András Zoltán: Profán ima

Uram, én nem járok templomodba,
alig lát úrasztala, gyertyás oltár.
Nekem kóchajú napok zsivajában
zeng a zsoltár.
S bennem szolgagőg terem,
némely titkos képleted
ceruzám hegyén
ha felfedem.
De rimánkodom, ha tompul
szemem fénye
villó éle,
ha recseg a porc, szakad az ín,
a rojtos ideg görcsbe ránt,
ha tán feledni kell lángos delet,
asszonyízű éjszakát.
Napról napra ürítem eléd
nyűtt valómnak bugyorát.
Terhed vagyok.
Segítnem kéne,
s lám gáncsolom szorgos utadot,
míg homlokod árkain
megkövül a gond.

Ó, mégis még valamit.
Emelj rangomon kicsit.
Legyek szolga helyett
– hogy el ne vássak –
még pár fájos derekú évig,
napszámosként
a munkatársad.