legszentebb világát: a fénylőt.
Te tetted rám, hogy magadhoz emelj,
mint elhintett magból, az égig érőt.
Rőt utak között pörölycsapás vagyok,
házából elűzött, zord zarándok.
Köröttem puszta. Fölöttem tűz.
Már bennem lobbannak azok a lángok.
S mint álmos anyagot formáltál kezeddel
hűen hajolva a hiú anyaghoz,
értő kezekkel tapasztva össze,
hogy közeledni merjek a csillagokhoz.
Így indulok. Vállamra véve jármodat,
szavad Igéjét, szavad világát,
mely mindörökkön át békességet ad
és védőn világít – akár a fáklyák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése