Születtünk. Te vulkáni lökésből
Emelkedtél lélek-hatalmasan.
Én csak úgy leszakadtam valahonnan.
Zsákfoltja, ingfoszlány, zászlócafat:
Olyan mindegy, - a rongy csak rongydarab.
Hurcolnak, vonszolnak mindenfele,
És dolmányokra varrnak paszomántnak:
Vagyok világdísz, - s magam szennyese:
Világhoz s dolmányokhoz mi közöm?
Húznám, húznám a békesség körét
Magam körül: én egyetlen köröm.
De hurcoltatom s varratom magam,
És nem mondok sem igent, sem nemet,
És sírva nézek gránit, tereád,
Ki a rád törő hangok ostromát
Mély férfi-visszhanggal visszavered.
És néha, mikor mély-magamba szállok,
Tudom: én vétkem is, hogy ronggyá lettem,
Bűneimmel a sorsnak segítettem.
De máskor fellázadok keserűn,
Végig az ősök végtelen során
A világ fundamentomáig látok,
Látom, a nemzés sötét mámorában
Vándorol a vér, s vele áldás, átok.
A végtelen sor végén Isten áll:
A zord ősnemző. Rendel és ragyog.
Fensége szörnyű, hozzáférhetetlen,
És hajlíthatatlan és érthetetlen,
Amit rólunk elvégzett: állni fog.
Neked nem érdemed, hogy gránit lettél,
És nekem nem vétkem, hogy rongy vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése