal,
majd Istenné vált a Feltámadással... 
Így került a világban helyére 
minden aprócska szerelék, 
mert az ember hittel a lelkében 
lehet csakis az egész.   

2025. október 8., szerda

Áprily Lajos: Ködös évszak előtt












Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj, 
ahol kékebb és ragyogóbb a menny.  

A lelkedet csűr-szélességre tárd 
és kéve-számra szedd a napsugárt.  

Azt is, amit a nap búcsúzva ont, 
ha arany küllőt vet a horizont,  

s ott is, hol késő délutánokon 
még megragyog fémsárga lombokon.  

Sietni kell. Egy nap leszáll a köd 
és szűkre fogja szemhatár-köröd.  

S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad, 
s évmilliókig nem lesz sugarad.

Túrmezei Erzsébet: Mégis












Milyen sokat kellene hinnem, 
s mily keveset hiszek. 
Mily keveset kellene vinnem, 
s mennyi terhet viszek.   

Egyedül Rá kellene néznem,   
s magamra révedek. 
Ragyog a cél, viharban, vészben, 
s hányszor eltévedek.   

Mégis… elcsüggedjek, megálljak? 
Miért csüggedjek el? 
Hisz oly keveset hiszek még, 
s már az is fölemel.   

Mint minden én nyomorúságom, 
nagyobb a kegyelem. 
Ebben hiszek, s szemem bűnbánón 
megint ráemelem.   

Kis hitet, hogy megerősítsen, 
míg többről többre nő, 
s egész a célig elsegítsen: 
hatalmas Isten Ő.

Trausch Liza: Lett nagy csendesség




"És felkelvén, megdorgálta a szelet, és mondta a tengernek: Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és lett nagy csendesség." 
Márk 4,39 


             A viharban, a hajó közepén felmagasodik az egyetlen hatalmas Valaki, a legnagyobb erő, a legnagyobb hatalom: Jézus. Abban a pillanatban könnyű volt ránézni, mert látható volt. Jézus "felkelvén, megdorgálta a szelet". Voltál-e már úgy, hogy nehéz helyzetben megérkezett egy hívő ember, és úgy érezted, hogy újra tudsz hinni? A puszta jelenléte már árasztotta a nyugalmat. Egy repülőgépen váratlanul bemondták, hogy az egyik motor felmondta a szolgálatot, és a gép ereszkedik lefelé. Egy perc múlva a másik motor is leállt. Hirtelen néma csend lett. Addig mindenki beszélgetett, nevetgélt. Egy hívő házaspár is utazott a gépen. Az asszony megszólalt: Ezeknek már nincs mondanivalójuk. De nekünk sincs?! - Megszólalt a férfi: Testvérek, imádkozzunk! Amíg elmondta az egyszerű, szívből jövő rövid imát, a motorok bekapcsoltak. Tudsz-e ilyen helyzetekben imádkozni? Amikor a tanítványok hallották, hogy Jézus megdorgálta a tengert, minden megoldódott számukra. Az Úr Jézus a legnagyobb hatalmasság. Életed beletetted-e már mindörökre az ő hatalmas, erős, átszögezett kezébe? Valahol olvastam, hogy amikor Jézus megbízta Pétert, hogy hirdesse az evangéliumot, Péter megkérdezte: Úr Jézus, annak az embernek is, aki fejedre tette a töviskoronát? - Igen, Péter, mondd meg neki: örökkévaló korona várja a mennyben. - És annak az embernek is, aki tőrrel átszúrta a szívedet? - Igen, Péter, mondd meg neki, hogy van egy rövidebb út is a szívemhez. Ha megtalálod ezt az utat az Atya szívéhez, akkor lesz "nagy csendesség".     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

2025. október 7., kedd

Zelk Zoltán: Egy hattyu alszik









Egy hattyu alszik a tavon 
mint rózsa, úgy lebeg, 
léte folyékony s olvadó, 
akár a fellegek.  

Néhány árnyék a vízre ül, 
mert nem talál haza – 
nem is árnyak talán, csupán 
fenyőfák sóhaja.  

A hattyuk nem is rózsák, 
de víziangyalok, 
az ég álmodja őket, 
ha olykor andalog.

Rónay György: Róm.13,11-14

Ideje már, hogy álmodból fölébredj, 
mert nem állnak meg érted a napok. 
Vigyázz! míg alszol, eltelik az élet 
s meghalsz, mire fölkelne hajnalod. 

Ne éreznéd, hogy bensödet a féreg 
emészti már? Ó lélekző halott, 
ajkadon oly jajongva sír a lélek, 
hogy lehetetlen meg nem hallanod. 

Öltsd fel a világosság fegyverének 
ragyogását és készülj: az itélet 
közelebb van hozzád, mint gondolod. 

Úgy járj tehát, hogy ha majd az igéret 
beteljesedik, az örök Igének 
dicsősége övezze homlokod.

Cseh Katalin: Visszapillantó tükör

Egyszer csak elmúlik minden  
elmegy a tavaszi széllel 
nyár röpke mámorával  
ősz langymelegével  
tél selyem-hűvösével 
szikkadó vággyal 
álom-nehezékkel  
mélyülő hallgatással 
fölhorzsolt csönddel  
befelé nyíló seblázrózsákkal 
zokogásból sarjadó nevetéssel 
simára potyolt szenvedéssel 
várakozással beteljesüléssel 
behozhatatlan késéssel 
aligha megérkezéssel  
nagyestélyiben pompázó nappalokkal 
hidegverejtékezéssel  
egyszer csak minden elmúlik 
s mintha soha nem is lett volna 
a visszapillantó tükörbe nézve  
vegyük ezt fontolóra

2025. október 6., hétfő

Vas István: A hang




A villanyfényes ködben mendegél 
Lassan, köhögve – majdnem öregúr. 
Teára gondol, mert a téli szél 
Kedélytelenül gallérjába fúj.  

A szél kíséri, kéretlen szava 
Csak régen hallott híreket jelent. 
A hazatérőt bor, sötét tea, 
Karosszék várja, könyv is odafent.  

Ekkor nevén szólítják hirtelen, 
Tréfásan kurtított nevén, ahogy 
Ma már nem szólíthatja senki sem. 
A hazatérő csöndben megvacog.  

A túloldalról szólhatott neki 
A hang, az össze nem téveszthető. 
Honnan került oda, nem kérdezi. 
Egyszerre visszazökken az idő.  

Egyszerre minden oly természetes, 
Megbénító, ujjongó félelem. 
Csak áll, a fénnyel átszőtt ködbe les. 
Vár. Megmozdul. Nem, nincs ott semmi sem.  

Szégyenkezik. Elindul hirtelen. 
A szél megint hűlő szívébe fúj. 
Fellélegzik: nem, nincs ott senki sem. 
És fájni kezd, gyógyíthatatlanul.

Károlyi Amy: Szent Iván-éj

Két sötét közt lakik a pillanat 
minden pázsiton ránk várakozó, 
a borzongó és reszkető sötét, 
tündért szamárrá elvarázsoló.  

E pillanatra vár a kert, 
várja növényi türelemmel, 
hogy széllé változzék a fű, 
és csenddé változzék az ember.

Csorba Győző: Őszi kérdés












Megtágul ismét a tömött 
világ. Ágbogaik között 
egyre nagyobb darabokban
őrzik a fák az eget.  

A végtelenből jő a szél, 
szárnyán madár és holt levél, 
messze röpülnek a széllel – 
lankad a nyári verő.  

Az ablakodnál ülsz, s figyelsz, 
vagy tán csak ülsz, nem is figyelsz – 
szürke ború a szivedben, 
hallgatod énekeit.  

Volt egyszer pártod és hadad, 
most itt tűnődöl egymagad – 
ó, nem elég, ha szeretnek, 
hogy te szeress, az a fő.

Sötét-hajú, mi lesz veled, 
ha majd az ősz benned temet, 
benned alél el az élet, 
száll a levél, a madár?