szemhéjam párás üvegablakát
az izmaimban körbefut a halandóság
és a telefonom tompa hangjelzése
egy csapással ránt ki mellőled az ágyból
a lépcsőn lefelé minden fok
egy újabb rúgás vissza hozzád
a gerincemre mért ütések kiverik belőlem az álom emlékét
a habzó közöny mosolyt formáz az arcomra
talán már csak ez a talpalatnyi világ maradt nélküled
az istenlét sugallata
amikor nem tőled függ minden
a fürdőszoba hideg csempéire gondolok
amiket jobban szeretek reggelente
mint az életemet nélküled
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése