nem ugrál már alattuk rigó.
Átlátni ágaik közt,
mint rommá lőtt házak falán.
Sehol egy harsány szüret, kádkongatás,
sehol egy nevettető, rekedtes csősztülök,
csak zsibbadt gépzenék és rikácsolások a rádióból.
A fecskék elmentek rég,
koporsókat vittek magukkal,
mert ismét túl sok a halott körülöttünk,
túl sok az anyaföldnek. Elmagányosodott, háborús
kezek és lábak meredeztek elő a szemfedők alól –
Úristen, mit kezdesz te a Délre
vándorló kezekkel s koporsókkal?
Évszak évszak után hasonlik meg
szemünk láttára önmagával. Rozsdás
avar helyett rozsdás vasakba rugdalunk.
Kószál az édes bánat az Adriától
föl a Mátráig, a fölégetett erdőktől
a sínylődő somfák övezetéig, de mi már
nem tudunk ennek a bánatnak nevet adni.
A világ süketül s vakul. Egyre kevésbé kíváncsi
arra, ami vesztébe sodorhatja.
Lépkedek fától fáig: bízhatom-e még bennük?
S megremeg-e bőrük kezemtől,
mint megszelídített csikóé? Vagy már
csak rossz emlékeink ők is,
akár a múzeumokba behurcolt századok?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése