vagy iszonyodol megszólítani.
Hogy hívtalak! Hányszor! Míg telt erőmből,
s beteg torkomból felsikoltani.
Míg küzdöttem kétséggel és reménnyel,
dúlt párnán hánykolódva, mindig ébren,
s rezegtek tehetetlen ujjaim
az éjszaka holdverte börtönében.
Most szólsz, mikor már nem tudok felelni,
mikor már semmit se tudok,
s nyugodtan alszom, mert rettegni is,
szenvedni is fáradt vagyok?
Most, mikor nem nógatom az időt már,
de engem nógatnak a hónapok,
s nem hunyom le szemem, mikor eszembe jut,
hová, mi felé ballagok?
Mit mondjak? Hol a szó? Hol vagyok én?
Költő vagyok? Ki emlékszik reám?
Most szólsz? Hol van a jel, amit hagyok,
hisz mindenki jelt hagy maga után,
billing szőlő és koppanó dió,
kavics és tollhullató madarak, csak én,
csak én nem. Mért szólsz újra rám?
Mit feleljek? A hangom elakad.
Csak ríkatsz újra. Ég és föld között
ugyan ki hallja meg?
Csak villog ez a szilárd levegő
s feszes folyók felett
figyelik szálló mosolyuk
a fellegek.
Ki hallaná meg? Még a föld se, míg
el nem temet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése