Szabolcsi Erzsébet: Virágom

Álmodtam egy virágot magamnak, 

éjjel-nappal óvom, ápolgatom. 

Szépen viruló virágszálam 

nem tudja, hogy csak én álmodom.

Faludy György: Nem váglak ketté…

Nem váglak ketté lélekre meg testre 

oly éles késsel, ahogy te teszed, 

ki lelkedet rábíznád tenyeremre, 

de kolostorba zárnád testedet.  

Vadabb vagyok. Fülem örvény: felissza 

lélegzeted fúgáit, s ha hamis 

szégyenkezésem nem tartana vissza, 

végigfogdosnám árnyékodat is.  

De ha mind az öt érzékemet menesztem: 

mindjárt cikázni kezdesz a fejemben 

és nem vagy többé se lélek, se test:  

én szüllek meg magamnak, mert kívánlak 

és mert kívánlak, élvezem a vágyat, 

mely engem betölt; téged elereszt.  

Vágy nélkül még nem volt szerelmes senki. 

Vágy nélkül csak az Isten tud szeretni.

Pilinszky János: Álom

A nemtelen lény lehajol, 

lehajol s fölemelkedik. 

Szépsége feleslegesebb 

és fontosabb egy elnökválasztásnál.  

Sárga haját megérinti a szél, 

szövetséget kötök vele, 

a gyönyörű fej elgondolkodik, 

s úgy néz szembe, hogy nem látni szemét.

Nadányi Zoltán: Vártalak egy évig

Vártalak egy évig, 

hol voltál egy évig? 

Én egyhelyben álltam, 

úgy vártalak, végig. 

Álltam és nem néztem 

se jobbra, se balra, 

csak ahonnan téged 

vártalak, csak arra.  

Szálka a kezemben, 

semmihez se nyúltam, 

szálka a szívemben,

még mélyebbre szúrtam. 

Nem ettem, nem ittam, 

csak álltam kábultan 

én nem is aludtam, 

csak el-elájultam.  

Leveleket hoztak, 

nem volt betű benne, 

ha beszéltek hozzám, 

mintha álom lenne. 

Hívtak, menjek haza 

és kézen is fogtak, 

mit mondhattam nekik, 

boldogtalanoknak!  

Egyszer egy virágos 

ág arcomba vágott,

a tavaszból ennyit 

láttam, ezt az ágat. 

Később egy szál levél 

csüngött róla félve, 

onnan tudtam én meg, 

várlak már egy éve.  

Nagy fa kidült volna, 

torony eldült volna, 

én csak álltam, álltam, 

szomorúság tornya. 

Álltam és nem néztem 

se jobbra, se balra, 

csak ahonnan téged 

vártalak, csak arra.

Ágai Ágnes: Az éjszakák már egyre hűvösebbek

Minden évben megszülettem,

minden évben levetettem valamit a múltból, 

és felvettem valamit a jövőből.

Tulajdonságaimat kinőttem, 

és eladtam az ócskapiacon. 

Gyerekkoromat egy ruhásszekrényben töltöttem. 

Először a Tiszát láttam meg, 

de a sötétben éppen olyan volt, mint a Duna. 

A víz volt az első ábécés könyvem. 

Szülőfalum Magyarország.

Azóta nagyközség lett belőle. 

A háború repeszdarabjaival játszadoztam, 

légiriadók beat-koncertjeire jártam. 

Félelmet kentek a kenyeremre. 

A történelem kerekét 

vonatszerelvények alól hallottam dübörögni.

Szelíd voltam és jólnevelt, 

amit nem győzök levezekelni. 

Páncélruhában járattak, és 

Ízléses, elegáns bilincsben. 

Az első csók íze olyan volt, 

mint a malátakávé.

A gyönyör vadságát akkor ismertem meg, 

amikor más már elfelejti. 

Verseimet az iskola táskába raktam, 

de költő csak akkor lettem, 

mikor válogatott körülményeim megjelentek. 

Az életemben mint megfigyelő vettem részt, 

tanúként idéztek be saját tárgyalásomra.

Időmet rendezetlenül szétdobáltam, 

azután pedánsan összeraktam. 

Sebeim mélyről hegesednek. 

Két tányér meleg szeretetre vágyom. 

Ne bántsatok, mert félek. 

Éveim gyűrűi befonnak, 

újabb hajtásokat növesztek, 

de ha hűvös van, nagyon fázom, 

és az éjszakák már egyre hűvösebbek.

Karaffa Gyula: Neked a vers

Félek. 

Mert Neked a vers csak szelíd fuvallat, 

mi ha érinti bőrödet 

ugyan kellemes, 

de könnyű pótolni mással. 

Lehet, hogy igazad van. 

Lehet, hogy igazad van? 

Minek is játszani a halállal, 

minek kiállni az időbe 

mikor villámok kergetőznek, 

fényes sorokat égetnek lázban 

s ha kedvük épp úgy tartja, 

eltűnnek oszlopban, fában, házban, 

s nyomukban csak pusztulás marad. 

Ilyenkor kéne, hogy itt légy velem! 

Ne akard, hogy egyedül kiálljak, 

mikor dörög s villámok cikáznak! 

Ne akard, hogy egyedül féljek, 

mikor piszkos színe van az égnek! 

Maradj velem!

Szabó Magda: A hanghoz

Hát szólsz megint? Azt hittem, néma lettél, 

vagy iszonyodol megszólítani. 

Hogy hívtalak! Hányszor! Míg telt erőmből, 

s beteg torkomból felsikoltani. 

Míg küzdöttem kétséggel és reménnyel, 

dúlt párnán hánykolódva, mindig ébren, 

s rezegtek tehetetlen ujjaim 

az éjszaka holdverte börtönében.  

Most szólsz, mikor már nem tudok felelni, 

mikor már semmit se tudok, 

s nyugodtan alszom, mert rettegni is, 

szenvedni is fáradt vagyok? 

Most, mikor nem nógatom az időt már, 

de engem nógatnak a hónapok, 

s nem hunyom le szemem, mikor eszembe jut, 

hová, mi felé ballagok?  

Mit mondjak? Hol a szó? Hol vagyok én? 

Költő vagyok? Ki emlékszik reám? 

Most szólsz? Hol van a jel, amit hagyok, 

hisz mindenki jelt hagy maga után, 

billing szőlő és koppanó dió, 

kavics és tollhullató madarak, csak én, 

csak én nem. Mért szólsz újra rám? 

Mit feleljek? A hangom elakad.  

Csak ríkatsz újra. Ég és föld között 

ugyan ki hallja meg? 

Csak villog ez a szilárd levegő 

s feszes folyók felett 

figyelik szálló mosolyuk 

a fellegek. 

Ki hallaná meg? Még a föld se, míg 

el nem temet.

Csoóri Sándor: Határtalanság

Még csak a fák szédülete nyűgöz le,
még csak a tavasz diadalmenete a dombon –
A teljes ég újjászületését nézem
közelről, mint a szemeid.

Még csak a nyers föld fekete pompája tárul
és szerelem helyett a bolyongás hatalma:
lehetetlen ösvények cserepein járunk,
lehetetlen felhőkön, kis fahidakon.

Nem kérdem én, ki akarja, hogy veled járjak
fák gótikus árnyán, a szél völgyeiben,
megyek csak, mint aki hangot hallott,
édes üzenetet a hajnal óráiban.

Tele van utakkal a föld, gyere, tévedjünk el;
kettőnk tévedéséből kihajt majd a szabadság,
mert a megszenvedett élet határtalan, mint minden út,
mint minden szó, melyet a szív bejár.

Gerevich András: Óda a New York-i metróhoz

Spanyolul beszéltek.     

 A lány félszemmel újságot olvasott,      

a srác a CD-manjét birizgálta,      

majd levette bakancsát,      

szellőzzenek a zsibbadt ujjak.      

Középen egy műanyag tálból      

csirkefalatokat mártogattak       

valami fekete szószba,       

kólázgattak.      

Leszállás előtt a lány       

kirúzsozta ajkát és megfésülködött,      

a fiú gyengéden átölelte.    

        

New York-i metró, második otthonunk!      

Nap mint nap órákra      

életünk motorja, kényelme és mocska vagy!      

Ismered titkainkat a világ minden nyelvén,      

arcunkat a bőr minden színében,      

zakatolunk és a méhedben születünk újjá amerikainak!      

Beszélgetések, olvasások, ölelések otthona,      

vigyél minden éjjel haza, mindig máshova -      

eltévednék nélküled!         

   

Egyszer egy újságot kaptam kölcsön      

egy idegentől, ne unatkozzak az úton,      

másnap egy fiatal srác ült le mellém       

és mesélte el többéves kapcsolatát.      

Nem hagy cserben a képzeletem sem,      

ábrándozni is szinte csak itt van időm,      

itt készülök fel randevúkra,      

és órákkal rá a csalódást is itt vezetem le       

     

New York-i metró, éjjeli sikló!      

A nap minden órájában kitárod ajtód a vándor előtt,      

rajtad aludtam hosszú múzeumi séták után,      

vagy mikor egész délután egy üzletet kerestem.      

Minden hajnalban hazáig ringatsz,      

magadba nyelsz, mint békát a kígyó,      

és gyomrodban mentesz ki,      

mikor felfalna a metropolisz.

Hajnal Anna: Ugyanaz?

Rossz vagyok? csupa hűtlenség, 

mint füst a szélben erre-arra 

úgy lengek át a napokon, 

nem várva semmi diadalra... 

Elernyedt minden akarat... 

s ha fáradt kezeimet nézem 

úgy érzem legjobb tétlenül, 

lanyhán túladni az egészen.  

Én megpróbáltam, s hittem is... 

hogy mit? valahol még derengnek 

lepkeszínek és sugarak... 

de olyan fáradtan kerengnek, 

oly messze már, hogy nevüket 

s tapintásukat elfeledtem... 

Ez lett volna az életem? 

de ki maradt itt én helyettem?  

Tapintom magam. Ugyanaz? 

Fej. Karok. Lábak. Mi szökött el,

 hogy üres a tapintható? 

magamtól mikor? ki lökött el? 

Hogy kicserélt egy pillanat, 

hogy lehet, hogy észre se vettem? 

Mindenki így él? vagy csak én, 

ily tudatlanul, meglepetten?  

Mindenki így él? hogy a fény 

fürdik csodálkozó szemében, 

és sokszor mondja azt, hogy: én, 

s maga se tudja, hogy az ében 

sötétben ki alszik el ágyán 

s ki ébred fel helyette reggel, 

kit visz előre könnyű lábán 

s hogy kit dicsérget énekekkel...  

aztán egyszerre, egy napon 

minthogyha meghalna a reggel, 

elsápad, elfoly vére mind 

s tántorog hangtalan sebekkel; 

minthogyha bennem hülne ki, 

úgy elalélt vele a szívem... 

ki halt meg akkor, ő? vagy én? 

s mikor volt? ki mondhatja híven?  

Ki felelhetne? Emberek, 

ti máskép éltek? biztosabban? 

valami hazátok csak van? 

a földön s a holnapi napban? 

valami biztos kéz csak fog, 

s lámpát gyujt nektek, hogyha féltek? 

...engem elejtett valaki... 

s már csak a zuhanásban élek.

Rákos Sándor: Pár fényes órát

fecskeszárnyvillanásnyi ideig még
fény maradj a szememben
nap hősugárzó korongoddal
még egy kicsit melengess engem

nem is nem is egy csorbítatlan őszt
hiszen az hosszú évszak
kegyetekből árnyéktalanul
pár fényes órát szeretnék csak

költözőmadárként lebegve
fürödnék a végső sugárban
s érezném amíg zuhanok
vállam fölött kinyílni szárnyam

Pilinszky János: Tilos csillagon

Én tiltott csillagon születtem, 

a partra űzve ballagok, 

az égi semmi habja elkap, 

játszik velem és visszadob.  

Nem is tudom, miért vezeklek? 

Itt minden szisszenő talány, 

ne fusson el, ki lenn a parton, 

e süppedt parton rámtalál.  

S ne félj te sem, ne fuss előlem, 

inkább csittítsd a szenvedést, 

csukott szemmel szoríts magadhoz, 

szoríts merészen, mint a kést.  

Légy vakmerő, itélj tiédnek, 

mint holtak lenn az éjszakát, 

vállad segítse gyenge vállam, 

magam már nem birom tovább!  

Én nem kivántam megszületni, 

a semmi szült és szoptatott, 

szeress sötéten és kegyetlen, 

mint halottját az itthagyott.  

Csáky Anna: Az őrzők

Levetkőznek halkan a kertben a fák, 

sok ezer levelet küldnek a széllel 

a didergő, száraz, sápadt füveknek, 

beterítve lágyan a hűlő földet, 

s a közelgő tél előtt tisztelegve. 

Lombgerebennel táncol az ember, 

hajtja a csóktalan szél kerekét, 

e fájdalom, jaj-dús nyikorgó dallam, 

a halk zizegés, bús, lágy-neszű hullás, 

a haldokló szépség most elbűvöli. 

Átsír a fákon az ősz, zúg jajongva, 

nem rémület, vész vagy riadó-zengés, 

nem a szél verése recsegő ágon, 

csak az évszak búcsúzik elesetten: 

tört fényű szemei félig lehunyva, 

aláfuttatva rozsdaszín erekkel. 

És mielőtt eldől e láz-teli végharc, 

keményet rúg még a dicső porondon, 

a lehulló lomb pedig betakarja, 

s kivont kardokkal őrzik, állva a fák, 

a tiszteletére épp levetkőzők.

Sebestény-Jáger Orsolya: Jeremiás

Vállamra vettem az igazság világát, 

legszentebb világát: a fénylőt. 

Te tetted rám, hogy magadhoz emelj, 

mint elhintett magból, az égig érőt. 

Rőt utak között pörölycsapás vagyok, 

házából elűzött, zord zarándok. 

Köröttem puszta. Fölöttem tűz. 

Már bennem lobbannak azok a lángok. 

S mint álmos anyagot formáltál kezeddel 

hűen hajolva a hiú anyaghoz, 

értő kezekkel tapasztva össze, 

hogy közeledni merjek a csillagokhoz. 

Így indulok. Vállamra véve jármodat, 

szavad Igéjét, szavad világát, 

mely mindörökkön át békességet ad 

és védőn világít – akár a fáklyák.

Fazekas Lajos: Visszatérés

Ha elfárad majd e szív - megáll, 

tavasz lesz akkor, ősz, vagy nyár? 

Elmegyek tőletek egy napon, 

holnap vagy később nem tudhatom. 

Életem átvillan az Időn, 

akár a csillag odafönn 

az éjben, az égi tengeren - 

A halál után mi lesz velem? 

Tudom, a szívem nem lesz virág, 

por leszek, mint a nagyapák; 

a csontjaimról lefeslenek 

az erős izmok, a kék erek, 

a homlokom újra síma lesz, 

csupa-csont-arcom üreges - 

a pusztulás elvégzi rajtam 

mester-munkáját irgalmatlan. 

De amit teszek - a dolgomban 

valami maradandó van, 

s  Ő, akit hiszek, ott vár reám 

az örök-születés hajnalán ...

Csoóri Sándor: Kalifornia ege alatt

          Törőcsik Irénnek és Jánosnak    

Hurrá, itt mindig nyár van! 

Egész évben forró a fű, forró a homok, 

s még tán a legyek is halhatatlanok, 

nem vonszolják magukat reumásan 

ragacsban, sárban. 

Jónapot, pálmák, tüzes kaktuszok, 

dacos növény-dinasztiák! 

Jónapot, kaliforniai ég! 

Az óceánnal éled mézesheteidet, 

s ha fölnézek rád, 

dorombolsz fölöttem, mint a macskák. 

Hajlottam feléd, futottam hozzád, 

akár a bujdosóink.

Hoztam összezúzott életem én is, 

gyolcs nélkül, remény nélkül, 

hoztam egy romló ország 

koronás roncsalékát. 

Körös-körül fullasztó városok,

könyökök, vállak, felhőkarcolók, fejek, 

millió csípő ringása összevissza,

egymásba csúszó, csontszínű terek 

s hajak a lámpaoszlopokon, a 

kirakat-dzsungel tükrei között, 

de itt a kizöldített sivatagban 

mellém állhat a Hold, 

s a Hold mellé meg egy tücsök. 

És most nekem elég is ennyi, 

mint szenteknek az egyszeregy, 

hogy az lehessek, aki voltam, 

mielőtt végleg más leszek. 

Bolond, kis altatóimat is 

eltemettem fekete ingben:

ne mások álmát álmodjam tovább a 

csillagokkal körülvett ringben. 

Idegen nyár, idegen ország – 

Itt legalább a magamé vagyok. 

Még szégyeneim is elférnek velem 

a fák kérge alatt s a röpülő homok 

hajában. El minden vereségem. 

S ha lélegzem itt: szótlanul imádkozom: 

áldassál, Föld, hazátlan messzeség, 

felejteni és élni akarok.

Csoóri Sándor: A meghasonlott évszak

Ősz van, nézd csak meg jól a bokrokat,   

               nem ugrál már alattuk rigó. 

Átlátni ágaik közt,   

               mint rommá lőtt házak falán. 

Sehol egy harsány szüret, kádkongatás, 

sehol egy nevettető, rekedtes csősztülök, 

csak zsibbadt gépzenék és rikácsolások a rádióból. 

A fecskék elmentek rég,   

               koporsókat vittek magukkal, 

mert ismét túl sok a halott körülöttünk, 

túl sok az anyaföldnek. Elmagányosodott, háborús 

kezek és lábak meredeztek elő a szemfedők alól – 

Úristen, mit kezdesz te a Délre 

vándorló kezekkel s koporsókkal? 

Évszak évszak után hasonlik meg   

               szemünk láttára önmagával. Rozsdás 

avar helyett rozsdás vasakba rugdalunk. 

Kószál az édes bánat az Adriától 

föl a Mátráig, a fölégetett erdőktől 

a sínylődő somfák övezetéig, de mi már   

               nem tudunk ennek a bánatnak nevet adni. 

A világ süketül s vakul. Egyre kevésbé kíváncsi   

               arra, ami vesztébe sodorhatja. 

Lépkedek fától fáig: bízhatom-e még bennük? 

S megremeg-e bőrük kezemtől, 

mint megszelídített csikóé? Vagy már 

csak rossz emlékeink ők is,   

               akár a múzeumokba behurcolt századok?

Szabó Katalin: Az igazán fontos emberek

        

      Az igazán fontos embereket nem mobiltelefonokról, csillogó autócsodákról, újságok vezércikkeiből ismerhetjük meg. Az igazán fontos emberekről nem szólnak riportok, neveiket sem ismerjük mindig. Csak mellettünk vannak..., elsuhannak az életünk lapjain át, és otthagynak maguk után néhány gondolatot, néhány mosolyt, néhány pontosan a legjobb időben érkezett biztatást.     

        Ők azok, akik mögötted álltak, mint beteg, vagy katonatársak. Betakargattak, szelíden, némán segítettek, amikor megköszönni se tudtad. Nem is vártak érte köszönetet. Ők azok, akiknek csupán egy-egy mondatára emlékszel, de amikor ezek a mondatok eszedbe jutnak, mindig elönt a meleg hála. Talán az arcukat sem tudod felidézni már, talán a hangjukat sem. Csak a lényüket, amely elkísér, és óvón körbevesz egész életen át. Fogódzol a jószándékukba amikor nincs semmi más fogódzó, megkapaszkodsz abba a leheletnyi emlékbe, aminek más csak az ízére emlékszel, de mégis oly erősen él benned, hogy onnan soha, senki ki nem törölheti már.     

        Az igazán fontos emberek nem is tudják, hogy mennyire fontosak. Soha nem is igyekeztek fontossá válni, csupán emberek maradtak embertelen helyzetekben, vagy csak szimplán nem fordították el a fejüket, amikor mindenki más azt tette. Az is lehet, hogy számukra te voltál a fontos, mert más senki sem volt, akivel jót tehettek volna, hiszen az igazán fontos emberek tudják: az élet egyik legnagyobb értelme, hogy örömet leljünk abban, ha adhatunk.     

De jó lenne megölelni őket, de jó lenne még egyszer találkozni velük, és elmondani: Köszönöm!     

De ők csak néznének értetlenül, hiszen mindez nekik teljesen természetes volt.   

Dr. Bölcskei Gusztáv

„ Vannak pillanatok, amikor a dolgok hirtelen leegyszerűsödnek, letisztulnak bennünk. Amikor világossá válik, mi a fontos, ki a fontos, hogyan is kellene élni. Milyen jó lenne, ha ehhez nem kellene egy autóbaleset, egy szörnyű diagnózis, valamilyen tragédia!” 

Charles D'Orléans: Rejtett bánat

Arról nem beszélek,  

csak gondolkodom,  

hogy nagyon-nagyon  

fáj bennem a lélek.     

Hogy keserűséget  

rejt a mosolyom:  

arról nem beszélek,  

csak gondolkodom.     

Sóhajt-fojtva élek -  

nem mutathatom  

tenger bánatom.  

Hogy belül mit érzek:  

arról nem beszélek.  

Baranyi Ferenc fordítása

Bob Gass: Ne aggódj a jövő miatt!

„ Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” (Máté 6:34) 

        Egyszer egy óra sokat aggódott a jövője miatt; az gyötörte, hogy másodpercenként kettőt kell ketyegnie, hiszen minden „tik”-et egy „tak” követ. „Vajon mennyit kell összesen ketyegnem?” – töprengett az óra. Elkezdte hát kiszámítani, hogy percenként 120-at tiktakol, vagyis óránként 7200-at. Ez azt jelenti, hogy huszonnégy óra alatt 172 800-at, évente 63 072 000-et kell ketyegnie. Mire idáig ért a számításban, kezdte túlterheltnek érezni magát, és folyt róla a veríték. Végül kiszámította, hogy tíz év alatt 630 720 000 alkalommal kell ketyegnie – és ekkor idegösszeomlást kapott.  

        A pszichológusok szerint mindannak, ami miatt aggódunk, 95 %-a soha nem történik meg. Mi a helyzet a maradék 5 százalékkal? Ötből négyszer jobban alakul a dolog, mint amire számítottunk, közülük sok egyenesen áldás! Végül az általunk feltételezett összes rosszból csupán 1 százalék történik meg valóban, de ez ritkán annyira rossz, mint amennyire tartottunk tőle.  

        Ezért mondta Jézus: „ Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” Péter apostol megfelelő szemléletet kínál a következő szavakkal: „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok” (1Péter 5:7).  

A mai üzenet számodra tehát ez: ne aggódj a jövő miatt!

Forrás: www.maiige.hu

Trausch Liza : Evezz a mélyre

" Mikor pedig megszűnt beszélni, mondta Simonnak: Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra." Lukács 5,4  

          Jézus, amikor belépett Simon hajójába, azt kérte, hogy vigye kissé beljebb. Már belülről beszél Jézus Simonhoz. Olyan jó, ha belülről hallod Jézust, és lefordítja neked az Igét személyre szólóan. Akkor tudhatod, rólad van szó. Amint Jézus belépett, máris kért valamit Simontól. Milyen nagy dolog, hogy Isten kér. Könnyebb annak engedni, aki kér, mint annak, aki parancsol. Jézus kér, adj Neki időt, figyeld a szavát, engedj a szavának! Péter felé egy személyes parancs hangzott: " Evezz a mélyre!" Jó volna mélyre evezni belső dolgaidban. Merd végiggondolni az életedet, és kérd az Urat, hogy hozzon felszínre mindent. Vannak felejthetetlen dolgok. Egy mondat, amit szüleidnek mondtál. Egy becsapott ajtó. Egy váratlan pillanatban minden eszedbe jut! Mindegy, hány évtized múlt el azóta. Gondolj fiatalkorodra, azokra, akiket talán otthagytál, becsaptál. Talán volt valaki, aki igazán szeretett, és te gúnyt űztél belőle. Vigyázz! Mindennek következménye van. "Amilyen mértékkel mértek, olyannal mér nek néktek is" (Mt 7,2). Evezz le a céljaidhoz is! Egyszer majd Isten közelében pirulni fogsz, ha meglátod, hogyan akartad elérni azokat. Péter Jézussal együtt evezett a mélyre. Vele járd most végig a múltadat. Hadd kerüljenek elő a régi dolgok. Ne engedd, hogy átrágják az idegrendszeredet. Isten a rejtett zugokat keresi, amiket senki nem lát. Isten azt is nézi, hogy mit miért csinálsz. Lásd meg, hogy minden dolognál egyetlen indítóokod van: az önzésed. Nézd Jézus útjait, amelyek mindig másokért voltak. Az a kereszten átszögezett kéz soha nem hajlott maga felé.    

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből. 

Gergely Ágnes: Zsoltár női hangra

Ki vagy Te? Mi vagy Te? 

Hogy kerülsz utamba? 

A kezdet s a vég vagy, 

ómega és alfa?  

Elterülsz a testen, 

uralkodsz a lelken, 

amiképp az agyag, 

gyúródunk kezedben.  

Ahogyan a kő is, 

ha szobrász faragja, 

roppanunk kezedben, 

mely a halált adja.  

Ha kovács kezében 

tűz éri a vasat, 

ha bensőnket éri, 

lelkünk kettéhasad.  

Amikor a hajós 

a horgonyt kiveti, 

nem tudja, a hajót 

milyen sors követi.  

Ahogy az üveget 

izzítja a mester, 

átlátszó életünk 

felizzik az esttel.  

Miképpen a szőnyeg 

a szövő kezében, 

eldurvul az álmunk 

a magányos éjben.  

S mint az ezüstműves, 

ha gyötri a műve, 

agyát is, kezét is 

feszíti a bűne.  

Ki vagy Te? Mi vagy Te? 

Áldás vagy? Csak átok? 

Ha kezdet és vég vagy, 

mondd azt: Megbocsátok.

Gergely Ágnes: Hallucináció

1 

Hét év, hét nap  

„ Hét évig vártam, hét hosszú, hosszú évig. 

Kocsma, kávéház, könyvesbolt bezárt. 

Színültig teltek festékkel az álmok. 

Hogy sosem állok bosszút, azt ne várd.”  

Ha eljössz, itt leszek. Ilyen adósság 

ingatag, mint a szélben a faág. 

A sötétség hajt énfelém, de engem 

megőriz az elorzott ifjúság.  

Két éjjel jöttél. Indulatod csúcsán 

rángott a barna, barna gyűlölet. 

Harmadnapjára végül észrevettél. 

Sebek szegezték át testemet.  

Jól éreztem? Még három nap, s örökre 

bedőlt, beszakadt alattunk a múlt. 

Tested elorzott éveid jegyében 

hozzám nyomult, végleg hozzám nyomult.  

És az utolsó éjszakára eltűnt 

idő, életkor, sebhely, évtized. 

S megértettem, hogy két hosszú év után már 

nem állsz bosszút. Elszállok nélküled.  

2 

Éjfél körül  

Úgy múltál el, hogy észrevétlenül, 

mint a háború, ez a második. 

Fölparázslik még az emlékezet, 

de a közönyre az ész rászokik.  

Tudom, hogy itt jársz. Hogy éjfél körül 

ajtótól, faltól vissza nem riadsz. 

Reggel hiányzik a polcról egy könyv, 

gyertya, amulett, levél, kézirat.  

Barátom voltál. Vagy szerelmesem. 

Helyedbe nem jött megmerülni más. 

Szerelmet elveszteni légszomj. 

Barátot fulladás.  

2021. szeptember   

Kántor Péter: Reggel a konyhában

A férfikor, igen. 

A jól berendezett, 

vagy hogy. Az életem 

bútorai között, 

mintha egy fűcsomón, 

negyvenhat évesen, 

ülök szemben veled 

reggel a konyhában, 

egy rózsa nyílni kezd, 

s nem értem, csak tudom, 

hogy nincsen semmi bumm, 

csak többé nem jeune homme.  

Ezt vártam? Ezt se? Is? 

Hogy majd magától is 

a képlet összeáll,

s nem kell firtatni, mit, 

falon árnyékcsodát, 

nem kell firtatni már? 

A föld megsúgja majd, 

vagy megsúgja a test. 

Még egy kávét talán? 

Pár kósza hópehely 

aláereszkedik 

odakint tétován.  

A férfikor, igen. 

Amit borzongva várt, 

s bámult a kisgyerek. 

Azt hitte, az a cél, 

és aki célba ér, 

boldogan integet. 

Zsákként vitte magát, 

görgött, akár a kő, 

zihált, akár a gép. 

Te tudod, hol vagyunk? 

Innen hová jutunk? 

Szerinted messze még?

Kántor Péter: A könyvespolc előtt

Az ördög súgta nekem egy napon,  

vagy egy túlbuzgó angyal inkább, igen,  

egy olyan, aki folyton terveket sző  

az emberek javára állítólag,  

ne halogasd tovább, súgta az angyal,  

mire vársz? egyszer meg kell tenni úgyis,  

gyerünk, selejtezd ki a könyveid!  

És nekiveselkedtem mint Toldi Miklós  

annak a recsegő könyvespolcnak.  

Megpróbáltam kiselejtezni a könyveimet,  

muszáj, gondoltam, ha nehéz is,  

de mégis, a jövő érdekében,  

hogy legyen helye a jövőnek,  

hogy tudjam hova tenni, ha jön.  

De hiába erőlködtem, nem sikerült,  

nem tudtam kiselejtezni egy darabot se.  

Talán mind annyira tetszett, azért?  

Á, nem! De ahogy beleolvastam  

ebbe is, abba is, amabba is,  

elkábultam és megszédültem,  

rám tört a gyengeség, mellbe vágott,  

akár a tavaszi fáradtság,  

az a sok fohász, sok akarás  

nyomot hagyni, valami nyomot hagyni.  

De hát muszáj-e nekem választani  

dadogás és dadogás között?  

Ugyan, hagyd a csudába az egészet,  

súgta a fülembe az ördög,  

nincsen jobb dolgod? nincs fontosabb?  

ne törődj a selejtezéssel,  

majd megteszi helyetted valaki más,  

bízd a holnapra a holnapot,  

nem muszáj folyton választani,  

kergetni folyton az igazságot,  

minek gyötörnéd magad ezzel?  

majd megpróbálod egyszer máskor.  

Körülöttem könyvtéglahegyek.  

Bontási terület? Építési?  

Szeretnék beköltözni egy toronyházba?  

Egy kertre nyíló nyári lakba?  

Meghúzódni a hideg elől?  

A meleg elől? Ajtót nyitni?  

Mit szeretnék? Nagy, tágas teret?  

Lerogyni, felpattanni a tükör előtt?  

Ex tempore, ó mennyi blabla,  

beleolvastam ebbe, abba,  

arcok villantak fel előttem,  

láttam kíváncsi tekintetet,  

csillogó és zavaros szemet,  

örök fiatalt, görnyedt hátat,  

meztelen mellet, mezítlábat,  

lázadót és szimpla hőbörgőt,  

hajlékkereső hajléktalant,  

láttam bohócot, didergő dívát,  

és elkábultam és megszédültem,  

és visszadugdostam mindet sorban  

oda, ahol eddig is voltak,  

egymást gyűrve, taszítva, szítva,  

egymás hegyén-hátán szorongva  

abban a poros öröklétben,  

azon a recsegő könyvespolcon.

Csoóri Sándor: Nekem most elég, hogy süt a Nap

Nekem most elég, hogy süt a Nap…

A nyár agyagedényéről lepattognak a virágok.
Nekem most elég, hogy a fák mozdulatain túl
a mozdulatlan hegyekig látok.

Tökéletes a messzeség és a magasság,
mint a tenger vagy mint egy viharzó női test;
szemem vonzáskörében itt remegnek
s bizonytalanságukkal boldogítanak.

Nekem most elég, hogy süt a Nap…
Látom az elhagyott folyókat, keresik egymást;
látom az arcod a délutáni álom tenyerében
s a babafejű rózsák körmenetét körülötted.

Nem akarok semmire emlékezni,
csak arra, ami ezután lesz, ami ezután lehet.
Fejet hajtok jövendő létem előtt,
mert az még nem én vagyok, az még a mindenség maga.

Nekem most elég, hogy süt a Nap,
hogy érezhetem az érzéketlen kövek melegét is –
Érlelem magamban a csodálkozást számotokra,
hogy ennek örömét hagyjam rátok a koponyám helyett.

Reményik Sándor: Istenarc

Egy istenarc van eltemetve bennem, 

Tán lét-előtti létem emlék-képe! 

Fölibe ezer réteg tornyosul, 

De érzem ezer rétegen alul, 

Csak nem tudom, mikép került a mélybe. 

Egy istenarc van eltemetve bennem, 

Néha magamban látom, néha másban. 

Néha állok, mint fosztott ág, szegényen, 

Ha rossz órámban eltűnik egészen 

Alter-egóm az örök vándorlásban. 

Egy istenarc van eltemetve bennem, 

A rárakódott világ-szenny alatt. 

A rámrakódott világ-szenny alól, 

Kihűlt csillagok hamuja alól 

Akarom kibányászni magamat. 

Egy istenarc van eltemetve bennem, 

S most ásót, kapát, csákányt ragadok, 

Testvéreim, jertek, segítsetek, 

Egy kapavágást ti is tegyetek, 

Mert az az arc igazán én vagyok. 

Egy istenarc van eltemetve bennem: 

Antik szobor, tiszta, nyugodt erő. 

Nem nyugszom, amíg nem hívom elő. 

S bár világ-szennye rakódott reája, 

Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.

Márai Sándor

" Egy napon mindenről el kell számolni. De mindenről. Ez elkerülhetetlen. S akárhogyan odázod: amiben hibáztál, amivel adós vagy, amihez gyáva voltál, amiben bűnös vagy, mindezért számot adsz egy napon." 

 " Sokáig azt hisszük, hogy a Végzet mennydörgésszerűen köszönt be, görögtűzzel, istennyilával, kürtökkel és oboákkal. Aztán egy napon megismerkedünk vele, s megtudjuk, hogy sokkal jobb modorú. A tüdőrák, a nyomorúság, a megalázás, a halálos szerelem egészen csendesen jelentkeznek, mintegy kopogtatnak, halk hangon kérdik: "Szabad?" S aztán belépnek."    

" Egy ember nem föltétlenül abban a pillanatban a legbűnösebb, mikor felemeli a fegyvert, hogy megöljön valakit. A bűn előbb van, a bűn a szándék.”   

" Csoda, minden csoda. De van egy pillanat, a csodán belül, ahol - így tetszik - Isten egyedül hagy, reám bízza, hogy döntsek. Ez az én felelősségem pillanata. Ez a felelősség tölti meg tragikus értelemmel az emberi életet."     

Milan Rúfus: Senki földjén

Fáj a vers, testvérem. Fáj nagyon. 

Gályarab-hallgatás búg benne s fájdalom. 

S az idő, az idő – tücsök az óra  

belsejében. S az üres, istentől elhagyott szóra 

bánat hull az égből, csillag a csűrre.  

S hátrálsz tovább a senki földjén. 

A csönd felé, melyben mozdul, de nem kong 

a szó, az ember e üreges szárú mankója.

Tőzsér Árpád fordítása

Trausch Liza: A megsebesített ember

" És Ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az Ő sebeivel gyógyulánk meg." 

Ézsaiás 53,5  

Ebben a világban nagyon sok a sebesült ember. Van, aki már gyermekkorában megsérült. Szerették a szülei, mégsem vették észre, hogyan sebesül a gyermek. Nagyon sok sebet üt az iskola. A barátok, a szerelem. Sokszor a házasság sem más, mint naponta való újabb sebesülés. Sajnos mi is okozunk másoknak sebeket. Bár kinyitná most Isten a szemünket, és meglátnánk, hogy kritikánkkal, keménységünkkel hol ütünk újabb sebet embereken. Az igazán megsebesített ember: Jézus! Sebeinket Ő viselte, bűneink büntetése rajta van. Amikor Júdás elárulja, fegyverekkel törnek rá, megkötözik, és Pilátus udvarára viszik. Csattan a korbács, fejére nyomják a töviskoronát, kezét és lábát szögekkel verik át. A kereszten ott függ a megsebesített ember, nem félholtan - holtan. Lett volna lehetősége ellenállni, de engedelmesen adta magát, hogy mi meggyógyult emberekké lehessünk. "Az Ő sebeivel gyógyulánk meg " Nincs más út. Az egyetlen híd, ami átvezet halálból az életre, boldogtalan életből a boldogságra, csak a Jézus keresztje. Egy kisfiút édesapja át akart vezetni a hídon. A gyermek megkérdezte: Édesapám, elég erős ez a híd, nem fog leszakadni? Édesapja, megsimogatva fejét, azt mondta: Kisfiam, erős híd ez, sok szög van rajta. Lépj rá nyugodtan! Lásd meg a hidat kárhozatból az üdvösségre. Nézz fel a kereszt Krisztusára: sok szög van benne! A korbács szögei, a töviskorona szögei, az átszögezett kezek és lábak - biztos híd ez. Merj rálépni, hidd el, sokan mentünk már át rajta.    

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből

Zelk Zoltán: Hogy mondjam el?

Amikor árnyam visszafordult, 

mert miért is jönne velem tovább, 

amikor iszonyú robajjal 

lehullt egy dérszilánk, 

amikor hátranézve láttam 

az ág hegyén fölnyársalt árnyam 

az Irén didergő ablakát - 

hogy mondjam el hólepte szájjal 

azt a hólepte éjszakát?

Baranyi Ferenc: Hajsza

Csak épp megálltam. Beérsz. Természetes. Örök vagy. 

Az esztelen futással az ember néha fölhagy 

s megáll egy pillanatra szétnézni: jössz-e még? 

Bírod-e még a tempót? S nyugodtan áll odébb, 

meggyőződvén, hogy jössz még utána, mint az árnyék, 

odavet egy megállást s elégülten továbblép. 

Meddig bírod, ó meddig? Elég neked csak ennyi? 

Elég neked, hogy olykor megállok megpihenni? 

Elég neked, hogy néha, elfáradván az útban, 

azért esek karodba, hogy magamat kifújjam 

s utána futni kezdjek más nők, más vágy nyomán, 

megújuló erővel, erőddel s - ostobán? 

Meddig bírod, ó meddig? Két éve, hogy követsz már, 

két éve, hogy kifulladt szerelmem néha megvár, 

mégis rohansz utánam. Rohansz, szíved dobog, 

mert jól tudod: időnkint úgyis megfordulok... 

Mi lenne, hogyha egyszer megállanál örökre? 

Mi lenne, ha mögöttem belevesznél a ködbe 

s nem érezném nyomomban holtbiztos követésed 

s eltűnnék egymagamban süllyesztőjén a térnek? 

Biztos vagyok felőled, amíg rohansz utánam, 

de ha megállnál egyszer, megbénulna a lábam, 

akkor tudnám valóban: nélküled mit sem érnék, 

ha végképp nem lehetne nyomomban tudni Téged.... 

Futunk. Konok futással. Én előtted - Te hátul. 

Te kétségbeesetten - én esztelen, galádul. 

Sokan futnak előttem. Előtted én futok. 

Ó irgalmazz magadnak! Állj meg! S megfordulok.  

(1958)

Weöres Sándor: Döbbenet

Éjszaka 

teszek-veszek a szobában, 

a terítőt megigazítom, 

a hamutartót beljebb rakom, 

és hírtelen belém döbben egy érzés: 

Ez mind csak volt! 

Ennek ezerévei múltak, 

rég nincs a terítő, az asztal, az ablak, 

valahonnét a jövendő 

ezerévekből figyelem 

a kis öregembert, önmagamat, 

hogy tesz-vesz a szobában 

vakon a jövendő felé 

mely immár régmúlt, 

mindezeknek emléke sincs már 

s a sodrásból kilépni nem lehet.

Gyurkovics Tibor: Varjak

Maga alá húzott 

varjúláb a légben 

kapaszkodik meg a 

gömbölyű, nagy égen, 

hogy le ne csúszhasson, 

tartja magát végig 

rémült szárnycsapással 

a keseredésig, 

verdesi a leget, 

törekszik előbbre, 

emelkedik föl a 

sűrű levegőbe, 

nem tudja maga se, 

mi elől igyekszik, 

de fekete párja 

fehér havon fekszik.

Gyurkovics Tibor: Zokog a szó…

Zokog a szó nem hallható 

elfullad lenn a kertben 

nagyon magas a kaptató 

azért akit szerettem  

de megteszem de fölmegyek 

a csúfos dombra állok 

kezemben hervadoznak 

a túlvilági virágok.

Zelk Zoltán: Ez aztán a vásárfia!

Milyen  szép nagy ez a tó, 

megveszem, ha eladó! 

Meg a nádast, meg a hegyet, 

meg az esőt, meg a szelet, 

szélben úszó falevelet, 

fecskét, rigót, vadludakat, 

megveszem a napsugarat 

és a Göncöl-szekerét, 

rúdját s a négy kerekét!     

De ha megveszed a tavat, 

esőt, szelet, madarakat, 

szállni indult falevelet 

meg az erdőt, meg a hegyet, 

ha talán az egész eget, 

ha eladják, ha megveszed, 

hová viszed, hová teszed?     

Hova tenném máshova, 

ahol voltak, csak oda! 

A tavat a medrébe, 

Göncölt vissza az égre, 

hegy csúcsát az ég aljára, 

a nádast a tó partjára, 

falevelet őszi szélnek, 

ahol vannak, csak ott szépek - 

És aztán az egészet 

ajándékba adnám néktek!   

Biblia

" Elég neked az én kegyelmem..." 

2 Kor.12:9

Ágai Ágnes: Az élet, akár a vers...

Az élet, akár a vers, 

szakaszokra bomlik, 

rövid, töredezett, 

zsúfolt, sűrített, 

képekre osztott, 

hangokra hangolt, 

egyszeri, 

és van benne 

valami megfejthetetlenül 

isteni.

François Villon: Ellentétek

Szomjan halok a forrás vize mellett; 

Tűzben égek és mégis vacogok; 

Parazsas kályhánál vad láz diderget; 

Hazám földjén is száműzött vagyok; 

Csupasz féreg, díszes talárt kapok; 

Hitetlen várok, sírva nevetek; 

Az biztat, ami tegnap tönkretett; 

Vig dáridó bennem a bosszúság; 

Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek; 

Befogad és kitaszít a világ.  

Nem biztos csak a kétes a szememnek 

S ami világos, mint a nap: titok; 

Hiszek a véletlennek, hirtelennek, 

S gyanúm az igaz körűl sompolyog; 

Mindig nyerek és vesztes maradok; 

Fektemben is fölbukás fenyeget; 

Van pénzem, s egy vasat se keresek, 

És reggel köszönök jó éjszakát; 

Várom, senkitől, örökségemet; 

Befogad és kitaszít a világ.  

Semmit se bánok, s ami sose kellett, 

Kínnal mégis csak olyat hajszolok; 

Csalánnal a szeretet szava ver meg, 

S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott; 

Barátom, aki elhiteti, hogy 

Hattyúk csapata a varjú-sereg; 

Igazság és hazugság egyre-megy, 

És elhiszem, hogy segít, aki árt; 

Mindent megőrzök s mindent feledek: 

Befogad és kitaszít a világ.  

Ajánlás  

Herceg, kegyes jóságod lássa meg: 

Nincs eszem, s a tudásom rengeteg. 

Lázongva vallok törvényt és szabályt. 

S most mi jön? Várom a pályabéremet, 

Mert befogad és kitaszít a világ.  

Szabó Lőrinc fordítása

Weöres Sándor: Ki minek gondol, az vagyok annak...

Ki minek gondol, az vagyok annak… 

Mért gondolsz különc rokontalannak? 

Jelet látsz gyűlni a homlokomra: 

Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik, 

Mert fénye-árnya terád sugárzik. 

Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról: 

Rajtam látsz törvényt sajátmagadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám. 

Bolondnak nézel? Csörög a sapkám. 

Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz; 

Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod: 

Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.

Gyurkovics Tibor: Vers

Olyan ez, mintha nem is volna, 

ahogy a levegőhöz ér

üvegkarjaival a szél 

s erre az erdő meghajolna. 

Az erő észrevehetetlen 

futkározása ez a gót 

katedrálisok ablakában, 

hol eddig minden néma volt.  

Szobában ülsz s mint hű kutyák 

lábadhoz ülnek az esték 

s kilátszik a betűkön át 

az áruló tökéletesség.

Csomay Árpád: Imádság öregkorban

„ Ne vess el engem az én vénségemnek idején, mikor elfogy az én erőm, ne hagyj el engem!  Vénségemig és megőszülésemig se hagyj el engem, oh Isten, hogy hirdessem a te karodat e nemzetségnek, és minden következendőnek a te nagy tetteidet.” (Zsolt 71,9.18)    

Az öregek egyre inkább tapasztalják, hogy a lehetőségek végéhez értek és ilyenkor még buzgóbban imádkoznak. Ilyenkor Isten tetteire is emlékeznek.  

Az öregkort elérni szép dolog, de nehéz öregnek lenni. Sokszor ezek a szavak formázódnak meg az öregek ajkain. Igen, mert az öregek azt is észreveszik, hogy az öregség kellemetlen dolgokat is hoz magával. Testileg problémák adódhatnak, hiszen egyre gyengébb lesz az ember, a betegség is egyre gyakoribb az életükben és így egyre inkább ki vannak szolgáltatva más embereknek.  

Sok öreg egyenesen lelkifurdalást érez, hogy még él, mivel teher a szerettei számára. Sok öreggel nem törődnek, vagy „ olyan öreg már ”, hogy még egészségügyi ellátásban sem részesítik. Sok öreget már nem is sajnálják. 

„  Ne vess el engem az én vénségemnek idején, mikor elfogy az én erőm, ne hagyj el engem!” Ez azt jelentené, hogy az öreg ember úgy érzi, hogy Isten elfordult tőle? Hiszen egész életében vele volt az Isten! Most, öregségében hagyná el? Hiszen Isten hűséges Isten. Ez a zsoltár többször is erről beszél, az Isten hűségéről. Inkább arról van szó, hogy az öreg ember megfogható bizonyítékokat vár Istentől.  

Imádkozni… Sok agg embernek már erre sincs ereje. Gondoljunk azokra, akik egyedül maradtak. Meghalt a hitvesük és nagyon keserű az özvegyi kenyér.  

Viszont vannak olyan özvegyek, akik nem csak arról tesznek bizonyságot, hogy milyen nehéz volt a hitvesüket eltemetni, elgyászolni, de arról is, hogy egy idő után békesség költözött a szívükbe. Sőt erőre kaptak, mert Isten meghallgatta imádságukat. Istennel közösségben lenni, már nincs egyedül az ember, mert átélheti Isten kegyelmét és jóságát.  

A zsoltáríró azt kéri imájában Istentől, hogy ne forduljon el tőle, mert ő még szeretné hirdetni a kortársaknak és a következő nemzedékeknek az Ő tetteit. Bár, mint a többi öreg, ő is nagy szükségben van, és bár gyermekei és unokái is messze vannak tőle, ő mégis szeretne arról beszélni, hogy Isten csodákon át vezette őt az életében. És imádkozni szeretne gyermekeiért és unokáiért, hogy maradjanak meg az Isten közelségében, hogy élvezhessék áldásait. Istennek ugyanis „ erős karja ” van, s meg akarja őket is áldani. Erről beszélni, ezért imádkozni, ez minden öreg ember feladata. Ez kellene, hogy legyen. Ne csak sóhajtozzunk, mint öregek, ne csak jajgassunk, hanem vigyük a gyermekeinkért, az unokáinkért, a testvéreinkért, a népünkért való könyörgéseinket a kegyelem királyi trónusa elé, hogy majd áldás származzon belőle. Mert a mi Istenünknek „ erős karja ”, nagy hatalma van. És a mi Istenünk Jézus Krisztus által Atyánkká lett. Ő a Fiát feltámasztotta a halálból. A halál legyőzetett. A halál már csak egy legyőzött ellenség. Öregségünkben ez vigasztaljon bennünket. „ Aki hisz énbennem, ha meghal is él.” – mondja Jézus Krisztus.   

Legyen a zsoltáríró imádsága a mi imádságunk is! Beszéljük el mi is, amíg lehet az Isten nagyságos tetteit és szabadításait az Úr Jézus Krisztus által.   

Forrás: Mai Ige és gondolatok

Gyurkovics Tibor: Medál

Úgy szeretem az arcod, 

mint régi-régi lánc 

törődött ékszerét, mit 

magadnak úgy kívánsz,  

hogy csüngjön őrületben 

melldombod közepén 

s kit senki sem szerethet 

többé ahogyan én,  

úgy szeretem a hangod, 

mint összetört tükröt, 

mely rebbenő harangok 

csöndjével elbűvölt.

Gyurkovics Tibor: Kérdés

Mi csak ázunk hóban, esőben. 

Folyik arcunkra ég vize. 

Angyalok kérdik szerelmünket: 

Megéri-e, megéri-e?  

Oly sokszor voltam diadalmas, 

nagyúri, fényes, hercegi, 

odaadom kitüntetésem: 

tanuljak nyerni – veszteni.  

Most már egyszerre kell-e lennünk? 

Most már te vagy a hold, a lélek? 

Kétségbeesve jár a vérünk: 

Ha nem lennél is – szeretnélek!

Gyurkovics Tibor: Mindig mesélt

Mindig mesélt nekem a lány 

valamit elalvás előtt, 

a tétje az volt, hogy mese 

közben ki alszik el előbb?  

Mesélt nekem a bábkirályról, 

ki szekrényben uralkodott, 

mesélt de nem gondoltam volna 

hogy a bábkirály én vagyok.  

Mesélt a holdról, mi a kémény 

szájába szorult és ahonnan 

létráról kellett kipiszkálni, 

és a kéményseprő én voltam. 

 Mesélt a mesés kiskakasról, 

aki aranyat kukorékolt, 

pengett a naphang, mint a pengő, 

én voltam, aki csupa fény volt.  

Mesélt iszapban úszó halról, 

ki labdát vitt a víz színére 

kis orrával és azt se tudtam, 

a hal vagyok-e, ő-e, én-e,  

egy mese volt minden mesében, 

mit mondott elalvás előtt, 

hogy vajon ő kap-é meg engem, 

vagy én kapom meg őt.  

Aranyszájú mesében alszom, 

mint tejbe fulladt gödölye, 

nem is tudom, ő az én örömöm, vagy 

én vagyok az ő öröme?

2022

 

Boldog új évet, jó egészséget kívánok minden kedves olvasómnak!