mint füst a szélben erre-arra
úgy lengek át a napokon,
nem várva semmi diadalra...
Elernyedt minden akarat...
s ha fáradt kezeimet nézem
úgy érzem legjobb tétlenül,
lanyhán túladni az egészen.
Én megpróbáltam, s hittem is...
hogy mit? valahol még derengnek
lepkeszínek és sugarak...
de olyan fáradtan kerengnek,
oly messze már, hogy nevüket
s tapintásukat elfeledtem...
Ez lett volna az életem?
de ki maradt itt én helyettem?
Tapintom magam. Ugyanaz?
Fej. Karok. Lábak. Mi szökött el,
hogy üres a tapintható?
magamtól mikor? ki lökött el?
Hogy kicserélt egy pillanat,
hogy lehet, hogy észre se vettem?
Mindenki így él? vagy csak én,
ily tudatlanul, meglepetten?
Mindenki így él? hogy a fény
fürdik csodálkozó szemében,
és sokszor mondja azt, hogy: én,
s maga se tudja, hogy az ében
sötétben ki alszik el ágyán
s ki ébred fel helyette reggel,
kit visz előre könnyű lábán
s hogy kit dicsérget énekekkel...
aztán egyszerre, egy napon
minthogyha meghalna a reggel,
elsápad, elfoly vére mind
s tántorog hangtalan sebekkel;
minthogyha bennem hülne ki,
úgy elalélt vele a szívem...
ki halt meg akkor, ő? vagy én?
s mikor volt? ki mondhatja híven?
Ki felelhetne? Emberek,
ti máskép éltek? biztosabban?
valami hazátok csak van?
a földön s a holnapi napban?
valami biztos kéz csak fog,
s lámpát gyujt nektek, hogyha féltek?
...engem elejtett valaki...
s már csak a zuhanásban élek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése