Ó valóban, minket nagyon szerettél!
Jobban, mint régi nagy testvéreinket.
Mózest a hegyre fölvezetted és megmutattad neki az Országot.
Ott állt, lengő szakállal, rezgő ajakkal, némán, mozdulatlanul,
És lent a Jordán szent hulláma rólad énekelt,
S az ő szemében könnycsepp reszketett: nem látta arcodat.
Dávid, mikor hajnalra serkent, hozzád szólt magas, kövér hegyen,
Tetőled várt segélyt, mikor fejére támadt ellenség s hűtlen barát,
És pásztorának szólított és vendéglátó gazdájának,
Dallal és tánccal ünnepelt előtted,
És szentek-szentjét épített neked:
S te szóltál hozzá mennydörgős szavában és szálltál szélnek szárnyain,
Arcod körül zimankó járt, izzó parázstűz villogott szemedben,
És adtál neki templomot és kerubinos szekrényt állítottál,
Jó voltál hozzá és kegyes, szeretted, - mégsem látta arcodat.
Izaiásnak ajkait izzó parázzsal égetted tüzessé,
Mint soha máshoz, szóltál hozzá, mennydörögve, súlyosan;
Állott, emelt nehéz kezével állt a nemzetek fölött,
Állt és harsogta minden népek terheit
És messze-messze végezések titkait;
Minden szavában egy-egy átok borzadott,
És végigömlött rettentő igéinek emésztő láva-titka a világon;
És felhőn át és fátyolon reszketve látta fényleni maga felé
Ellebbenő árnyékát nagymessze fölfehérlő köntösödnek.
De őneki sem adtad látni arcodat.
Mi vagyok én, Uram,
(Kártékony apró féreg ez óriások döntő lépte mentén)
Mi vagyok én, hogy nekem megjelensz?
Hogy arcot öltesz értem, fehéret és puhát,
És hogy kezet nyújtasz felém, simogatót, édesanya-kezet,
És mosolyogsz, mint emberek mosolyganak,
És szólsz szelíden, mint egy édes jó barát,
S akarod, hogy ne féljek tőled, hanem leüljek bátran lábaidhoz
És engeded, hogy megcsókoljam a kezed
(Magdolnának a kertben nem engedted!)
És azt mondod - csodás titok! - hogy gyönyörűség énvelem időznöd!
Én édes, édes jó Uram,
Hogyan lehet? Honnan van ez nekem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése