generációs üzenet
Nem tudom, hova is futok,
nem tudom, hova is menekülök,
de futok valahonnan – valahova,
mindig csak rohanok.
Van ebben valamiféle szomorúság.
Eltelik az Idő,
ami itt, ami adatott,
lassan a végére érünk mindannak,
ami a miénk,
és nincsen nyugovásunk,
nincsenek nagy-nagy lélegzetek,
csak a bizonytalanságok vannak,
csak a bizonytalanságok
jönnek és mennek körülöttünk,
igen,
új és új világok jönnek és mennek,
és mi csupán kapkodjuk a fejünk,
nem akarjuk hinni,
hogy mindaz lehetséges,
ami amúgy erre
és mindenfelé.
Uszulnak ordas eszmék,
uszulnak újabb és újabb fenyegetések,
bezárkózunk kicsinke önmagunkba,
és nem merünk már
reménykedni sem.
Emeljük fel lehajtott fejünk, mondom.
Ha volna mód felemelni
önmagunkat,
mindazt, ami voltunk,
vagy lehettünk volna valaha,
ha volna mód végre valamiféle
napsütésbe tartani megsápadt arcunk,
ha volna mód
kicsit biztos talajon állni,
és ha nem éreznénk
végre
azt a dübörgést,
amit a a lánctalpak sokasága
kelt körülöttünk,
ha mégis, ha egyszer,
ha lehetne.
Ha volna mód, mondom.
Újabb és újabb arculcsapások,
újabb és és újabb megalkuvások,
a tekintetekben a mindigfélelem,
és magunkat kérdezzük,
mi lesz még?
Valamiféle madár köröz
a halott anyám ablaka előtt,
valamiféle fekete madár.
Nem tudom, mit akar,
nem tudom, mit is szeretnék.
De azt tudom, hogy
körülöttem minden
egyre csak mozog, remeg,
nincs egy biztos pont,
ahol érdemes volna megpihenni.
Az anyám emléke talán, mondom.
Nem tudjuk, hova is futunk,
nem tudjuk, hova is menekülünk,
de futunk valahonnan – valahova,
mindig csak rohanunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése