Lőrincz P. Gabriella: alázat

az elhullott dolgokat

fölszedni oly nehéz

nem az utánanyúlás

nem

a lehajlás nem

sikerül

Lőrincz P. Gabriella: Párbeszéd

-  Anya! Te voltál gyerek?

-  Voltam.

-  És fájt, amikor felnőttél?

-  Nem. Most fáj.

-  És meg fogsz halni?

-  Meg.

-  Mikor?

-  Isten tudja.

-  És az fájni fog?

-  Akkor nem. Az is most fáj.

Pilinszky János: Őszi vázlat

A hallgatózó kert alól 

a fa az űrbe szimatol, 

a csend törékeny és üres, 

a rét határokat keres.  

Riadtan elszorul szived, 

az út lapulva elsiet, 

a rózsatő is ideges 

mosollyal önmagába les:  

távoli, kétes tájakon 

készülődik a fájdalom

Kányádi Sándor: Őszike

            M.-nek

fehérpillájú parázs 

föllobbanni kész 

tűzből 

nézek én is szűkrehúzott-szemű 

szigorodó éjszakába: 

téged kereslek 

minden csillagon   

1973

Kányádi Sándor: Mert félek

                hogy valaki egyszer 

elzárja majd a forrást 

a forrásból kicsurgó csermelyt 

elzárja mint a csapot 

puszta megszokásból elzárja 

és lassacskán kiapadnak a folyók 

kiszáradnak a tengerek 

és elszáll zörögve az ég   

1972

Tarasz Sevcsenko: Szolgálólány, kicsiny, szelíd

Szolgálólány, kicsiny, szelíd, 

sört hoz a részegeknek. 

Lehet-e, hogy a tisztaság 

szolgál a szörnyetegnek ?   

Mért jár mezítláb az erény, 

a mocsok meg cipőben? 

Hány fonákság van, Istenem, 

mérhetetlen erődben!   

Weöres Sándor fordítása   

Roland Jooris: Yardbird

1

szeretném azt az esti  

rigót kertemben egy  

ágra ültetni valami  

költeményben, de miért is  

tenném, végtére  

ott ül,  

ahol ülnie kell: egy  

versben odakinn.     

2  

köszönöm, az egyszerű  

taps elég lesz,  

így hárította yardbird  

charlie a hangos ovációt  

el     

és az a rigó is  

kertemben egy  

elragadó szóló után  

megelégszik némi  

zsongással     

már a tenyér halk összeütésére is  

röppen a sötétbe  

fel     

Gera Judit fordítása

Kányádi Sándor: A fák és a vének

1 

Megvénültek, akár az őszi fák, 

s nincs egy levélnyi remény 

a tavaszra. 

Indulnának, de az őszi fény 

padon marasztja.  

2  

Irigy sóhajjal néznek 

a sétáló után a fák, 

pedig azok csak csoszognak szegények; 

hány tavaszt adnának érte, ha legalább 

bár egyet léphetnének.  

3  

Lefelé néz a fa, 

s alóla egy öreg föl a fára. 

És milyen egyformán remeg 

a kéz a térden 

s a lehajló fa lombtalan ága.  

4  

- Könnyű neki - mondja a vénember -, 

sohasem fáradt, 

nincsen szüksége botra. 

- Könnyű neki - mondja az öreg fa -, 

botja is van, ha meg elfárad, 

leül egy padra.  

1964

A nap gondolata

Minden kegyelem!

Hans Lodeizen: Figyelj: mikor még vele...

figyelj:

mikor még vele
éltem és a világot együtt
alkottuk, összeszőve, felfejtve
mikor még nálam volt a szeme
és hófehér keze
akkor megáldottam a havat
és az esőben nevettem.

mikor a délutánokat szobájában
töltöttem és a testében
járkáltam vagy leültem, könyvet
olvastam vagy aludtam, mikor ismertem
fülében az utat és behajóztam szemének
folyóján mikor kezével
játszottam és átsuhantam az ajkán
olyankor gyakran jöttem szembe önmagammal,
nevetve, sírva vagy mondva dolgokat,

de,
az ősz beköszöntével ő elment
most én sem vagyok már mert velementem
kezének kezet adtam
szemében ottmaradtam
fülében elakadtam
testében eltévedtem
testében megfulladtam

Gera Judit fordítása

Judith Herzberg: És hogy esett-e itt a hó?

Első hó. Igen, az első hó, 

de ki veszi észre az utolsó, 

az utolsó hóembert, ahogy 

a lába olvad, ki figyel rá?   

A fájdalommal is így van ez. 

Érzed az irgalmatlan 

kezdetet, de múltát csak 

akkor érzed mikor már nem érzed.  

Gera Judit fordítása

Judith Herzberg: Álom az álomban

Álmomban itthon voltál drága 

belibbentél a kertből, én aludtam, 

fülemben madárdal orromba orgonaillat kúszott, 

te az ágyam mellett a fejemnél 

a rádió gombját csavartad. 

Minden állomás csodálatosan 

érdekfeszítő részletet sugárzott. 

Azt is álmodtam hogy azt álmodtam 

hogy a konyhában álltam 

és a konyhapultot pozdorjává zúztam - 

márvány darabok. Mindkét kezembe 

egy-egy szilánkot fogtam, mert arra gondoltam 

ez talán álom, és két kezemet lassan 

összehoztam, hogy halljam a márvány 

sikolyát, de nem sikoltott. 

Boldog voltam hogy itthon vagy; 

elmondhattam az álmomat. Igen, mondtad, 

ezt teszi az álom, valamit érzel a kezedben 

ami nincs is ott, ez közismert. 

Akkor a telefon megszólalt. Milyen jó, gondoltam 

hogy itthon vagy, egy kicsit még alhatok. 

Te majd felveszed. Hallottam hangodat. 

Csengett, csak csengett míg fel nem ébredtem 

rohantam. A halál miatti bánatot ismerik. 

A válás bánata nem számít. És a 

halottak nem tudják hiányuk mekkora.  

Gera Judit fordítása

Csontos Márta: Feedback az Édenből

"Vagyok, aki vagyok", mondá az Úr, 

csak Te, aki emberré lettél általam, 

szárnyad önkézzel letörve próbálsz 

repülni a tiltott zóna fölött, s nem veszed 

észre, a győzelem adrenalin szelete 

ajkadon méregbe mártott szivacs. 

Te az utolsó cseppig véredig 

védelmezed megszerzett függetlenséged, 

s a magadból kiszakított Jó anyagából 

megformálsz engem az n-edik hatványra 

emelt tökéletesség talizmánjaként. 

S bár a Te csodálatra méltó verziód 

vagyok a templomi csend ostyájában, 

nem tudod lenyelni a végeredményt 

eltaszít magától arcodból faragott 

arcom szennyezettsége. 

Mindent egy lapra tettél fel, 

nincs számodra B-terv, csak apológia 

nincs új szárnyakat növesztő kapcsolatod, 

csak a szabályokba gyömöszölt törvények 

szörnyetege néz szembe veled. 

Hiába mondod fel a leckét hibátlanul, 

te nem lehetsz hozzám hasonló, 

én nem lehetek antropomorf csoda.

Erdei-Szabó István: Tétova, félszeg könyörgés

Uram, add vissza könnyeinket! 

Mi lesz velünk, ha már sírni is elfelejtünk, 

ha arcunkon, mint fán a héj, 

megkérgesül a fájdalom?! 

Add, hogy a bánat szoknyája alól 

is az öröm napsugaras tájaira 

láthassunk, 

hogy lábaink alá visszatévedjenek 

elkóborolt messzeségeink! 

Uram, adj fölibénk másik eget, 

mert bűneink átvállalt 

súlya alatt immár a 

Magyarok Istene is roskadozik! 

Uram, adj engesztelődést 

szomorú, márványló szíveinknek, 

hogy tétova, suta mozdulataink nyomán 

ne maradjon hátra hiábavaló harag utánunk! Ámen.

Reményik Sándor: Akarom

Akarom: fontos ne legyek magamnak.  

A végtelen falban legyek egy tégla, 

Lépcső, min felhalad valaki más, 

Ekevas, mely mélyen a földbe ás, 

Ám a kalász nem az ő érdeme. 

Legyek a szél, mely hordja a magot, 

De szirmát ki nem bontja a virágnak, 

S az emberek, mikor a mezőn járnak, 

A virágban hadd gyönyörködjenek. 

Legyek a kendő, mely könnyet töröl, 

Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad. 

A kéz legyek, mely váltig simogat, 

Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok. 

Legyek a fáradt pillákon az álom. 

Legyek a délibáb, mely megjelen 

És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem, 

Legyek a délibáb a rónaságon. 

Legyek a vén föld fekete szívéből 

Egy mély sóhajtás fel a magas égig, 

Legyek a drót, min üzenet megy végig 

És cseréljenek ki, ha elszakadtam. 

Sok lélek alatt legyek a tutaj, 

Egyszerű, durván összerótt ladik, 

Mit tengerbe visznek mély folyók.  

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír, 

Míg le nem teszi a művész a vonót.  

Makai Ida: Hallgató barát

Akár eszelős szerzetes, 

ki már az imáit sem érti, 

csak hallgatom a nevedet, 

amíg a homlokomra vési 

jegyét az őrület. A szentség? 

És az elhagyott éjszakák 

megácsolják szálkás keresztünk. 

Már a csöndemmel mondalak, 

akár egy hallgató barát.

Makay Ida: Meztelen láng

A versekbe öltözött vágy  

a szavak rongyait letépte.  

Némán áll előtted – S kitárva.  

Meztelen láng  

lobog hozzád és érted.  

Mintha egy meggyúlt erdő  

égne.   

A nap gondolata

      A zsákutcák célja, hogy megtanulj bízni Istenben. Miért engedi Isten, hogy elfajuljanak a dolgok és kicsússzon az irányítás a kezünkből? Azért, hogy elhitesse veled, hogy inkább benne bízzál, mint saját zsenialitásodban és okosságodban.   

Petőcz András: Töredékes krónika – visszamenőleg

Furcsa most felidézni régi találkozásokat, 

gondolni visszafelé, időutazás a múltba, 

krónikát írni mindazokról, akik egykor 

valamiért számomra fontosak lehettek.  

Múlik az idő, emlékek törnek fel valahonnan, 

mintha meg sem történt volna mindaz, ami volt, 

mindig a jelen van, mondotta valaki tegnap, 

hagyjuk a közhelyeket, válaszoltam.  

Mégiscsak furcsa gondolni a régi napokra, 

felidézni izgalmakat, a remegést, mivégre, 

és azt a tényt, hogy épp olyanokkal, akik, 

és a bizonytalanságot, ami örökké.  

Utazom Erdély Miklóssal Párizsba, nézem, 

hogyan is rosszkedvű, amikor éppen az, 

látom a szomorúságot a szemében, és 

nem értem, mitől is olyan, amilyen.  

Újra csak ott van bennem a feszültség, 

ahogy egy Ladával, együtt, három napig, 

franciaágyat osztok meg valakivel, akit alig, 

Bujdosó otthona, Bécsben, 1982.  

Sétálni Pasaréten, nézni a házat, ahol akkor, 

Pilinszkyt megidézni, meg Tandorit is, aki 

szintén ott ül abban a kertben, abban a fonott 

karosszékben, ahol én is valamikor, vagy soha.  

Különös elgondolni azt, ezek az utolsó napjai, 

Virágárok utca, kicsiny szoba, lepedő alatt, 

emlékezni a kopasz fejére, ahogy fekszik, 

üldögélni, mintha Ady halottas ágyánál.  

Visszahozni az elmúltakat, hogy mindent másképp, 

legyen más mozdulat, több gesztus, vagy délután, 

a nagyon öreg Somlyót látom újra a busz ablakából, 

és akkor már évek óta nem keresem a találkozást.  

Kapok egy levelet valakitől, hogy talán telefonon, 

nem hívom fel, mert nem szembesülök azzal, 

ami van, vagy ami volt, nem kell a jelen, a múlt, 

ma már ismét telefonálnék, hogyha még lehetne.  

Pilinszky feminin hangját hallgatom, alig hiszem, hogy ő, 

és szeretném, ha nem utazna éppen Székesfehérvárra, 

és azt kérem tőle ismét, hogy találkozzunk, ha lehet, 

és nem tudom, hogy néhány nap múlva halott.  

És keresem Réz Pált, a Jászai Mari téren bolyongok, 

a levelét izgatottan bontom, gondol velem, köszönöm, 

biztat, hogy érezzem jól magam messze, idegenben, 

és menjek el hozzá, ha éppen arra járok.  

Papp Tibornál Párizsban, örök irigykedés, meg szorongás, 

nem tudom, mit is szeretnék, talán csak egy kávéházban ülni, 

ülök egy kávéházban, ahol Zalán, Baránszky, Bakucz, 

Ladik, Fenyvesi Ottó meg Nagy Pali ülnek.  

Különös felidézni réges-régi találkozásokat, 

megélni, mintha most lenne minden, most történne, 

haladni visszafelé, időutazás a múltba, 

együtt lenni azokkal, akikkel egykor.  

Orbán Ottónál ülök, rajta zakó, ami majd enyém, 

magyarázom neki, hogy ne egyen húst, az majd segít, 

ő jót nevet mindezen, és már nem is magyarázom, 

csak a madarakat figyeljük, együtt.  

Kertész Imrével Szigligeten, az ebédet értékeljük, 

nagyon leveses vagyok, szólok, és háromszor 

szedek magamnak, miközben az jár a fejemben, 

hogy valamit kellene olvasnom tőle.  

Aztán megint a halottas ágy, Virágárok, ott ülök, 

ez a betegség elmúlik, ha véget ér a kiállításom, 

a szemében valami reménytelen reménykedés, 

nem tudok neki mit mondani.  

Régi napokat idézek magamban, mintha ma lenne, 

összevissza emlékek történnek újból és újból, 

hozzájuk sietek, lélekszakadva, nagyon is sürgős, 

hogy megintcsak együtt velük, akiktől annyit.

Tolsztoj

  „ Olyan könnyű azokat az embereket szeretni, akiket nem ismerünk, akikkel sohasem találkozunk! Hisz akkor nincs szükségünk áldozathozatalra, s emellett oly elégedettek vagyunk önmagunkkal! Így csaljuk meg lelkiismeretünket. Nem, azt a felebarátodat szeresd, akivel együtt élsz, s aki terhedre van." 

Didi Xénia: Valami nehéz

I.

Megöregszem. Lassú, finom mozdulatokkal 

hagy nyomot rajtam az idő. Látom a tekintetemben, 

hogy bennem jár. Az arcom, mintha az idő 

tükörképe lenne. Benne feszül a múlandóság. 

Ezen a télen az egyik muskátli teljesen elszáradt. 

Miközben kihúztam a földből, arra gondoltam, 

hogy egy hely az egyik virágot élteti, a másikat megöli. 

Mit jelent hazatérni? Megtenni ugyanazt az utat 

ellentétes irányba? Megfordulok, mégsem találom.  

II.  

A boltban vagyunk, ő kicsit eltávolodik tőlem, 

így változnak az arányok, más szögből látom magunkat, 

az elemek között válogat, megállt a házban az óra, 

de az idő bennünk jár, egyre nagyobb teret hódít, 

csak az ember gondol bele, hogy egyszer meg fog halni. 

A lány velem szemben áll a húspultban, akár én is lehetnék, 

valahol távol innen, amit nem hívnak otthonnak, de ekkor 

ő visszalép hozzám, a távolság szűnik, a lélek nyugszik, 

és nézzük a lányt, ahogyan szeletel, a kosárban ott van az elem.  

III.  

A rádióban hallottam, hogy valahol távol innen háború van, 

hogy hány kilométerre lehet az a város – nem tudom. 

Ott álltam mellette a kertben, a paradicsomot öntözte, 

akkor mondtam neki, hogy félek meghalni. 

Ő nem felelt. Hosszú csendek tagolják életünket, 

valami nehéz bennem, talán kimondatlan szavak súlya. 

Aztán később, amikor már az ágyban feküdtünk, 

a lehúzott redőny mögött hallottuk, hogy elered. 

És örültünk, hogy csak az eső.

Zelk Zoltán: Őszi dal

Nyári esték, víg cigány, 

apró tücsök, ég veled! 

Így búcsúznak a fűszálak, 

virágok, falevelek.  

Avar lepi hegedűdet, 

köd takarja már vonód, 

kikeletig nem hallhatjuk

a víg tücsök-nótaszót...  

Be szép volt! A csillagok is 

azt hallgatták odafenn, 

s talán néha táncoltak is 

égi aranyréteken.  

Így búcsúztak a tücsöktől... 

Szél zúg, jő a zivatar: 

nyári tücsöknóta után 

búcsúztató őszi dal.

Petőcz András: Nem tudom, hova

               Hodossy Gyulának, 

               generációs üzenet  

Nem tudom, hova is futok, 

nem tudom, hova is menekülök, 

de futok valahonnan – valahova, 

mindig csak rohanok.  

Van ebben valamiféle szomorúság.  

Eltelik az Idő, 

ami itt, ami adatott, 

lassan a végére érünk mindannak, 

ami a miénk, 

és nincsen nyugovásunk, 

nincsenek nagy-nagy lélegzetek, 

csak a bizonytalanságok vannak, 

csak a bizonytalanságok 

jönnek és mennek körülöttünk, 

igen, 

új és új világok jönnek és mennek, 

és mi csupán kapkodjuk a fejünk, 

nem akarjuk hinni, 

hogy mindaz lehetséges, 

ami amúgy erre 

és mindenfelé.  

Uszulnak ordas eszmék, 

uszulnak újabb és újabb fenyegetések, 

bezárkózunk kicsinke önmagunkba, 

és nem merünk már 

reménykedni sem.  

Emeljük fel lehajtott fejünk, mondom.  

Ha volna mód felemelni 

önmagunkat, 

mindazt, ami voltunk, 

vagy lehettünk volna valaha, 

ha volna mód végre valamiféle 

napsütésbe tartani megsápadt arcunk, 

ha volna mód 

kicsit biztos talajon állni, 

és ha nem éreznénk 

végre 

azt a dübörgést, 

amit a a lánctalpak sokasága 

kelt körülöttünk, 

ha mégis, ha egyszer, 

ha lehetne.  

Ha volna mód, mondom.  

Újabb és újabb arculcsapások, 

újabb és és újabb megalkuvások, 

a tekintetekben a mindigfélelem, 

és magunkat kérdezzük, 

mi lesz még?  

Valamiféle madár köröz 

a halott anyám ablaka előtt, 

valamiféle fekete madár.  

Nem tudom, mit akar, 

nem tudom, mit is szeretnék.  

De azt tudom, hogy 

körülöttem minden 

egyre csak mozog, remeg, 

nincs egy biztos pont, 

ahol érdemes volna megpihenni.  

Az anyám emléke talán, mondom.  

Nem tudjuk, hova is futunk, 

nem tudjuk, hova is menekülünk, 

de futunk valahonnan – valahova, 

mindig csak rohanunk.   

Petőcz András: Múlik

                                „Fél egy. 

          Az idő gyorsan elmúlt” 

                              (Kavafisz)   

Öt éve már.  

Gyorsan telik az, ami. 

A napok, a pillanatok. 

Sebesen, sebesen.  

Minden más azóta, 

minden, minden, 

és mégis változatlan.  

Szeretnék néha kiabálni! 

Talán csak azért, hogy 

valaki, végre valaki.  

Ez a vers is, látod, 

ez a vers is – mennyire 

halk, mennyire csendes.  

Nem kiabálok, csak 

befelé suttogok, aligha 

tehetek ennél is többet.  

Öt éve már, hogy úgy 

vagyok, ahogyan vagyok, 

és nem is leszek másképp.  

Jó volna látni az arcomat, 

látni az arcom a szemeiddel: 

megismersz-e még?  

Fél 1 van, mondom, 

az órámra nézek, 

múlik az idő.  

Gyorsan telik, nagyon is. 

Telnek a napok, ahogyan kell. 

Vágtatnak – valahová.   

Oláh András: Új cirkusz készül

„ mi is az hogy civilizáció 

az ember bekeni magát valami zománccal és irtózni kezd a tetvektől” 

(Kassák Lajos)     

romlik a szem – elgörbült egy álom – 

kaszinótermünkben blöffnek tűnt a járom 

silány fényt szült a bordélyház ablaka 

megbarnult a szív hamis a ballada 

hazugság-akol a civilizáció 

tetvétől irtózik a fennkölt ráció  

prűd ladik billeg a zavaros Tiszán 

szennyezett a víz – olajfolt és cián – 

behódol a csermely a szikkasztó aszálynak 

nádasában régen vadkacsák tanyáztak 

de üres lett a szó törött a képkeret 

evakuálni kell innen az életet  

új cirkusz készül – röhög a sok svihák – 

drótkötélen táncol az agyament világ 

madarak hangján szirénák vijjognak 

áldozatok adnak fegyvert a gyilkosnak 

hűvös a szabadság – nem tudjuk hova tart – 

Krisztus a Golgotán néhány szót eltakart  

magamban beszélek – mégis hozzá s vele – 

kocsmapultunk régtől a csönd kérdőjele 

bűvészkalap takar gyáva rongyszőnyeget 

Isten álruhában közöttünk őgyeleg 

megretten s elszörnyed attól amit lát 

– bohócsipkát öltött magára a világ   

Takács Zsuzsa: Pohár

Ha volna mód a felejtésre, volna 

fátyolt borítanunk mire. A keserű 

ital a karimáig ér. Betelt a pohár. 

Idd ki, szólunk komoran magunknak. 

Gyötrő szomjúságot érzünk a kehelyre.

Takács Zsuzsa: Felolvasás

                                  T.J. emlékére   

De hiszen ott ül a második sor szélén és 

mosolyog, gondoltam magamban, amikor 

felolvastam a halálodról szóló verseket, 

elsírtam magamat, és a szégyentől elvörösödtem. 

Ráadásul többen sírtak a színházteremben. 

De hiszen ott ülsz, mosolyogsz és nemet intesz, 

győzködtem magamat. Harmincöt éves 

vagy újra, rázod a fejedet, hogy tévedek: 

nincs is halál. Menjek csak vissza a kórterembe, 

folytatod, nézzem meg az ágyadat: üres. 

Ha te is elhiszed, hogy meghaltam, halott 

vagyok valóban – teszed hozzá. 

Pannonhalma, 2018. augusztus

Takács Zsuzsa: Ítélet ideje

                            Kalkuttai Teréz emlékére     

Nem tudok mit meg nem tenni Érted, csak 

valamilyen végső formához ragaszkodom, 

mint egy félig beroskadt odúhoz, amelyet 

magamra vettem, amelyben kevésbé fázom.  

Hol tartózkodjam, ha nem a testben, amikor 

ítéleted ideje eljön? A csupa ránc, csupa 

sebhely öregasszony kék-fehér szegélyes 

fátyola alól föltekint a bárányfelhős égre.  

A Mennyország neki már semmit nem jelent. 

Nem lát közeledni a fényes trónuson, 

fohászkodik könyörületes szívedhez mégis.  

A mélységek felé: magasba emelve 

göcsörtös ujjait jelentkezik Neked. 

Itt vagyok, ahova helyeztél, Istenem.

Takács Zsuzsa: A máskor annyira elbizakodott terek

                              „ de eljön értünk, és magához ölel nővérünk, 

                                                    a Halál, s fut velünk, innen, el"

                                                                        (Velünk, innen, el)  

1.  

Olyan leszek, gondoltam, mint Ady, Rimbaud, 

és Verlaine, mint az összes lázadó, akinek élete 

a tét: a jövője fényes, a jelene sötét, 

és verseimhez a barátnőm szerez majd gyászzenét. 

55-ben tüdőgyulladásomat tüdőbajnak hitték, 

és a Szabadság-hegyi Gyerekszanatóriumba vittek. 

A bőröndömbe tettem rendszerellenes, halálvággyal 

teli verseimet, de a spirálfüzet estére eltűnt. 

A rettegéstől felszökött a lázam. Közben a szomszéd 

ágyon fekvő gyönyörű, kopasz, égő szemű lány 

beszámolt róla, hogy a bátyja ávós, aki egy óriás- 

darálón a Dunába aprítja a rendszer ellenségeit. 

Biztos voltam benne, hogy ott végzem én is.  

Október 23-a keddi napra esett. Mámorító, 

verőfényes idő volt. Hosszú sorokban összekapaszkodva 

vonultunk a Petőfi térre, aztán a Bem-szoborhoz. 

Szerdán váratlanul becsöngetett F. L., akivel 

egy nyári munkán ismerkedtem meg. 

Azt mondta, hogy hetek óta készül hozzánk, 

de félt, hogy nem örülnék neki.  

Átadott egy Michelangelo-albumot. Kedvenc freskói 

ezek, a Sixtus-kápolna képei, magyarázta, 

s hogy elhozta nekem őket. Nem találkoztunk többé. 

Csütörtökön, a Parlament előtt lelőtték. 

Rokonszenven kívül mást nem éreztem iránta, 

különben is irreálisnak tekintettem a halált.  

2.  

Nem tudom, más is észrevette-e már, hogy 

ősszel közelebb lépnek egymáshoz a házak, 

az utcák, a máskor annyira elbizakodott terek. 

Én először ötvenhat november másodikán, 

Halottak napján észleltem ezt. Az összetartozás 

tudata átjárta napjainkat, a felnőttek azt mondták, 

hogy győztünk, így gondoltam én is.  

Aztán eljött a vasárnap. Esősre és hidegre váltott 

az idő, mély sóhaj járta be a várost, mindenkit legyűrt 

a jeges rémület. A barátnőm egy délelőtt váratlanul 

beállított hozzánk, papírt kért és tollat, levelet írt, 

és azt mondta, hogy csak akkor olvassam el, ha már 

elment. A papíron az állt, hogy másnap hajnalban 

egy teherautó leteszi őket a nyugati határszélen,  

és kért, hogy menjek velük én is. 

Anyját (aki leszállt a teherautóról, és visszafordult  

a családi ezüstért a határon) az oroszok lelőtték. 

A barátnőm elvégezte az Ontariói Egyetem textil- 

mérnöki karát, és felejtette a felkavaró, hajdani 

zenéket. Huszonhét év múlva hazajött, 

és fölhívott, hogy találkozzunk.  

Gyertyafényes asztalnál várt rám egy belvárosi 

étteremben. Elegáns volt, divatosan vézna, 

ahogy a nyugati nők általában. Leültem mellé. 

Közelhúzódott hozzám, ettől zavarba jöttem. 

Láttam, hogy boldogtalan. Bizonygattam, 

hogy mennyire boldog vagyok, 

s hogy mennyire szeretem a férfiakat.

Baranyi Ferenc: Fogadalom

Kíméletlenségemmel becsüllek én - olykor gyilkol a simogatás. 

Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek, 

mert "igazságos bántást" nem ismer az őszinteség, 

fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen, 

mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon. 

Fogadom: gátat nem vetek én az agyamba rohanó vérnek, 

midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök, 

nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások 

alattomos bújtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság. 

Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én, 

hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek, 

s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából 

kemény életre trombitáljalak. 

Fogadom, hogy gyűlölni is foglak, 

fogadom, hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki, 

mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést, 

fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd, 

mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hűlt szeretők 

egykedvűsége képes, 

és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el, 

hogy veled végre magammá lehessek, 

és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.  

Csak szeretlek.  

(1968)

Sebestény-Jáger Orsolya: A reggelek

Kéréseimet mindig Hozzád vittem, 

s a reggel térdepelt a fürdőszoba kövén. 

Szavakba öntve halkan suttogtam, 

mert hittem, hogy hallod. Ebben hittem én. 

Tudtam, hogy hallod, s mindig reméltem 

tiszta jelenléted végtelen erejét, 

mint amikor régen, elalvás előtt  

neved kimondtam és eloszlott a sötét. 

Évek szelíd súlyait a vállam 

megadóan viszi, mert szívemből hiszem, 

hogy ami történik, mindig úgy van jól, 

ahogyan Te adod. Édes, jó Istenem.

Sebestény-Jáger Orsolya: Ideje volna

Ideje volna megkérdezni már, 

ahogy a tölgyfák kérdezik a széltől, 

miért születünk erre a világra, 

és mit is várjunk ettől az egésztől? 

Mécsesem még csak félig égett, 

azon a kimondhatatlan, égi asztalon, 

amit születésemkor azért adtál, 

hogy erősen tartson, időtlen oltalom. 

S percek hullanak koppanva alá, 

magamba nézek, csöndben megállok, 

mert tudom, hogy szélfútta réteken 

szállhat a lelkem, és nincsenek határok. 

Én szabadon hittem, hogy szeretni Téged 

a legszebb küldetés, amely csak adatott, 

s ki nem látja mindezt, mindhiába 

él a testében – a lelke halott. 

Ideje volna megkérdezni már, 

ahogy a tölgyfák kérdezik a széltől, 

miért is adod az életünket, 

a legszebb kincsünket, oly időtlen régtől?

Anne Seidlitz

" Amikor Isten megméri az embert, a mérőszalagot nem a derekához, 

hanem a szívéhez illeszti."

Makay Ida: Szertartás

Szertartás ez már, nem panasz. 

Végleges lettél. A szobor, 

melyet a mély márványterem 

királyi csendje leng körül. 

Nem siratás ez. Rekviem. 

A súlyos mennydrapérián 

átfénylik hűsen a derű. 

Lombok mormolják: úgy legyen. 

Szertartás már ez. Gyönyörű.

Makay Ida: Mementó

Itt áll a fa. Virág és gyümölcs 

elmúlott róla. Csak az árva váz, 

a jellé szikkadt szerkezet maradt. 

Itt áll a fa, mit többé nem aláz 

a változás kényszer-parancsszava. 

A puszta gyász a tájba költözött. 

Itt áll a fa, hol villog a tavasz. 

A mementó az ölelés fölött.