Jánosy István: Lady Anne álma

Ablakon túl a fekete rét.
Zuhog az eső vigasztalanul.

Nem látom a fák erezetét,
csak érzem: levelük csöndbe hull.

Zúgnak a fák.
Fekete lovagvár romantika vesztve.
Penésztérkép a fal. Nyirkos kazamaták,
szúette koponyák, lábszárcsont keresztbe.
Fénylik. Égi erdőn épp így korhad az ág.

Lovagterem hodály. Pillérek, boltívek.
Pillérek, boltívek. Kandallók húnyt szene,
páncélok, sisakok pajzsok, puzdrák hideg
fények, mint kígyók ezüstgyűrűs szeme.

Fehér ruhája földig érő talár,
keze haját simítja. Alatta arcot nem talál.
Száj-, orrnélküli arc, mint akit kiharaptak.
Teste is csak álom: fehérráncú talár
selyemsuhogása. Ennyi marad csak.
Hova lett arca liliom hamva már?

Kívűl dobok monoton tamtamja: kivégzés.
Fentről vércse felel.
szíve már jeges szív, kocsonyásult vérzés.
Férje a kínzott púpos varangycsáp:
Richárd! falazta kriptába elevenen.
Éppen most suttogja titokban parancsát
fojtsák meg orvul-ölt öccse két porontyát
- merő szeszélyből. Púpos mivoltát
nem bocsátja meg. Kiirtana minden nőt, szukát,
és gyermeket...
                       Rázza a félelem: trónjára törnek...

Őt vassal döfik át...
                              A hölgy
selyem uszája lobog mint a lidérc
s a RÉM fut utána.
Lyzoform-arca széthúzva vigyorog.
Satnya teste remeg a kéjtől:
Menekülni! Szó rikolt az éjből.

Anna nem léphet hátrébb. Nincs tovább.
Hideg fém érinti a torkán,
s érzi a lópofát,
ahogy fülig ferde vigyor jár
tapír orra alatt. Szájjal közeleg.
Ott nyitva az ablak. Az asszony evet
ugrással a párkányon terem.

Zuhog az eső, suhog a sötét,
nem látni az őszi fák erezetét.
Szederjes hold kél. Köd szitál.
Az ablakon nincs senki már.