És elképzeled, hogy az ott a házad.
Bemész a kertkapun, és hazamész.
Már várnak. Ledobod az ajtóban a zsákot.
De előbb még leszaladsz a Dunához,
megállsz a kis komptól nem messzire,
a fűvel benőtt tisztáson, a parton.
Csillog a víz, szemetes a szegélye.
Kora tavaszi víz, még fésületlen,
a felszíne zavaros, pörsenéses,
még nem nézik meg benne magukat a fák,
még lombtalanok úgyis, csupaszok.
Van ott a tisztáson egy kő, leülsz rá.
A házad most a hátad mögül figyel.
Alig mersz moccanni. Egy kis fekete dakszli
csámpázik el melletted. Ismerős? Nem?
És az a bajszos, kopaszodó férfi,
aki sietve átvág a zöldön? Ő se?
Talán az a kisgyerek, ő talán,
az anyja megy mögötte, mint az árnyék,
s feltartott két kezét kezébe fogja,
hogy el ne essen. A gyerek nevet.
Terád nevet? Felismert volna? Vagy csak
nevet örömében, hogy megy előre?
Ez egy család. Ott laknak bent a házban,
ahová nem mentél be a kertkapun át,
mert előbb látni akartad a partot, a vizet.
Most felállsz, visszanézel hirtelen a házra,
mint aki tudni akarja, mi az igazság,
ha fáj, akkor is. Nem, nem a te házad!
Menj tovább! Menj hazáig! Na, menj már!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése