Szabó Lőrinc: Sötétség, holdfény

Először fecskék, később denevérek 

hasogatták az estét; a hegy is 

függönyözte kék arcát és a nádas 

eldajkálta a síró szeleket. 

Jött a sötétség… Reszkető keze 

megtapogatta kunyhóm falait, 

nagy árnyakat bontott ki és bemászott 

udvaromra a keritésen át. 

Ott megpihent; aztán anyagtalan 

testével óvatosan eltakarta 

az ablakokat, a kereszteket, 

s hogy megmérgezze csillogó vizét, 

vén kutunkba is leereszkedett… 

Már félni kezdtem; de a hegytetőkön 

előgurult a Hold… S ím: a halott- 

fehér fényben fekete bivalyok 

ballagtak át a szétfolyó mezőkön.

Márai Sándor: Halotti beszéd

Látjátok feleim, szem’tekkel, mik vagyunk. 

Por és hamu vagyunk. 

Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. 

Össze tudod még rakni a Margit-szigetet?… 

Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat. 

A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat. 

Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak 

Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt. 

A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” – már nem az, ami volt. 

Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt 

És megértették, ahogy a dajkaéneket 

A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg. 

Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké, 

A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli: oké. 

A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: 

„A halál gyötrelmei körülvettek engemet”… 

Az ohioi bányában megbicsaklik kezed, 

A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet. 

A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát, 

Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát. 

Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon, 

A tested is emlékezik, mint távoli rokon. 

Még felkiáltsz: „Az nem lehet, hogy oly szent akarat…

” De már tudod! Igen, lehet… És fejted a vasat 

Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már. 

Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár. 

A konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét, 

Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét. – 

Havi ezret kap és kocsit. A mistress s a baby 

Fényképe áll az asztalán. Ki volt neki Ady?

Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? 

Arany szava?…Rippli színe? Bartók vad szelleme

„Az nem lehet, hogy annyi szív…” Maradj nyugodt. Lehet. 

Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet.  

Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál, 

Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál. 

Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved 

A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek. 

Még azt hiszed, élsz?… Valahol?… És ha máshol nem is, 

Testvéreid szívében élsz?… Nem, rossz álom ez is. 

Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad…” 

Egy hang aléltan közbeszól: „Ne szóljon ajakad…” 

Egy másik nyög: „Nehogy, ki távol sír e nemzeten…” 

Még egy hörög: „Megutálni is kénytelen legyen.” 

Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől: miért? 

Vagy: „Rosszabb voltam mint ezek?…” Magyar voltál, ezért. 

És eszt voltál, litván, román… Most hallgass és fizess. 

Elmúltak az asztékok is. Majd csak lesz, ami lesz. 

Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet, 

A rádióaktív hamu mindent betemet. 

Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen, 

Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten, 

Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég 

Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség. 

Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet, 

Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet. 

Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat, 

Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad. 

Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény 

Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt – 

Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted 

A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet, 

És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet, 

És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet, 

És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk 

Látjátok feleim, szem’tekkel, mik vagyunk? 

Íme, por és hamu vagyunk.  

*

Halotti beszéd elmondja Márai Sándor

Szabó Lőrinc: Pán ajándéka

Nem voltam én mindig ilyen 

csöndes és elgondolkozó, 

aludtam, ettem, öltem és 

nem tudtam még, hogy mi a szó. 

Aludtam, ettem, öltem és 

semmi ábránd nem üldözött, 

állat voltam az állatok, gyökér a 

gyökerek között. 

Egy este Pán, a hegyi, hét- 

csövű sípot adott kezembe: 

belefujtam, s fölzokogott 

a táj, ég, föld és naplemente… 

Azóta mellem úgy tüzel, 

mint soha-be-nem-hegedő seb, 

és sóvárgás él benne, mely 

az isteneknél is erősebb. 

*

Pánsíp

Sík Sándor: A régi testvérekről

Ó valóban, minket nagyon szerettél!
Jobban, mint régi nagy testvéreinket. 

Mózest a hegyre fölvezetted és megmutattad neki az Országot.
Ott állt, lengő szakállal, rezgő ajakkal, némán, mozdulatlanul,
És lent a Jordán szent hulláma rólad énekelt,
S az ő szemében könnycsepp reszketett: nem látta arcodat. 

Dávid, mikor hajnalra serkent, hozzád szólt magas, kövér hegyen,
Tetőled várt segélyt, mikor fejére támadt ellenség s hűtlen barát,
És pásztorának szólított és vendéglátó gazdájának,
Dallal és tánccal ünnepelt előtted,
És szentek-szentjét épített neked:
S te szóltál hozzá mennydörgős szavában és szálltál szélnek szárnyain,
Arcod körül zimankó járt, izzó parázstűz villogott szemedben,
És adtál neki templomot és kerubinos szekrényt állítottál,
Jó voltál hozzá és kegyes, szeretted, - mégsem látta arcodat.
Izaiásnak ajkait izzó parázzsal égetted tüzessé,
Mint soha máshoz, szóltál hozzá, mennydörögve, súlyosan;
Állott, emelt nehéz kezével állt a nemzetek fölött,
Állt és harsogta minden népek terheit
És messze-messze végezések titkait;
Minden szavában egy-egy átok borzadott,
És végigömlött rettentő igéinek emésztő láva-titka a világon;
És felhőn át és fátyolon reszketve látta fényleni maga felé
Ellebbenő árnyékát nagymessze fölfehérlő köntösödnek.
De őneki sem adtad látni arcodat. 

Mi vagyok én, Uram,
(Kártékony apró féreg ez óriások döntő lépte mentén)
Mi vagyok én, hogy nekem megjelensz?
Hogy arcot öltesz értem, fehéret és puhát,
És hogy kezet nyújtasz felém, simogatót, édesanya-kezet,
És mosolyogsz, mint emberek mosolyganak,
És szólsz szelíden, mint egy édes jó barát,
S akarod, hogy ne féljek tőled, hanem leüljek bátran lábaidhoz
És engeded, hogy megcsókoljam a kezed
(Magdolnának a kertben nem engedted!)
És azt mondod - csodás titok! - hogy gyönyörűség énvelem időznöd! 

Én édes, édes jó Uram,
Hogyan lehet? Honnan van ez nekem?

Márai Sándor: Kíváncsian várom a keselyűt

Nem tudom, mikor történt. Semmi se 

Árulta el. Szemem, fogam, hajam 

Nem adtak jelt. Neve nincs. Szomorúbb 

Nem voltam, se vígabb, néztem hideg 

Figyelemmel, mit látnom adatott. 

Kutyám növését, s emberek jaját 

Hallgattam, a kis együgyű halál 

Buta arcát lestem kíváncsian. 

Nem tudom, mikor történt. Se a nap, 

Az évszak sem jelezte. Tán hotel- 

Ágyban feküdtem akkor. Vagy leány 

Testét figyeltem, ahogy kéj veri, 

Vagy nyakkendőm bogoztam, tán szmoking 

Feszült rajtam, sétálva jöttem éjjel 

Zenével a fülemben. Öregebb 

Se lettem, nem ez az. Csak hirtelen 

Elszakadt valami, sugár, fonál, 

Hajszálerecske tán, mi kötözött 

A többihez, mindenhez, ami él. 

Nem vagyok rosszabb. Csak idegenebb, 

Magányosabb. Azóta tart. Soha 

Nem várok semmire. Szemem nyitott, 

Így fekszem éjszaka. Csak idegen 

lettem a földön, ennyi az egész.   

Márai Sándor: Tolvaj

Engem egy villamoson kapott el 

a furcsa érzés - ismered? 

Úgy hívják: lelkiismeret - 

szörnyű és jó, szikrázik, elvakít, 

szeretnél megcsókolni valakit - 

én térdre hulltam s rámnézett egy hordár, 

sapkája és fehér szakálla volt: 

Csak ennyit szólt:"Ez megbomolt." 

S a csoda oda volt már. 

Felálltam, ember vagyok, nagy dolog: 

azóta tovább lopok.    

A nap gondolata

A hit Isten kegyelmi ajándéka, amely nem azért hisz, mert lát, 

hanem azért lát, mert hisz.   

Böttger Antal: Boldogság

„ A ti szemetek boldog, mert lát és a ti fületek boldog, mert hall” (Máté 13,16)     

Boldogság, méghozzá szemünk és fülünk boldogsága? No, ezt aztán végképp nem értem! Hogyan lesz boldog a szemem, vagy a fülem? Mi akar ez lenni?! Jób egy alkalommal ezt mondja: „Szövetséget kötöttem a szememmel, hogy ne tekintsen a szüzekre.” (Jób 31,1) Szerintem értjük mind, hogy mire is gondolt ekkor, nem kell magyarázni. És azt is tudjuk, hogy milyen, mikor látod, hogy valakinek a füle, mint egy lokátor van beállítva és beélesítve a nem rá tartozó beszéd meghallására.  

Azt hisszük olykor, hogy ha majd „olyat” látunk, meg „olyat” hallunk, akkor az milyen jó lesz… Nem, nem a kamaszokról, az élet izgalmas dolgait kipróbálni kezdő, vagy határaikat feszegető ifjakról van szó csupán, hanem mindnyájunkról. Minden kor bármely emberéről, igen rólad is. És nem valami álszentséget, vagy prűdséget hiányolok gyorsan, ne is azt keress. És nem is kell ítélkezni sem senki felett nagy hirtelen! Figyelj csak, hogy Jézus mit mond: A példázatokat hallgató tanítványok kérdik őt a példázat értelméről, és Jézus nekik mondja, hogy boldog a szemük és fülük, mert érthetik, láthatják Isten országa eljöttét Krisztusban. Mert megérthetik azt, amit Jézus mond a mennyek országáról nekik. Örömük, boldogságuk nem a vallás, a kellemesen vallásos érzület, netán valami magukról szóló önelégültség. Hanem sokkal inkább az a csoda, hogy részesei a mennyek országa titkainak. Isten ránk vonatkozó csodálatos tervének, sőt akaratának. Annak a végtelen szeretetnek, mellyel értünk adta Isten Krisztust.  

Látni és hallani azt, ami mellett az ember oly könnyen elrohan, mert sietni kell, mert sok a teher, mert… Mert nem lát és nem hall. Mert tele van panasszal, vagy éppen saját magával, vagy mással.  

Látni és hallani az isteni történést, a csodát. Vagy csak egyszerűen a szépet és jót! Az építőt, a hasznosat, az előre vivőt, a nemest, becsest.  

Jó lenne most valami nagyon igazat imádkozni… Talán, ahogy Ady mondta el ezt:  

„És megvakultak hiú szemeim, meghalt ifjúságom, de őt a fényest, nagyszerűt: mindörökre látom!”  

Forrás: Mai Ige és Gondolat

Hegedüs Róbert: Segítő kéz (fotó)

" A szeretet türelmes, a szeretet jóságos..." 

1 Korintus 13, 4

***

Escher Károly díj a legjobb Magyarországon készült hírképért 

Hír-, eseményfotó kategória 1. díj 

Hegedüs Róbert (Magyar Hírlap): Segítő kéz 

Koronavírussal fertőzött beteget látnak el a Dél-pesti 

Centrumkórház, Szent László Kórház infektológia intenzív 

osztályán. Budapest, 2020.05.20.

Forrás: Magyar Hírlap

Csáky Anna: A lélek sikolya

Csak az tudja igazán, mi a bánat, 

a lelket szaggató kín, gyötrelem, 

kinek imádott szerette nagybetegen 

hónapokig nyomta az ágyat, 

az egész világnak kiszolgáltatottan, 

tehetetlen tűrve, hogy kitakarják, 

hogy forgatják, etetik, pelenkázzák.

Éje, nappala iszonyú fájdalomban, 

agya egy kisgyermeké csupán, 

és nem érti, nem, mi ez az egész, 

miért szabta rá e szörnyű sorsot 

a mindent látva tudó hatalmas Isten. 

Szava sincs már, beszélni nem tud, 

csak a jajgatás szokatlan, földöntúli hangon. 

Már a falat, sőt a tiszta víz sem 

megy le szűk, merevülő, béna torkán, 

s hiába minden: a teljes odaadás, 

a szívet-lelket gyilkoló küzdés 

egyre haloványabb, hunyó életéért, 

öleled, becézed, tartod benne a lelket, 

próbálod érteni szórvány-szavait. 

Látom, érzem, tudom, haldoklik szegény, 

bár hónapok óta igazi hősként 

küzd, és vele én is a halál ellen, 

ápolva s erőn felül, az életet öntve belé. 

Már csak ez az egy szál, a végtelen szeretet 

kötötte őt a létező világhoz, 

hívták halottai: a szülők és kedvese, 

gyakorta fülelte a hangot odaátról, 

de én nem engedtem, tartottam erősen 

a csont-sovány testben pislákoló lelket. 

Csak az tudja igazán, mi a bánat, 

a lelket szaggató kín, gyötrelem, 

aki ezt egyszer végigcsinálta, 

mert nyugodni nem tud, sír, jajong: 

hátha valamit elmulasztott, 

valami fontosat még nem mondott el, 

valami mindig elmaradt, és hiába, 

nem elegendő szíved szaggatása, 

az életet csorgató éjek, nappalok, 

sírva harsogó, üvöltő jajod, 

s hogy örökké szereted – nem elegendő. 

Csak én tudom, igen, mi a bánat, 

mert belőlem valami fontos kiszakadt, 

mert akinek képét kutyaként őrzöm, 

kinek lelkéért gyertyát égetek, 

akiért százszor keresztre feszültem, 

ma hamu, por csupán – halott. 

A lélek sikolya ez a jajduló vers, a 

soha nem múló szereteté, 

oly mélyen kavarog belül a fájdalom, 

hogy könnyeim is a kútjában égnek.     

Márai Sándor: Manhattani szonettek

                         1   

Azt hittem nem bírom tovább, elég - 

New York forró belében, mint a vak 

Élősdi kúsztam lenn, a föld alatt. 

Akkor kinyílt a manhattani ég. 

A Nyolcadik Sugárút peremén 

Álltunk - én és még kilenc millió 

Ember - s mert halni rossz és élni jó, 

Szólani kezdett ez a költemény. 

Azt hittem, nem bírom tovább, elég. 

A négert néztem és az állami 

Rendőröket, s nem bírtam állani, 

De iszonyúan nagy volt ez az ég - 

Ezért a földre ültem s állati 

Szerényen felnéztem az égre még.                       

                         2.   

Most már mindig mögöttem áll. Ha éppen 

Írok valamit, vagy járok, beszélek - 

Mint udvarias titkosrendőr, szerényen 

Vár. Nem sürget. Zsebében az ítélet. 

De int, ne siessek. Be kell fejeznem 

Ezt a verset?... Bólint. Tessék csak, mondja. 

Ráér. Tapintatos.Nincs sürgős gondja. 

Amerikába elkísért s mi ketten 

Most már nem válunk el. A Bermudákat 

Nem láttam még. Sem Havannát. Nem félek, 

De idegesít kissé ez az állat. - 

Tud rólam valamit. Azt, hogy még élek.   

Ezért, vállamon át, szórakozottan 

Néha ezt mondom: "Mindjárt."                                         

                                       Vár nyugodtan.                           

                         3. 

Talán a vihar jön, talán a halál, 

A sors tajtékos, mint az óceán. 

Nyugtalanok a Central Park rigói, 

Sápadtan járnak a portoricói 

Összeesküvők. Kire haragudjak? 

A bérgyilkosok gügyögni is tudnak. 

Ha nincsen haza, minek hazajutni? 

Ha nem szeretlek, miért haragudni? 

Aki meghal, rögtön mind nyájasabb, 

Az akasztott száján szárad a hab. 

Az élők kancsin néznek, mint a részeg. 

Valami történik, amit nem értek - 

Mert ringatnak, mint szeretőm s anyám, 

Az Atlanti- s a Csendes-óceán.                        

                         4.   

A nagy tavak. A lomhán vad folyók. 

Nőnevű fúriák, a hurrikánok. 

A priapikus felhőkarcolók. 

A nagy taxiban a hippi lányok. 

A földalattin alvó négerek. 

A madár a kínai mosodában. 

Edgar Allan Poe s mind a részegek. 

A magyar, aki énekelt a bárban.

A telehold a Battery felett. 

A sápadt kutyák s a hindu apácák, 

Cabrini nővér és a betegek, 

Kik lázasan ezt a szentet imádták. -   

A görög, aki látta Greta Garbót, 

Amint vásárolt egy szenteltvíztartót.                         

                         5.   

Az édes mulatt lány haja most lángol, 

Mintha szikra pattogna a hajából. 

Megy egy olcsó hajó a Szűz Szigetre, 

De a négerek nem alszanak este. 

Van már nyugdíjuk és fürdőszobájuk 

És ájultan ülnek a földalattin, 

Mint a sclerosis multiplex, e vad kín 

Görcsében, úgy remeg kezük s a lábuk. 

Már én sem emlékszem anyám hajára, 

Azt hiszem, barna volt. De elfeledtem. 

Több néger már haragszik Afrikára, 

Nyitott szájjal alszanak, önfeledten -   

Vagy kancsítanak, mint a nyűgös gyerek, 

Elfáradtak attól, hogy négerek.                         

                         6.   

Értsd meg végre, ez az én óceánom, 

Ez a hullámzó s mégis kőkemény 

Valóság. Nincs egyebem a világon, 

csak a világ. Kicsi, de az enyém. 

Lásd, ez az én Atlantiszom a mélyben, 

Ez a vihar az én sorsom üvölti.

Az én cápáim engem rágnak széjjel, 

Hogy ne maradjon rajtam semmi földi. 

Ez a hullám, melynek porzik taréja, 

Nekem hozott hírt Grönlandból, Japánból, 

Minden rögtön értelmes, ha nincs célja. 

Az óceánban otthon vagy akárhol -   

Otthon vagyok s most megmossa a lábam 

Hideg vízzel a labradori áram.                         

                         7.   

Tested ismerős, mint egy titkos térkép, 

A melled, mint a toscanai halmok, 

Mint germán templom-ablak, szemed mélykék, 

Homlokod mögött gótikus kalandok. 

Csípőd hullámos, mint a part Bretagne-ban, 

Ágyékod fodros, bodros vízesés. 

Svájcban lüktetnek így a vizek és 

Öled úgy tárul, mint Nápoly, ha nyár van, 

A hasad, mint a magyar búzakéve - 

A jószagú, a jóízű, a dús - 

Júniusban érik ilyen fehérre, 

Mint köldököd körül a sima hús.   

Sok földet, vizet megjártam azóta, 

Most megismerlek:                            

                             te vagy Európa.   

1961  

Szabó Lőrinc: Tavaszban

Szép őszpiros 

ma is az erdő, 

pedig tavasz van. 

Nézd, mennyi rossz 

csira s kesergő 

vágy pusztul el, 

míg a tavaszban 

egy-két didergő 

virág kikel. 

Nézd, ami volt, hogy 

harcol, amíg 

az új elől 

eltakarodik, – 

nézz és vigyázz: 

gyilkol a harc és 

gyilkol a béke 

és a törvény 

egyszerüsége, 

ha belelátsz, 

a te jövődből 

is eleget 

megmagyaráz.

Gál Sándor: lassan s halkan

lassan s halkan 

nem ügyelve az időre 

ahogy árnyak dőlnek 

a mindenkori délelőttre 

nem figyelve az elfolyóra 

a napébredés pipacsára 

s rálépni az út kövére 

nem gondolva a tűnő mára — — 

tudván tudom hogy minden véges 

két szívdobbanás között a béke 

madárszó a lombok felett 

s az égi tüzek kék emléke 

a létezés köre bezárult 

ma már a v o l t r ó l kell dönteni 

a kezdet nélküli egészről 

amely önmagát sem ismeri

Németh Erzsébet: Akvarell

Az est,

pár narancsgerezd, 

tűz-szűrő- csillaggondolat, 

fáradt kézfejen dúdoló béke. 

Keszi Bálint: Hideg csempék

a valóság lassan feszíti fel 

szemhéjam párás üvegablakát 

az izmaimban körbefut a halandóság 

és a telefonom tompa hangjelzése 

egy csapással ránt ki mellőled az ágyból 

a lépcsőn lefelé minden fok 

egy újabb rúgás vissza hozzád 

a gerincemre mért ütések kiverik belőlem az álom emlékét 

a habzó közöny mosolyt formáz az arcomra 

talán már csak ez a talpalatnyi világ maradt nélküled 

az istenlét sugallata 

amikor nem tőled függ minden 

a fürdőszoba hideg csempéire gondolok 

amiket jobban szeretek reggelente 

mint az életemet nélküled

Trausch Liza: Megrepedt nád

" Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, 

a törvényt igazán jelenti meg." 

Ézsaiás 42,3  

Olyan csodálatos kép ez Jézusról. Nekünk az a bajunk, hogy a megrepedt nádat eltörjük. Számunkra értéktelen szemét. Ézsaiás 41,14-ben olvassuk: "Ne félj, férgecske Jákób!" A férgeket nem szoktuk becézni. Nulla, egy féreg senkinek nem érték, csak az Úrnak. Egyszer végignéztem a Bibliában, mennyi megrepedt nád élet van. Gondoljunk Péterre, mennyire repedt nád volt - és Kőszikla lett. Amikor a házasságtörő nőt Jézushoz vitték, mindenki eltöri, mindenki kövezni akarja. Jézus egy szóval se mondja: mit tettél, hova jutottál, hogy lehet így élni? Csak annyit kérdez: "Asszony, hol vannak azok a te vádolóid? Senki nem kárhoztat-é téged… Én sem kárhoztatlak: eredj, el és többé ne vétkezzél" (Jn 8,1011). A másik dolog vele együtt jár, hogy "a pislogó gyertyabelet nem oltja ki". Vannak olyanok, akik már pislognak. Kezdődik bennük a hit. Van olyan is, aki még pislog. A már pislogókat is a hívő ember hamar kioltja. Milyen kemény és kegyetlen tud lenni az ember egy pislogó gyertyabéllel. Valahogy másként mond valaki valamit, mint ahogy megszoktuk, és rögtön ott a gúnyos mosoly. Az illető soha többet nem fog megszólalni. Eloltották, ahelyett, hogy a két kezükkel védenék. Ha ott volnának mellette a teljes védő, megértő szeretetükkel, nem aludna ki. Jó volna körülnézni, nincs-e körülöttem pislogó gyertyabél, nem voltam-e úgy, hogy egy mondatommal eltapostam? Nincs-e olyan, hogy az Úré volt, és most elalvóban van? Már nem lángol, de egy kis élet még van benne. A lármás énemtől nem veszem észre, hogy egy ember elsőt pislog, vagy már utolsót. Jézus egészen más volt, mint mi.     

Forrás: Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." című könyvéből.

Németh Erzsébet: Reggelre

A nyár ágairól mosoly-bogyók hullnak… 

rájuk tapos kéjjel az éjjel, 

kicsi testüket loccsantva széjjel – 

Reggelre könny nő a fűszálakon.

Simek Valéria: Külön idő

Álmomban hívatlan vendégként 

érkeztél. Itt maradt velem 

párnád, paplanod. Hol van az 

az égbolt, melybe benne volt 

múltunk, jelenünk? A jövő 

ígéretét nem kaptuk meg. 

Parázs égett a talpad alatt,

nem tudtál egy helyben 

megmaradni, hajtott, égett 

benned a jelenlét. Magamban 

beszélek, leheletem kicsapódik 

az ablakra. Kérem, hogy segítsen 

valaki visszafelé élni. 

Szemüveglencsémre szárad a 

könnycsepp. Az együtt töltött 

idő végén jön a külön idő. 

Csak a volt lesz már, a 

lassú visszavonulás. 

Lehalkítom a nappalt, 

lekapcsolom az éjszakát, és 

elfújom sorban a csillagokat.  

Petz György: Röviden

Isten beszél Magában, 

Ez a Minden. 

Én beszélek Hozzá, 

Ez a hit. 

Ha velem beszél, 

Beteg vagyok. 

Ha nincsen Isten, 

Néma csönd van akkor.  

Naomi Shibab Nye: A biciklis

Egyszer egy fiú azt mondta nekem, 

hogy ha elég gyorsan görkorizna, 

nem tudná utolérni a magánya; 

a legjobb magyarázat, amit valaha hallottam

arra, hogy miért akar valaki bajnok lenni. 

Az jutott eszembe ma éjjel, 

miközben nagyban tekertem a Vilmos király utcán, 

ez vajon a biciklizésre is érvényes-e. 

Győzni, hogy lehagyd 

a nyakadban lihegő magányodat valami utcasarkon, 

miközben szabadon belebegsz egy váratlan azaleafelhőbe, 

rózsaszín szirmok közé, amik soha nem érezték a magányt, 

bármilyen lassan is hullottak le. 

Molnár Adél fordítása

Herényi Erzsébet: Nem én

   Nem én szóltam 

   Valaki más 

   Akiben mélyebb 

   Gyökerű a tudás 

   Aki már tudja 

   Minden tettéért 

   Csakis ő felelős 

   Hogy gondolataival 

   Teremt 

   És az út 

   A megismeréshez vezet 

   Aki mindenben 

   És mindenkiben létező 

   És a lélek csendjében 

   Felismerhető  

Zimonyi Zita: Itthon

Jöttem Európán át gáttalan egyakaratúsággal 

időhullámok áramlatával hajnaltól naphulltáig, 

jöttem az Alpoktól alagutak kígyócsapásain, 

jöttem egyazon alakban a Kárpátok útvesztőin 

kitágult világom jelzőtáblái és lámpái között 

azzal a csalfa bizonysággal és hű kétkedéssel, 

ami helyben is visz, haladásban is maraszt, – 

s amint szokásaimba igyekvő utam végén 

rám vetültek az unott város furakvó fényei, 

s kíváncsian vizslattak az életre éhes házak: 

érzékeim dobolni kezdték: itthon vagyok!  

Németh Erzsébet: Voltam…

Voltam… 

Lehettem volna… 

Tanít 

ki tanúságot 

nem tud már tenni… 

Ül az estben 

érzi: sötétül 

bár nem tudja 

hogy kívül 

vagy belül 

önmagán – 

Hajnali szakadék 

gyűrött selymét 

simítgatja álma… 

testvéredik 

a csöndhöz  

Kányádi Sándor: Előhang

vannak vidékek gyönyörű 

tájak ahol a keserű 

számban édessé ízesül 

vannak vidékek legbelül 

szavak sarjadnak rétjein 

gyopárként sziklás bércein 

szavak kapaszkodnak szavak 

véremmel rokon a patak 

szívemben csörgedez csobog 

télen hogy védjem befagyok 

páncélom alatt cincogat

jeget-pengető hangokat 

tavaszok nyarak őszeim 

maradékaim s őseim 

vannak vidékek viselem 

akár a bőrt a testemen 

meggyötörten is gyönyörű 

tájak ahol a keserű 

számban édessé ízesül 

vannak vidékek legbelül

Lázár Bence András: Hegytetők

Nem áltatom magam. Nem áltatsz. 

Jóllehet, voltak tévedéseink. 

A hallgatás végén szavak. 

Egy kabátban meleg test. 

Ha fázunk, hát beszélünk. 

Kint tél van, szobáinkban tavasz. 

Ha ígértél is, ha ígértél, mit sem ér. 

Ha volt ölelés, ha volt is, ha voltak szavak, 

ha voltak is rég jégtükörbe fagytak. 

Bereped alattunk a sok ígéret. 

Nem áltatom magam. Egy délelőtt 

tévedéseiben száraz kezeink. Egy nyak 

mögött valami más. Futnék távokat. 

Másznék. Pihennék az öled alatt. 

De ha volt ölelés, ha volt is 

nem melegít már. 

Egymásba fagytak légvételeink, 

egymásba fagytak, mint fenyő 

mint nyírfa lassú délelőtt. 

Ha fázunk, hát beszélünk. 

Szobáinkban múlt tavaszok, 

zsebeinkben száraz kezek, 

valaki egy nyak mögött motoz, 

a hallgatás végén szavak. 

Végig futok, körbe egy rakparton, 

pihennék egy kabát alatt, 

másznék hegytetőkre, 

nézni örök havat 

nézni örök romokat. 

De majd egy szép napon, 

egy emberibb délelőtt, 

egy fenyő, vagy akár nyírfa alatt 

két nehéz légvétel között 

elmesélem neked, miért nem 

olvadnak fel a hegytetők. 

Biblia

„Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék? Életemnek ereje az Úr, kitől rettegnék? … Megóv engem sátrában a veszedelem napján. Elrejt sátra mélyén, magas kősziklára helyez engem. Így hát fölemelt fővel állok ellenségeim között, ezért örvendezve mutatok be áldozatot az Úr sátrában, és éneket zengek az Úrnak.” (Zsoltárok 27:1,5–6)

József Attila: Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, 

Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska, 

Csorbát, töröttet s ami új, meg ép, 

Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! - 

S rászórni szórva mindent, ami szép.  

Dalolna forró láng az égig róla 

S kezén fogná mindenki földiét.  

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, 

Hisz zúzmarás a város, a berek... 

Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni 

És rakni, adjon sok-sok meleget.  

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, 

Hogy fölengednének az emberek!  

1922. november 12.

Albert-Lőrincz Márton: (A fehér kócsag)

Fehér kócsag, januárban,
itt maradt nyár hóruhában.

Törött lett volna a szárnya,
vagy csak lelke marasztalta,
udvarias maradásra,
s nem ment el annyi hiánnyal,
az ősz szoknyáját riszálva,
megannyi lármás társ rajában
innen, fázón és zsibongva?

Most tűnődik, milyen lett volna
közöttük odafönn, sorban
a harsány szárnyak surrogása,
idegen kikötők felett, nem itt maradva
gyűrt magányba.

Ma délután, amikor sétám
a partra vitt a havas járdán,
láttam meg sok réce között,
kicsit távolabb, mint egy fegyenc,
vagy egy félénk, magányos fegyőr,
az egri fehér kócsagot,
nem intett, lépve távozott.

Petőcz András: Az elveszített tekintet

Csak egy ágy, egy öregember, valaki, aki olyan…, 

akár én is lehetnék, történetesen az apám az, már 

nem hozhatom vissza onnan, ahova elment, hiába, 

hiába a lelkiismeret-furdalás, hogy otthagytam, ott, 

azon a kórházi ágyon, hiába, hiába, hiába, és újra, 

és újra látom magam előtt a testét, az arcát, a szemeit, 

kérdőek ezek a szemek, meg kissé gúnyosak is, na?, 

most mit csinálsz, fiam?, örülsz?, hogy már nem szólok 

bele a dolgaidba?, most örülsz?, jobb lesz neked így?, 

átlát rajtam, belém lát, pontosan tudja, mit is gondolok, 

talán igaza is van, megyek végig a kórház folyosóján, 

bizonytalan vagyok, most kezdődik minden, ilyesmit 

mondok magamban, nem!, nem gondolok ilyesmit, 

olyan, mintha születne a jövő,                                                

                                                 pedig nem!, mondom 

aztán, a vég kezdete ez, fekszik kiterítve, már nem néz 

rám, nincsen tekintete, magam maradtam, a következő 

már én leszek, gondolom, és látszólag nincs változás, 

valami utcában megyek végig, valami járókelők között, 

valami autó dudál éppen, valami lámpa pirosra vált, 

valami kutya megugat, valami esőcsepp esik rám, 

valami víz folyik végig a nyakamon, az arcomon, 

valami sós ízt érzek a számban, még nem éppen 

deszka-földes-álruhásan!, mondom, dühösen szinte, 

még nem tehetetlenül!,van még mit és miért, 

van még valami más is, mint a betonkemény föld, 

amit feltörni lehetetlen, mint az elveszített tekintet, 

ami eltűnt, és immáron nem jöhet vissza soha többé.  

Bodó Csiba Gizella: Egy hajdani tél

   Ahogy mondani szokás: 

   nehéz időket éltünk, 

   jégpáncél feszült a világban, 

   de gyermekként ebből mennyit értünk? 

   A „rianás” ha közel szólt, 

   ijesztő volt családban, házban, 

   összebújtunk mint a hódok 

   a víz-alatti fa-rönk várban. 

   Telenként fűtetlen maradt 

   zord hidegben is a szobai kályha 

   tűz csak a konyhában égett, 

   kendő alatt sült krumpli várt vacsorára. 

   Villanyt későn kapcsoltunk, 

   utcáról fényt adott egy lámpa, 

   az alma és a sütőtök illata 

   árasztott hangulatot a családba. 

   Anyám forró téglát bújtatott 

   ruhába tekerve a hideg ágyba, 

   ne fázzon a három gyereknek 

   dunyha alatt legalább az álma. 

   Szánkózni egyszer jött velünk Apám 

   siklottunk, nevettünk milyen jó volt, 

   talán kilencszázötvenöt telét írtuk, 

   milyen hó volt, milyen hó volt? 

   Melegszik a Föld – a tél olyan halott, 

   A néprádió már rég elhallgatott, 

   Hosszú telek, család mind elmúltak, 

   Apám tél-esti, igaz meséire gondolok. 

   A gáz takarékon pislog, 

   hiányzik család és régi illatok, 

   fehér köntösű friss hó takarj emlékekkel, 

   melegítsen át amíg itt vagyok. 

Boda Magdolna: Egyszer így lenne jó

Jó lenne  egyszer olyan természetességgel ébredni, ahogy a nap csúszik fel az

égre, óvatosan bontogatva ki a világot. 

Hogy álmosan kitántorogva a konyhába, a kávé illata jó reggelt kívánjon. 

Hogy a dolgainkban ne legyünk éhesek önmagunkra 

és a megszokottság ne törjön ránk. 

Hogy ne kelljen autónk, bérletünk, határidőnaplónk, bankkártyánk, karóránk... 

hogy cipőt se kelljen húzni és senki se csodálkozzon ránk. 

Jó lenne egyszer közel engedni a csodát... 

vándorolni hatalmas mezőkön és megállni egy elárvult vadrózsabokornál, 

nem elvárva a mező zöldjét, 

a virágok színét, illatát, 

a szirmok bársonyát. 

Csak állni a szépség előtt, egy idegen őszinte kíváncsiságával, készen új 

értelmet adni a fogalmaknak

és kötni új barátságot a világgal és magunkkal 

és nem válogatni, csokorba kötözgetni a dolgokat elvárt szabályok szerint 

és eldobni minden nem a kupacunkba valót. 

Úgy tenni, mint kisgyerek, aki a föltört dió héját nem dobja el, hanem 

vízreereszti, mint kis hajót és ámulva csodálja a víz komoly sodrását.  

Jó lenne egyszer a másnap gondja nélkül pihenni térni, 

hogy ne bizseregjen bennünk a lekésett, elmulasztott dolgok pokla, 

hogy, ahogy a pók fordul hálójába jóllakottan

bújjunk az éjszaka csendjébe... 

végre kinyújtózva önmagunkban. 

Egyszer így lenne jó.

Boda Magdolna: (impressziós illat)

Nem is kell verset írni 

a sülő fasírt 

fokhagymás illata 

most mindent 

kifejez. 

Engem, 

a világot, 

és a köztünk lévő viszonyt is.

A nap gondolata

 

A Biblia azt tanítja, hogy Isten minden embernek készített valami szép küldetést. Nem kötelező azt teljesíteni, de az az életünk értelme, hogy Istentől kapott feladatunkat elvégezzük. Ebben az engedelmességben valósul meg mindenki.  

Böszörményi Zoltán: Hajnal a torontói metrón

Örökkévalóságot keres szívem. Nos, megtalálja? –  

Száll fel velem a kérdés a metró álmos vonatára. 

Sikongó titkok iramlanak neki a durva-selyem  

jszakának, vetkőző fényreklámok leselkednek ím,     

a vonat csatra zárt ablakán. Magány szimatol és rí  

körbe! Fékpofák forró, fémes szorításban fogukat  

csikorgatják, a lángba borult állomás-plakát előtt,  

a dagadó betűk szerelvénye meghökkenve lassít.     

Kipattan az ajtó, besétál rajta a lárma, táskák,  

vágyak, tervek rövid ingujjban ülnek mellém a padra.  

Elmém élesre töltve! Vacog a kerék, ráng alatta     

a remény kettévágott teste. Milyen rejtjeles reggel!  

Rám olvadt a félhomály, csuromvizes gondom és bajom.  

Távolodó arc, jöjj, ülj mellém a robogó vonaton.      

Zygmunt Flis: A XX. sz. embere

Megparancsolták neki hogy cserélje ki az eget 

Megparancsolták neki hogy cserélje ki az országot 

Megparancsolták neki hogy cserélje ki az arcát 

Megparancsolták neki hogy cserélje ki a frizuráját 

Megparancsolták neki hogy cserélje ki a nézeteit 

Megparancsolták neki hogy cserélje ki a szeretőit 

Megparancsolták neki hogy cserélje ki a szokásait 

Megparancsolták neki hogy cserélje ki a pozícióit 

Megparancsolták neki hogy cserélje ki az anyját 

Megparancsolták neki hogy cserélje ki a kezeit 

Megparancsolták neki hogy cserélje ki a fejét 

Megparancsolták neki hogy cserélje ki az ítéleteit 

Megparancsolták neki hogy cserélje ki a szemét 

Megparancsolták neki hogy cserélje ki a lelkiismeretét 

Megparancsolták 

Megparancsolták 

Megparancsolták 

Szólítod 

Ember ember 

Nem tudja hogy róla van szó   

Dabi István fordítása   

Pilinszky János: Fordulat

Szépségem mindent meghalad. 

Hallgatásom: aknamező. 

Kiszolgálsz, mégis én vezetlek. 

Olyan erdőbe érkezünk, 

hol mindent el kell vesztened. 

Akkor talán még el is türöm, 

hogy megérints. Különben 

visszatérünk a tükör elé, és 

csak nézzük egymást. 

Se ház, se fésü, se tükör, 

se erdő, honnét visszajöttünk. 

Gyönyörű vagy. Minden szépségem 

kiihatnád egy kortyintásra. 

Fuldoklok, mint a színig telt pohár. 

Megfésüllek. Ezüst hajad. 

Szépnek találsz ma is. És mindörökre. 

Mit kellene tennem ahhoz, 

hogy ne nézzük örökre egymást? 

  * 

Szépségünk mindent meghalad. 

Olyan erdőbe érkezünk, 

hol mindent el kell vesztenünk. 

Átölellek és átölelsz. 

Soha többé, soha többé 

nem tudunk földet érni. 

Azontúl együtt alhatunk. 

Nem értem, mitől vagyunk szépek?   

Pilinszky János: Szent Lator

                 Törőcsik Marinak    

Akkorra már belepték a legyek 

túl az agónián 

túl a tetanuszon, 

és messze túl szögeken, sebeken 

se tárgy, se test 

nyilvánosan 

között 

se ácsorgás 

(behorpadt szentségtartó), 

se röpülés 

barát, 

barátság mindörökre.

A nap gondolata

A legvégén nem az fog számítani, hány évet éltél, hanem, hogy mennyi élet volt az éveidben.  

Csorba Győző: Kórház után

Lehetett volna sokkal súlyosabb bajom 

mint például egy szobatársamnak akit 

elengedtek cifrázó orvosi 

szavakkal hogyhát: „Így meg úgy bizony 

most Németh bácsi hazamegy kiül 

a kertbe egy nyugágyba s ott pihen 

szívja a jó májusi levegőt” 

És Németh bácsi hazament 

és otthon volt három napig 

nyilván kiült a kertbe is 

és szívta a jó levegőt 

De negyednap már semmit sem szívott 

Németh bácsi meghalt negyednap – 

Lehetett volna például hasonló 

bajom s ma már az én szájamba is 

(vagy szám helyére) 

csoroghatna (esős az ősz idén) 

sáros és deszkaízű sárga lé  

Csorba Győző: Helyénvaló

Leírom: 70 s megriaszt a szám: 

nem igaz tévedés 

10 20 30 vagy 40 is lehetnék 

akkor se lennék kevesebb 

A teljesség viszonylagos 

ilyen voltam s vagyok 

minden percemben: szép művészi torzó 

esetleg kar láb nélküli 

ha úgy tervezte mestere 

és épp a hiánnyal egész – 

Leírom: 70 s átnyilall 

fejem búbjáig az öröm: 

a naptár irkafirka csak 

s az ősz haj a megroskadó 

térd szédülő járás: igen 

most ez helyénvaló 

szinkronban éveimmel így vagyok

Csorba Győző: Álság

Rendben van általában a test mondhatnám hogy a lélek is 

Ha panaszkodni jut eszembe még nyugodtan teszem 

Való alapja csak alig (bár lehetőség rája sok) 

s nem izgat hogy az ördögöt nem jó a falra festeni 

Panaszkodom kesergek hát százféle mód ezért azért 

sok mindenért s titkon összekacsintgatok magammal: 

„No nincs is akkora baj sőt nincs is baj voltaképpen 

de jól esik ,beállni’ mikor a sablon körülmények 

könnyen meggyőzhetik a kívülállót hogy nyugodtan 

kezdheti a sajnálkozást együttérzést sopánkodást 

én meg hallgathatom hallgathatok ráhagyhatom – ” 

De várjatok csak! verseim tele lesznek harmóniával

még talán boldogsággal is mikor nem lesz okom már 

mikor nem lesz okom mikor a panaszok mögött 

ott áll a nyomorúság fekete serege 

amikor nehéz lesz találni olyan szörnyeteg szót 

amely nem bennem létezőt vagy készülőt nevezne meg 

Jékely Zoltán az utolsó éveiben odajutott hogy 

éjszaka nem merte kivenni kezét a paplanja alól 

félt hogy a halál megragadja és többé nem ereszti el – 

Bizony bizony számomra is eljön a botrányok kora 

s erről nálam az ad hírt majd hogy verseim görcsös ráncai 

kisimulnak s aki nem ismer azt hiszi nincs sehol hiba 

De aki többet tud már rólam megérti hogy mi történt 

s attól kezdve aggódással figyel s érdeklődik utánam 

mert minden pillanatban megtörténhet a jóvátehetetlen     

Trausch Liza: Magam haszna

"A szeretet... nem keresi a maga hasznát." 1Korintus 13,5  

Ez az Ige a szeretet ismertetőjele. Figyelj a szívedbe: nem az örökös nyerni akarásod tette tönkre az életedet, szeretetedet, örömödet? A szeretet mindig adni akar, nem kapni. Van benned szeretet? Tudsz bármit ingyen tenni? Adjatok úgy, hogy érte semmit ne várjatok! A vallásos ember életében sok minden nem más, csak üzlet. Ha nem kapja meg az egészséget, az áldást, hogy minden sikerüljön az életben, akkor csalódott, ökölbe szorul a keze. A legszentebb érzések is haszonra mennek. Hány házasságot kötnek azért, mert a hasznot nézik. Kedves vagyok a tanárhoz, hogy a gyereknek előnye legyen. Van, aki nem is pénzt akar. Magasabb valutában gondolkozik. Lehet, hogy dicséret kellene. Hány ember kész mindent megtenni egy kis dicséretért. Lehet, hogy szeretetet keresel. Hány nagymama mondja, mindent megadok az unokámnak, jobban szeret, mint az anyját. Az elég baj. Ne vedd meg az unokád szeretetét ajándékkal! Ezen a világon pénzért mindent meg lehet venni. Egyet nem: szeretetet. Amit meg lehet  venni, haszonért van, az már nem szeretet. Szeretet csak fentről árad, Isten szívéből erre a világra, és ezt nem lehet megvenni. Vajon mi haszna volt Istennek, amikor adta az Ő Egyszülött Fiát - szeretetből? Mi érdek fűzte ehhez? Mi haszna volt Jézusnak abból, hogy otthagyta a mennyet érted - mert téged keresett. Az Ő szeretete az embert kereste, téged, magadat. Jó volna, ha belegondolnál minden kapcsolatodba, hogy mit miért teszek? Bennünk ott van az üzleti szellem. Adok, veszek. Isten csak ad. Jézus az életét adta, és mit kapott? Korbácsot, töviskoronát, keresztet, négy szöget.     

Forrás: Trausch Liza Áhítatok minden napra című könyvéből.

Csak úgy

Isten nem követ el hibákat.

A gyermek és a ló

A gyermek és a kutya

" Talán semmi sincs szebb a világon mint találni egy állatot, akinek a lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek kedves arca elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk." ( Hemingway)

Szabó Lőrinc: Éjszaka

Ázott fák közt borzong az este, 

rablók settengenek körötted, 

hallgat a fűjáró tücsök, 

ropogva nyújtózik az erdő.  

Kövek másznak ki az utakra,

sötét remegés a világ, 

sietnél, de tétova lábad 

bátortalan tapogatózik. 

Megállsz, csönd, semmi, hátrafordulsz, 

a csönd szívedbe merevül 

és istenhez siklott a lelked, 

ha egy-egy ág a hajadba markol.

Szabó Lőrinc: Csirkék

Borotválkozva ültem épp a  

kádban, mikor ordítva és  

lelkendezve jött Lóci hozzám:  

– Borzasztó! – s mutatta, a kés     

hogy szaladt… – Így szaladt, – mutatta,  

torkom ujjával szelve át, –  

így ni!… mikor ott kint Mariska  

elvágta a csirke nyakát! –     

– Borzasztó! – sírt a gyerek újra. –  

Szegény kis csirke! – zokogott  

s titkos tetszését szánalommal  

keverve részletezte, hogy     

hogy rugkapált a szegény csirke  

s hogy most jön majd a második  

és hogy ő soha húst ezentúl,  

soha csirkehúst nem eszik.     

– Érdekes is volt, – mondta aztán,  

s nekem elszorult a szivem  

s kezemben megállt a borotva,  

mert elképzeltem hirtelen,     

hogy mi lenne, ha volna… Vagy tán  

van is?… Van!… Vannak szörnyeteg  

óriások!… S már Lóci torkán  

s magamén láttam késüket     

és már csak roppant messzeségből  

hallottam a gyerek szavát:  

– Tudod, apu, mikor megölték,  

nem a szívem volt, ami fájt,     

hanem – mondta – valami itt bent  

a torkom szorította meg! –  

A hang elnémult, én meg arra  

gondoltam, hogy öreg leszek     

s jön az Idő, egy óriás Kéz…  

És ekkor behangzott a vad  

rikácsolás, amit a másik  

csirke csapott a kés alatt,     

és Lóci szörnyűködve újra  

rohant már, könny ült a szemén:  

– Borzasztó! Várjon meg, Mariska,  

hadd lássam, hogy hal meg szegény!   

Húsvét 2021

 

Áldott ünnepet kívánok minden kedves olvasómnak!

Cseri Kálmán: A feltámadás gyümölcsei

 

A feltámadás gyűmölcsei

(igehírdetés)

Kertész Eszter: a test feltámadását

a jég víz 

de mégse víz 

nem itatja kertedet  

a víz jég 

de mégse jég 

nem bírja léptedet  

a gőz víz 

de mégse víz

nem oltja szomjadat  

a víz gőz 

de mégse gőz 

nem száll az ég alatt  

– mint a halmazállapot-változás 

olyan lesz a feltámadás

Gérecz Attila: Szeretlek

Szeretlek, 

mert sikoltnom kell, és visszhangra vágyom; 

mert sápadt hangom mosolygássá 

aranylik éjjel a szádon.  

Szeretlek, 

mert káromlásos, sajgó Istenhitem 

hajnallá szépül, szivárványa 

törik meg könnyeiden.  

Szeretlek, 

mert pogány gúnyom tiport minden csodán, 

s te szád égő kelyhével nyújtod 

legfájóbb úrvacsorám.  

Szeretlek, 

mert szemed kékjét szívemig ölelted, 

mert feloldoztál, s elképzeltem a lelkem és 

a lelked…  

Szeretlek, 

mert ember vagyok, fázékony, bús, gyáva, 

mert betakarsz, s mert emlékeztetsz 

egy szelíd elmúlásra.

Gérecz Attila: Így bocskorosan

Így bocskorosan úgy-e megnevettek, 

hogy márványt törni hegynek indulok? 

A számon pimasz mosolygás a jelszó, 

füttyöm csibészes: én is feljutok!  

Nincs tömött zsákom s hegymászó botom, 

segítő kezet tán egy társ sem ad, 

de vihart-oldó déli szél kölyökfejemre 

borzol lágy barackokat!  

S a hegytetőn majd minden mezt lehántva, 

én is kacagva szélnek öltözök, 

karjukra fűznek mind a fénynyalábok 

s eltáncolunk a fejetek fölött!  

Így bocskorosan úgy-e megnevettek, 

hogy márványt törni hegynek indulok? 

A számon pimasz mosolygás a jelszó, 

füttyöm csibészes: én is feljutok!

Weöres Sándor: Találkozás egy teljes-emberrel

Vonaton utaztam, harmadosztályon. Felszállt egy apáca, rengeteg csomaggal: holmit vitt egy új gyermekmenhely berendezésére.  

Szemre nem volt rajt semmi figyelemreméltó, de lénye tündökölt: őt már nem érintette a földi élet, ami nem gátolta abban, hogy jobban tevékenykedjék, mint akik az élettől százfélét akarnak.  

Megszólítottam: Megvan-e minden csomagja? Elgondolkozott és számolni kezdett: „Egy, kettő, három… nyolc, kilenc”, aztán sajátmagára mutatott: „tíz”. Őneki már csak poggyász volt a saját teste is.  

Ez az együgyű, tehetetlen, szórakozott kis szolgáló nagyobb hatalom, mint a föld minden fegyvere együttvéve.

Nagy Péter: Kész…

„Elvégeztetett!” (Jn 19,30)

Kész vagyok! Ez egy nagy bejelentés. Szinte kiáltja a gyermek a szülőnek, mikor egy játékkal éppen elkészül és önfeledten örül neki: Kész vagyok. A szülő meg sokszor azt sem tudja, miért olyan nagy dolog befejezni egy játékot, amivel tegnap is játszott, meg minden bizonnyal holnap is fog.  

Kész vagyok! Ez egy nagy bejelentés. Megkönnyebbülve sóhajt fel a diák, amikor végére ér a dolgozatnak és a legjobb tudása szerint nem hiányzik semmi belőle. Amit tud, az ott van benne. Aztán majd kiderül…  

Kész vagyok! Ez egy nagy bejelentés, amikor a munkás ember befejezi aznapi vagy éppen élete munkáját. Megkönnyebbülve, vagy már megfáradtan mondja: kész vagyok. Elértem, megcsináltam. Vagy talán teljesen kiégve, lemerülve mondja: kész vagyok, nem bírom tovább. S nincs tovább.  

Jézus a kereszten inkább ez utóbbi esethez hasonlít, annak is a végéhez. Megfáradt, kimerült, meghalt… egy élet műve véget ért ott a kereszten.  

De hallgasd csak, ahogy Ő mondja: elvégeztetett. Ez nem a „nem bírom tovább” sóhaja, de még csak nem is a megfáradt, végigdolgozott élet utolsó lehelete. Ez nem Jézus nyugdíjának első szava. Ez az Élet szava! Egy nagy bejelentés: kész vagyok! Beteljesítettem. Ott van benne minden, amit az Atyám kért! Az utolsó csepp véremig! Az én legjobb tudásom szerint és ez elég a bocsánathoz a Te bűneidért! Ennél többet nem kér az Atya! Jézus, a gyermek, az Egyszülött Fiú üzeni az apának, az Atyának: kész vagyok! 

S az Atya jön, szíve tele embertelen szomorúsággal, mert az Egyetlen Embert keresztre szegezte az istentelen ember.  Az Atya jön, s 3 nap döbbent csönd után azt mondja: „elfogadom Fiam! Elfogadlak gyermekem.” Ez utóbbit már Neked, nekem mondja. Mert ott a kereszten minden érettem elvégeztetett. 

Imádság:  Uram, köszönöm, hogy miattam, helyettem és érettem tetted!  Ámen. 

Forrás: Napi Ige és gondolatok

Benke László: A vérző Bárányhoz

Önként állok eléd, 

nézd fejem virágát 

szíveddel szemközt, 

emberi méltóságom 

előtted omlik semmivé. 

Vágyott emberarcom 

rég jó erőt sugárzott, 

de gyönge létemben már 

nem érem el jóságod. 

E teremtett világon 

mindig csak dolgoztam 

és mindig imádkoztam. 

Forrásom vagy, bennem élsz. 

Életszolgálatomban 

szeretni tőled tanultam, 

sorsom elfogadva 

bírom keresztem még. 

Közelebb az éghez 

ott kell majd fölállnom, 

te vérző Bárány, 

hol örök példád ég.

Trausch Liza: Erős alap

"Halld meg Jósua, te főpap: Ímé, bizony előhozom az én szolgámat: Csemetét!" Zakariás 3,8

 Aki az Úr előtt áll, azzal csodálatos dolgok történnek. Levetkőztetik, és tiszta ruhába öltöztetik. Enélkül senki nem lehet boldog. Amíg a bűn emészt, boldogtalan vagy. Isten előhozza Csemetét - a gyermek Jézust. Nem felnőttet, a testté lett gyermeket. Előhozta a betlehemi istállóba, jászolba. "Egy követ tettem le... erős alappal" (Ézs 28,16). A kő ez a gyermek - Jézus. őreá épül Isten országa. Rá építetted-e már az életedet? "Egy kövön hét szem." Ez az Isten-ember úgy lát, ahogy senki. Minden irányban mindent teljesen lát ezen a földön. Mindent ért. Benne van a teljesség! A teljes tudás, a teljes hatalom, a teljes szeretet ebben a Csemetében, ezen az egy kövön. "Én faragom annak faragványait, így szól a Seregeknek Ura." Jézus életét Isten keze vésővel faragta, véste. Isten nagyon mélyre tette ezt a követ - a jászolba. Az alapkövet mélyre kell tenni. Soha ne lázadjunk azon, ami velünk történik. Isten a 12 éves Jézust engedelmesnek faragta. Az, Aki maga az értelem volt, alárendelte magát szüleinek. Isten vésője mélyre vés a szülők szívében is. Meg kell érteniük, hogy ez a gyermek nem a miénk. Ezt a követ Isten faragja. Másnak faragja, mint amilyen a többi ember. Jézusnak egyetlen mozdulata nem volt önmagáért. Jézus arca beteget, bűnöst, nyomorultat szerető arc. Mûködik a véső! Az áruló tanítványnak Jézus azt mondja: Barátom. Szívéig ér a véső! Péter - akire az anyaszentegyházat akarta építeni - megtagadja. Isten addig faragja, amíg el nem hangzik: "Elvégeztetett!" "Eltörlöm a föld álnokságait egy napon." Nagypénteken!

Forrás: Trausch Liza Áhitatok minden napra c. könyvéből

Lev Tolsztoj

 

" Az emberek azt kérdezik: mi lesz a halál után? Erre így kell felelni: ha te nem csak szájaddal, hanem szívből mondod - legyen meg a te akaratod, ahogyan a földön, úgy a mennyben is - ez azt jelenti, ahogy ebben az ideiglenes létben, úgy az öröklétben is, neked gondolkodnod sem kell arról, mi lesz a halál után."

Kárász Izabella: Ima az utolsó éjszakán

Atyám, Te látod gyötrődésemet. 

Megpróbált szívvel tekintek fel Rád. 

Hozsánnát zengő nagy néptől idáig 

Könnyem öntözte e földnek porát. 

Köröttem csend van, alvó tanítványok. 

Olajfák fölött a hold megtörött. 

Hosszú az út még, amelyet kimértél – 

Meg kell halnom a két lator között.  

Szebenyi Judit: Nagycsütörtök

Elindul Jézus alázattal, tudván, mi vár majd rája, 

a keserves kereszt, a magány, a halál tusája. 

Alázattal megmossa tanítványai lábait ez este, 

szeretetét adva, példának jövő nemzetekért adta.  

Gyásznap Nagycsütörtök, készül adni magát 

arra, amit Atyja kért tőle, keserű kínokkal éli át. 

Ember, ne nevess e napon, mindegy, van-e hited 

vagy sem, tanulj és érezz kevés kis emberséget.  

Ez a nap az ő szenvedéseinek és feltámadásnak 

három napig tartó kezdete, Uram irgalmazz. 

Mindenkiért haltál, hogy mi élhessünk itt ma, 

kegyelmed óvjon, és annak szentsége az eltévedteket! 

Forrás: www.poet.hu

Jószay Magdolna: Nagycsütörtök reggele

Tinédzserek a buszon - 

biztostű a fülben, taréj a hajban, 

kora reggel, színesben, kihívón, 

áprilisi tíz fokban térdnadrágban. 

Poénkodnak, hangosak, 

mobilt nyomorgatnak, ám 

egy hallgatag. 

- Mi van, öcsém? - verik hátba. 

- Nagycsütörtök - válaszol amaz. 

- És akkor mi van? - kérdik, 

vállát megbunyózva. 

- Nem tudjátok? Ma kajált utoljára... 

Némaság áll be, elgondolkodnak. 

Ritka pillanata ez hétköznap hajnalnak. 

Megállónyi csend ül a sokaságban. 

- Hát igen, szegény... - sután egy válasz 

vet véget a zavart hallgatásnak. 

Még egy megálló tétova némaság. 

- Miértünk szenvedett, öcsém - 

szól egy másik, s csendben leszállnak.  

Forrás: www.poet.hu