hiába felejtenéd, nem ragaszkodnál hozzá,
legszívesebben eleven fáklyákon égetnéd el,
vagy pincék sötétjébe zárnád,
de nem lehet, mert ágyadban is
kísért minden éjszaka, nem hagy aludni,
kibékíthetetlen érzésként visszalopakodik,
mindenhol rád talál, mintha veled született volna,
mintha érte és miatta gyalogoltál volna át a hegyeken.
Minden napból valami megmarad,
még akkor is, ha szívesen felejtenéd,
valami apróság, egyre csak rakódig,
beépül csontodba, mint a betegség,
beleheli szádba a bűzt, agyadba az elmezavart,
nem engedi, hogy megérintsd
a tavaszok tornácaira érkező madarakat.
Minden napból valami. Amit felejtenél.
1 megjegyzés:
Szeretem a verseidet, Kedves Mária. Öröm volt a személyes hang is Egerben. :)
Megjegyzés küldése