Két kezem közt remegő kis fecske,
Mint egy forró, pihegő szívecske.
Nyugodjál meg, kicsi lelkes állat,
Ne félj tőlem: jaj, dehogy is bántlak.
Hogyan is, hogy kezembe kerültél?
Nyitott ajtón be csak berepültél,
Idebent is kedvedre csapongtál:
De ki hogy jutsz innen, kis bolond, már?
Mámorában szédülő fejednek
Fejjel mentél az ablaküvegnek.
Föl nem érted, hogy ahol nincs semmi,
Hogy lehet ott akadálynak lenni?
Hogy ott, ahol látni való szemmel
A nagy semmi: nekimegy az ember
Valaminek, ami oly nagyon van,
Hogy az ember feje belekoppan.
De ne bánjad, a fejed se törjed,
Hiszen annyin emberek is, bölcsek...!
Hiszen így is te tanítol engem,
Hogy félve is, megbújsz a kezemben.
Pedig te még, kicsi, nem is sejted,
Hogy egy perc csak, és nyílik a rejtek,
Még csak egyszer hogy megsimogatlak,
S kettős szárnnyal kinyílik az ablak.
Így ni fecském, megcsókollak szépen,
Azután menj az Isten nevében.
Kinyílik a szabad ég feletted:
Szálljon akit szállni teremtettek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése