Hurrá, itt mindig nyár van!
Egész évben forró a fű, forró a homok,
s még tán a legyek is halhatatlanok,
nem vonszolják magukat reumásan
ragacsban, sárban.
Jónapot, pálmák, tüzes kaktuszok,
dacos növény-dinasztiák!
Jónapot, kaliforniai ég!
Az óceánnal éled mézesheteidet,
s ha fölnézek rád,
dorombolsz fölöttem, mint a macskák.
Hajlottam feléd, futottam hozzád,
akár a bujdosóink.
Hoztam összezúzott életem én is,
gyolcs nélkül, remény nélkül,
hoztam egy romló ország
koronás roncsalékát.
Körös-körül fullasztó városok,
könyökök, vállak, felhőkarcolók, fejek,
millió csípő ringása összevissza,
egymásba csúszó, csontszínű terek
s hajak a lámpaoszlopokon, a
kirakat-dzsungel tükrei között,
de itt a kizöldített sivatagban
mellém állhat a Hold,
s a Hold mellé meg egy tücsök.
És most nekem elég is ennyi,
mint szenteknek az egyszeregy,
hogy az lehessek, aki voltam,
mielőtt végleg más leszek.
Bolond, kis altatóimat is
eltemettem fekete ingben:
ne mások álmát álmodjam tovább a
csillagokkal körülvett ringben.
Idegen nyár, idegen ország –
Itt legalább a magamé vagyok.
Még szégyeneim is elférnek velem
a fák kérge alatt s a röpülő homok
hajában. El minden vereségem.
S ha lélegzem itt: szótlanul imádkozom:
áldassál, Föld, hazátlan messzeség,
felejteni és élni akarok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése