Didi Xénia: Valami nehéz

I.

Megöregszem. Lassú, finom mozdulatokkal 

hagy nyomot rajtam az idő. Látom a tekintetemben, 

hogy bennem jár. Az arcom, mintha az idő 

tükörképe lenne. Benne feszül a múlandóság. 

Ezen a télen az egyik muskátli teljesen elszáradt. 

Miközben kihúztam a földből, arra gondoltam, 

hogy egy hely az egyik virágot élteti, a másikat megöli. 

Mit jelent hazatérni? Megtenni ugyanazt az utat 

ellentétes irányba? Megfordulok, mégsem találom.  

II.  

A boltban vagyunk, ő kicsit eltávolodik tőlem, 

így változnak az arányok, más szögből látom magunkat, 

az elemek között válogat, megállt a házban az óra, 

de az idő bennünk jár, egyre nagyobb teret hódít, 

csak az ember gondol bele, hogy egyszer meg fog halni. 

A lány velem szemben áll a húspultban, akár én is lehetnék, 

valahol távol innen, amit nem hívnak otthonnak, de ekkor 

ő visszalép hozzám, a távolság szűnik, a lélek nyugszik, 

és nézzük a lányt, ahogyan szeletel, a kosárban ott van az elem.  

III.  

A rádióban hallottam, hogy valahol távol innen háború van, 

hogy hány kilométerre lehet az a város – nem tudom. 

Ott álltam mellette a kertben, a paradicsomot öntözte, 

akkor mondtam neki, hogy félek meghalni. 

Ő nem felelt. Hosszú csendek tagolják életünket, 

valami nehéz bennem, talán kimondatlan szavak súlya. 

Aztán később, amikor már az ágyban feküdtünk, 

a lehúzott redőny mögött hallottuk, hogy elered. 

És örültünk, hogy csak az eső.