Csak az tudja igazán, mi a bánat,
a lelket szaggató kín, gyötrelem,
kinek imádott szerette nagybetegen
hónapokig nyomta az ágyat,
az egész világnak kiszolgáltatottan,
tehetetlen tűrve, hogy kitakarják,
hogy forgatják, etetik, pelenkázzák.
Éje, nappala iszonyú fájdalomban,
agya egy kisgyermeké csupán,
és nem érti, nem, mi ez az egész,
miért szabta rá e szörnyű sorsot
a mindent látva tudó hatalmas Isten.
Szava sincs már, beszélni nem tud,
csak a jajgatás szokatlan, földöntúli hangon.
Már a falat, sőt a tiszta víz sem
megy le szűk, merevülő, béna torkán,
s hiába minden: a teljes odaadás,
a szívet-lelket gyilkoló küzdés
egyre haloványabb, hunyó életéért,
öleled, becézed, tartod benne a lelket,
próbálod érteni szórvány-szavait.
Látom, érzem, tudom, haldoklik szegény,
bár hónapok óta igazi hősként
küzd, és vele én is a halál ellen,
ápolva s erőn felül, az életet öntve belé.
Már csak ez az egy szál, a végtelen szeretet
kötötte őt a létező világhoz,
hívták halottai: a szülők és kedvese,
gyakorta fülelte a hangot odaátról,
de én nem engedtem, tartottam erősen
a csont-sovány testben pislákoló lelket.
Csak az tudja igazán, mi a bánat,
a lelket szaggató kín, gyötrelem,
aki ezt egyszer végigcsinálta,
mert nyugodni nem tud, sír, jajong:
hátha valamit elmulasztott,
valami fontosat még nem mondott el,
valami mindig elmaradt, és hiába,
nem elegendő szíved szaggatása,
az életet csorgató éjek, nappalok,
sírva harsogó, üvöltő jajod,
s hogy örökké szereted – nem elegendő.
Csak én tudom, igen, mi a bánat,
mert belőlem valami fontos kiszakadt,
mert akinek képét kutyaként őrzöm,
kinek lelkéért gyertyát égetek,
akiért százszor keresztre feszültem,
ma hamu, por csupán – halott.
A lélek sikolya ez a jajduló vers, a
soha nem múló szereteté,
oly mélyen kavarog belül a fájdalom,
hogy könnyeim is a kútjában égnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése