Epstein Ágnes: Rossz kedv

Csalódtam a télben 

nem hideg 

nem havazik 

nem lep el mindent 

tisztán, ártatlanul 

nem tud igazi lenni 

Mikulással, Lucával, 

Karácsonnyal, Szilveszterrel. 

Nincs is igazi tél, 

az elmúlt, 

mikor elmúltam 

gyerek lenni.  

Epstein Ágnes: Fájdalom

Sima kavics 

csobban 

fodrozódó vízben 

elmerül 

ott van lenn 

és ott is marad 

mint a lélek sebei 

láthatatlanul léteznek.

Lauri Pohjanpaa: Ősz

Két varjú bóbiskál sötéten, 

szántóföld szélén, egy sövényen.     

A nagy nádas melle barna már, 

szürke az ég. Esik. Őszre jár.     

 " Lassan a darvak is elszállnak”- 

mondja az egyik a társának.     

Hosszú csend… A másik visszaszól: 

„ Biz ők is elszállnak”- válaszol.     

Áznak. Nem törik meg a csendet. 

Tó színén az eső dalt penget.     

Csőrével az egyik hátranyúl, 

a másik hunyorgat szótlanul.     

Szárnyuk közé nyakuk behúzva. 

Esik. Csend… A mező be’ puszta!     

A fekete föld elszenderül. 

Édes szagot küld egy messze csűr.     

Két ázott, vén varjú sötéten 

töpreng, bóbiskol a sövényen.     

„ Hát…” – egyik így szólal meg végül, 

másik felriad, menni készül.     

„ Jól eldiskuráltunk! Szeretném, 

ha holnap is lenne szerencsém.”     

Képes Géza fordítása   

Robert Desnos: Tündérmese

Már ki tudja hányszor akadt 

Férfi aki egy nőt szeretett. 

Már ki tudja hányszor akadt 

Nő aki egy férfit szeretett. 

Már ki tudja hányszor akadt 

Nő vagy férfi aki 

Nem szerette azt aki őt szerette.     

De csak egyszer 

Talán csak egyetlen egyszer akadt 

Egy nő meg egy férfi aki egymást szerette.     

Somlyó György fordítása

Bella István: Elégiák

És bebugyolált engem az isten illatos levegőbe,
füvet teremtett, madarat, gyönge állatot, hogy játsszak,
teremtett virágokat – tőlük tanuljam el a nevetést,
elrendelte a tüzeket – szenvedjek, szerelmesedjek.

Mielőtt megszülettem, egyetlen anyaméh volt a világ.

*

Este van, csutkalovaim kiitták a délután fényes pocsolyáit,
s belenyargaltak a tűzbe, a sparherd kormos mezőibe;
ez vizet forralt, piros kenyeret hozott hátán a másik,
a harmadik csak lehajolt hozzám, tüzet evett tenyeremből, melegített.

Felnőttem. Mint megrögzött labda, elpattan tőlem a szabadság.

*

Már fénylik a csönd, édesem, este van, bontsd meg az ágyat,
a gyűrött szántókat simítsd el, rázd fel a rétet,
igazítsd el a kemény, dagadó dombokat és a csikorgó,
vassodronyos éj peremén ülj le és szólj rám:

Ez itt a világ széle, te bolond, nézz rám, s hazatalálsz.

Trausch Liza: Megkoronáz

" Aki megváltja életedet a koporsótól, kegyelemmel és irgalmassággal koronáz meg téged." 

Zsoltár 103,4  

      Egy megváltott élet az új élet. A tested koporsóba jut. Az életed nem! A lelked nem kerül koporsóba, ha Jézust megismered, ha az Övé vagy. " Megváltja életedet a koporsótól." Egyre tágasabb térre kerülsz. Egyre bővebb lesz a szeretetköröd, egyre több embert tudsz szeretni, egyre nagyobb lesz a szívességed, az irgalmasságod, a megbocsátókészséged. Egyszer majd belekerülsz abba az örökkévaló életbe, ahol sem idő, sem tér nem szorít már. Tovább mondja az Ige: " Kegyelemmel és irgalmassággal koronáz meg téged." Egy korona, ami láthatatlan, és mégis látható. Isten kegyelmének és dicsőségének koronája. Amikor Jézus lejött a hegyről, sugárzott az arca. Rajta volt a kegyelemnek és irgalmasságnak a koronája. Valahol tíz embert akartak kivégezni. Az utolsó pillanatban valaki kilépett közülük. A kivégzők közül egy a helyére ugrott. - Megőrültél? - kérdezte a társa. - Tíz koronát láttam lehullani az égből, egynek alája álltam. Az Úr meg akar koronázni. Szeretne kihozni a kényszerek életéből egy új életre, amelyen a Szentlélek bélyege van, amely elpecsétel a teljes váltság napjára. A középkori szentek feje fölé pléhkoszorút tettek. A glóriát akarták ábrázolni, a világosságot, ami körülveszi őket. Internáltként nagyon jó kapcsolatban voltam az őrökkel, rendőrökkel. Az érkező látogatók hosszú sorban várakoztak. Egyik rendőr odajött hozzám, és azt mondta: hárman jönnek magához. Kérdezem, honnan tudja? - Látom rajtuk! Egy ember, aki ilyet soha nem ismert, egy százas tömegből meglátta, hogy ki a megkoronázott. Válaszd a napfényes életet, amit ő tartogat számodra.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből. 

Bella István: Invokáció

Ige, igézlek, adj fegyelmet, 

énekemhez vulkánmély mellet, 

életemhez vulkánmély torkot, 

tüdőt, tüzeset, tűzben forgót! 

Ha ének, tetőtől talpig élet, 

ha élet, szívtől homlokig égjek, 

ne meneküljek, ne henyéljek, 

örökös nagy hűségben éljek. 

Kőből és vasból elevenné 

változzak tőből szerelemmé, 

akkor is, ha véremet venné 

váram: Kőműves Kelemenné. 

Forró szó szárítsa föl utam, 

forró szél utánozza ujjam, 

induljak irdatlan vadonban, 

magamat erdőként kigyújtsam. 

Magamtól ments meg, merjek merni, 

ösztökélj, hinni és szeretni, 

a kemény bölcsőből te vess ki, 

taszíts ki: osztódni, születni! 

S add meg, teremtsd meg ikerarcom, 

a belőlem való tükörasszonyt, 

ki érti s ki bírja a harcom, 

és kész, hogy magába falazzon!  

Áprily Lajos: Örülj, szívem

Most már örülj, szívem. Édes levét 

vágott sebből cseppenti már a nyírfa, 

s a völgy felett, a magas rét egét 

tele zengi pár mámoros pacsirta!

Leleszi Balázs Károly: Koldusszerelem

Miként láthatná tengernek magát egy vízcsepp? 

Holott a tenger mégis létezik.  

S miként figyelhetné meg magát a mag 

csírázás közben? 

Holott a mag mégis szárba szökken, 

és terebélyes fává növekszik.  

És miként tehetné még nyilvánvalóbbá az Isten 

azt a tényt, hogy szereti az embereket, 

holott gazdag lévén szegénnyé lett érettünk, 

és koldusként koldul a szerelmünkért.

Miklya Zsolt: Hírek

Elvennék 

talpam alól a földet, 

fejem felől a levegőeget, 

szívemből a reménységet.  

Hiába. 

A föld, ha nem nekem terem, 

akkor is megágyaz. 

Ellenőrizhetik a légteret, 

a magasságot sosem. 

Reménységem pedig minden reggel

belőled sarjad újra, 

Örökkévaló.

Radnóti Miklós: Kis nyelvtan

Én én vagyok magamnak 

s néked én te vagyok, 

s te én vagy magadnak, 

két külön hatalom. 

S ketten mi vagyunk. 

De csak ha vállalom.

Szilágyi Domokos: Alkony

Röptükben gyújtja föl az alkony 

a madarakat. 

Ellustul a nap lobogása, 

abbamarad. 

Kora tavaszi, bágyadt, párás 

bimbó zenék. Tavasszá ringatók. Mehetnénk, 

ha tetszenék, 

velük, hívnak. 

Ne szólj, ne szólj most, ne szólj, hiszen 

hallak, szívem. Tudod, hogy hallom 

és elhiszem –

Képes Géza: Úttalan utak

A fellegeket 

áthasítja 

két sirály - 

Ó hogy vágyom 

hogy irigylem 

a töretlen út 

örömét!  

Az élőknek 

ezt üzenem 

a fáradtaknak is: 

ez a világ 

az övék.  

A fények 

a hangok 

a tájak 

a sosem látott színű 

árnyak 

az ismeretlen 

ismerősök 

várnak.  

Kettesben 

kószálni 

szép 

mint a felhők 

úttalan útján 

az a két sirály - 

Egyedül nekivágni 

merészebb:  

társtalanul 

társakra 

találni 

még szebb.

Kazimiera Iłłakowiczówna: Rossz taktika

Ha tövisek közé bújsz, 

Hogy elijeszd az ellenséget, 

A tövisek kiszívják mind a véred... 

Az ellenség fütyörészve megy tovább.

Dabi István fordítása

Viorica Salajeanu: Hívom a szelet

Hívom a szelet

 játszani hajammal,

s elképzelem, 

hogy az ujjaid... 

hogy símogatás vagy - 

az igazi!... 

P. Tóth Irén fordítása

Nagy István Attila: Minden leszek

Elfelejtem magam, 

láss olyannak, 

amilyennek szeretnél, 

amilyennek a felfedező izgalom 

sejtjeidbe égeti megtört alakomat. 

Nem leszek más, csak az, 

akinek megláttak szemeid, 

 akinek a várakozás napjaiban 

magadnak szeretnél. 

Minden leszek, ha akarod, 

csak nyugtasd rajtam szemed, 

s érints meg minden pillanatban, 

hogy megéljem a holnapot.

Biblia

„ Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítalak téged, 

és te dicsőítesz engem.” 

(Zsolt 50,15)

Bodnár Éva: Lelki próba

Arccal 

a föld felé fordulva, 

száraz leveleken 

lépked a lábam. 

Fut a képzeletem, 

szárnyal a vágyam,

túl a csillagokon, 

magasabb szférában. 

Leírhatatlan szépség: 

integető Angyal. 

Felém közeledik,

mosolyog, marasztal. 

Kilépnék önmagamból – 

látni, hol hibáztam. 

Mikor vitt rossz irányba 

tétova lábam? 

Eltűnnék, s nézném 

aranypiros arccal, 

– idelent bűnös (!), 

odafent angyal (?) – 

hogy miért születtem, 

mit kell jobbá tennem? 

Tanultam-e, vagy 

mindent elfeledtem...?

Arccal a föld felé – 

lélekben az égig... 

Az angyal hűs keze 

simogat, megérint. 

Nem szól, de a szeme 

kérdezi suttogva: 

Meddig rakod még

a keresztet magadra?!

Ha tovább cipeled... 

– nem váltod meg magad – 

...összetörsz alatta!   

Leleszi Balázs Károly: Az imádság

Az imádság nem a sírkamrák 

imbolygó, reményt vesztett tapogatózása: 

hanem egy kisgyermek bizalmas kopogtatása, 

mely a megnyílt fénylő egekben, 

a drágaköves élet-kaput sarkig kitárja.

Dr. Kereskényi Sándor: Mégis: mennyit?

„ Mindenki annyit szedett, amennyit meg tudott enni.” 

(2Móz 16,18/b)     

Vajon, miért parancsolta az Úr a pusztában vándorló népének, hogy: „ Szedjen belőle mindenki annyit, amennyit meg tud enni”? Mert több volt! Mert sokkal többet adott annál, mint amennyit képesek voltak elfogyasztani. A hatodik napon szedhettek dupla adagot, hiszen a hetedik napon semmiféle munkát nem végezhettek. A többi napon azonban csak annyit gyűjthettek össze, amennyi a jóllakáson túl, a hithez, az Úrba vetett bizalom megtartásához volt elegendő.  

Vegyük csak elő azt a lelki naplónkat, amibe akkor szoktunk belelapozni, amikor Isten Lelke hív minket visszaemlékezésre!  

Találsz olyan napokat, amikor nem elégedtél meg annyival, amennyit neked szánt Isten? Nem volt rá szükséged, de nagyobbat merítettél a munkából. Adott neked valakit az Úr, de több kellett a szerelemből. Eloltottad a szomjadat, de engedtél a kínálásnak. Minden napra, minden alkalomra elegendő ruházattal rendelkeztél, de szégyellted, hogy újra „ abban ” látnak. Évekig járhattál volna még azzal az autóval, de megengedhetted magadnak, hogy megvásárold azt, amivel kevesebb baj van, és tetszetősebb is. Nem voltál már éhes, de megvetted, beleettél, tovább kóstoltad.  

Mi lett a felesleggel a pusztában? Megromlott. Mi lett a mi feleslegeinkkel? Meguntuk. Megcsömörlöttünk tőle. Elzavartuk. Belebetegedtünk. Sajnáltuk, hogy időt pazaroltunk rá. Kiszámítottuk, milyen hasznos célokra fordíthattuk volna az elköltött pénzt. Megbántuk a felesleget. Bocsássa meg Isten.  

Forrás: Napi Ige és gondolat

Székely Zsolt Ferenc: Aggódsz?

„ Semmiért se aggódjatok…” 

(Filippi 4,6)     

        Telefonon mondta nemrég valaki: „ a háborútól való félelemmel fekszem és kelek. Nem tudok szabadulni a félelemtől. A híreket böngészem és nem tudok megnyugodni”, mondta.  

Biztos vagyok abban, hogy te is aggódtál már. Tudod, hogy az aggódás mérgez, mégis aggódsz. Örömtelenné teszi a mindennapjaid. Tudod, nem ér semmit, mégis úrrá lesz rajtad.  

A mai igénk egy nagyon egyszerű kis mondatrész, ami így kezdődik: semmiért. Hallod testvér, mit mond ma az Ige Neked: semmilyen okod nincs az aggodalomra. Álljunk meg itt egy pillanatra. Te el tudsz képzelni egy hetet, egy napot úgy, hogy az aggódás szele ne érjen el? Lehet így élni egyáltalán?  

Önmagam erejéből képtelen vagyok aggódás nélkül élni. A gyógyszerek se segítenek, isteni beavatkozásra van szükségem.  

Ha felnézek a keresztre, látom, hogy Isten Jézusban mennyire szeret, hogy életét adja értem. Ha ez igaz, ha ezt el tudom hinni, megoldódik életem minden problémája. Jézussal minden más. Szavában hatalom van. Szavára eláll a vihar. Elillan a félelem. Már tudom, hogy életem és halálom az Ő kezében van a legjobb helyen, teljesen rá bízom magam, rá bízok mindent. Már semmi okom az aggodalomra.  

Forrás: Napi Ige és gondolat

A nap gondolata

  

Az aggódás ellenszere, ha tudom, kicsodám van a mennyekben.  

Pilinszky János: Kráter

Találkoztunk. Találkozunk. 

Egy trafikban. Egy árverésen. 

Keresgéltél valamit. Elmozdítasz 

valamit. Menekülnék. Maradok. 

Cigarettára gyújtok. Távozol. 

Leszállsz és fölszállsz. 

Fölszállok és leszállok. 

Cigaretta. Lépkedel. Lépkedek. 

Egyhelyben járunk; mint a gyilkos 

a járásodban gázolok. 

Madárcsicsergés ahogyan 

szememre veted születésem. 

Azt, hogy itt állunk. Majd egy útszakasz 

holtágában a motyogásom 

gurulni kezd, legördűl óriás 

tagjaidról és ama diadalmas 

és vakító valamiről, 

ami már nem te vagy. 

Úgy érint elutasításod, 

ez a parázna, kőbeírott suhintás, 

hogy tekintetem – két kavics – 

azóta is csak gurul és gurul 

egy hófehér kráterben. Két szemem, 

két szem pattog: az üdvösségem. 

(1974) 

Gárdonyi Géza: Ének a Holdhoz

– Kingyesi emlék. – 

Köszöntlek, halvány szép fehér királynő, 

Köszöntlek, szelid nyájas holdvilágom! 

Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő, 

Tiéd az árny, a csöndesség, az álom. 

Mikor az égnek kéklő magasságán 

Leomlik finom, ezüst fátyolod, 

Tündöklő kedves isten-arcod látván, 

A mindenségnek szíve földobog. 

Új fényre lángol a csillag az égen. 

A fák egymásnak súgják a neved. 

S a vadgalamb az erdő kebelében 

Hozzád a ringó lombról fölnevet. 

A mezők, erdők milliárd virága 

Feléd forditja illatos fejét; 

A gyönyörben, hogy lát, reszket a nyárfa, 

S a nádak ezre meghajlong feléd. 

A tó tenéked tükröt tart remegve, 

S te leemelve aranykoronád, 

Kibontod. – reá jósággal nevetve, – 

Sugárzó hajad lengő sátorát. 

A fűz a parton rádmélázva áll. 

A sás térdelve hajlik le eléd. 

A fülemüle a hársfa-lombra száll, 

S elkezdi hozzád édes énekét. 

Mi szép is vagy te! Mindenki szeret, 

Mindenki csupán mosolyogni lát. 

Békeangyalként jársz a föld felett, 

Fehér királynő, kedves holdvilág! 

Én is szeretlek! Mért? Nem tudom én! 

Boldog félálom mámorával nézlek, 

Az én szivem is tükröd Égi Fény! 

Te kedves jóság! te tiszta igézet! 

…Mikor belépsz a felhő-palotádba, 

Az éj beborul: minden bús, setét. 

A mezők, erdők millió virága 

A fűbe hajtja harmatos fejét. 

Mikszáth Kálmán: Otthon

Itthon vagyok újra, újra itthon, 

Ismerősek jönnek velem szembe, 

Kedves arczok, elfeledt vonások; 

Gyermekkorom jut megint eszembe, 

És vele a fényes álmok, tervek… 

Istenem, de boldog is a gyermek! 

Egykedvűen mint a pipás ember, 

Ott gugol a kémény házunk felett; 

Már messziről meglátszik a füst, mit 

Óriási szájából ereget… 

Vidám, csendes az egész ház tája, 

A búcsúzó nap mosolyg le rája. 

A kapuban vén kuvasz nyújtózik, 

Álmosan néz a ki- s bemenőkre, 

Engem látva, haragosan mordul, 

Felszökik, majd egyet ásít s végre 

Farkcsóválva hizeleg körültem. 

Míg én állok némán, elmerülten. 

(1865. szeptember 3.)  

Leleszi Balázs Károly: Agapé

  

Érezd magad otthon! 

Szívemben. 

Mindenem a tied...

Leleszi Balázs Károly: A Hit

A hit ezt mondja krízis idején: 

ha már zuhannom kell, 

akkor vagy lesz ott valami, 

… amiben meg tudok 

kapaszkodni; 

vagy zuhanás közben kinőnek 

szárnyaim – 

és megtanulok repülni.

Leleszi Balázs Károly: Egyszerű tanítványként

Egyszerű tanítványként követlek, 

megyek lábnyomodban botló fonódó szívvel, 

pusztákon, mezőkön át, hegynek fel, 

völgynek le, meg-megbotolva a kiálló kövekben, 

ruhám szakadt, cipőm talpa is foszladozik, 

hiúságaim és nagyra töréseim ezek, semmijeim, 

a mulandóság cafatjai, volt idő, mikor még érdekelt, 

hogyan is nézek ki, ma már azt sem bánom, 

hogy meggörnyedtem az évek súlya alatt, 

megkopaszodtam, szemeim is elhomályosultak, 

ma már álmaimat hamisnak érzem 

a maguk megálmodott emberi hús-vér mivoltukban... 

Kérlek drága Megtisztító, légy velem türelmes! 

Látod, megöregedtem, ma már nagyon könnyen 

sírva fakadok, hiszen tudod, tudod jól, 

sokat sírtam, míg együtt jártunk a zarándokúton.

Radnóti Miklós: Aludj

Mindig gyilkolnak valahol, 

lehunyt pilláju völgy 

ölén, fürkésző ormokon, 

akárhol, s vígaszul 

hiába mondod, messzi az! 

Sanghaj, vagy Guernica 

szivemhez éppen oly közel, 

mint rettegő kezed, 

vagy arra fenn a Jupiter! 

Ne nézz az égre most, 

ne nézz a földre sem, aludj! 

a szikrázó Tejút 

porában a halál szalad 

s ezüsttel hinti be 

az elbukó vad árnyakat.  

1937   

Reményik Sándor: Sóhaj a mindenségért

Vasárnap. Harangszó. 

Egy asszony elmegy 

Mellettem. A harangszóra megáll. 

Összeteszi kezét, fohászkodik 

Az utcán elmenőben: „Uram Jézus 

A rosszakon is könyörülj!” – 

A rosszakon is könyörülj: 

Ennyi egy-vers-soros imája. 

Az asszony kendős, falusi 

És amint mond, magának mondja, 

S a láthatatlan csillagoknak. 

Már megy tovább. 

Mi fakasztotta 

E furcsa, percnyi, falusi imát 

Itt, a városban, közelemben? 

Igen, épp az én közelemben – 

S miért, hogy elfeledni nem tudom, 

S gondolok rá újuló gondolattal, 

Újuló kínnal s enyhüléssel? 

Mi fakasztotta e furcsa imát? 

Mint egy könnycsepp, mint egy villámcsapás, 

Mint morajló s meginduló föld, 

Mint megnyíló föld a lábam alatt: 

Olyan volt. 

Mi fakaszotta: részvét, bűntudat, 

Az utcán, harangszóra, éppen ott? 

Sejthette-e, hogy az egész 

Lángbaborult 

Mindenségért imádkozott??!

Őri István: Néha

Néha hiányzol, 

néha nem gondolok rád, 

néha hallom hangod, 

néha látom kis szobád 

néha mennék, 

néha aludnék, 

néha mondanám, 

mit mondani nem merek, 

pedig nem nagy dolog, 

csak annyi, 

hogy van valahol 

valaki, ki nagyon szeret.

Dabi István (...)

a nevetés és a sírás 

nem ellenségek 

hiszen nemegyszer 

nevetéssel titkoljuk a sírást 

és sírássá változik a hosszan tartó nevetés

József Attila: Látod?

A nap kigyulladt vonata elrobogott 

Egykedvü küszöböm előtt. 

Eredj csak. 

A te lábaid nyoma 

Nem fáj már néki többé. 

Csönd van 

Csak egy csobbanás: 

Kövér halamat visszaadom a folyónak 

Egy surranás: 

Gyönge madaram visszaadom a mezőnek 

Eredj csak 

Elfedezi megcsorbult levelét 

A virág. 

Látod? 

Már esteledik. 

1925 ősze

Szabó Lőrinc: Vissza

Mihelyt kész, kopni kezd. Szál szál után 

válik egymástól és visszaszövődik 

a semmibe. 

Előbb másokkal van az ember. 

Aztán maga. 

Aztán csak a helye.  

Somlyó Zoltán: Oly piciny vagy…

Oly piciny vagy, a zsebembe beférsz.  

A vállamig is alig-alig érsz.   

Fejed felett száll a tekintetem.  

Reád csak késő-fényem hinthetem.    

Ha összemérjük nagynéha magunk,  

egymástól mindég el-elmaradunk.    

Az ajkam csak a homlokod leli. 

S ajkadra csak szívem hull, a teli.   

S látod, testünk, mit úgy sajgat a vér,  

egy ponton, mégis, mégis összeér…

Wass Albert

" Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék. A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velök. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.”    

Dabi István: Repülés

Amikor 800 km-es óránkénti sebességgel 

repülünk a felhők fölött 

gyakran azt hisszük 

hogy egy helyben állunk 

s alattunk az északi tenger jéghegyei úsznak 

de a felhőket szemtelenül széthasító napsugarak 

a tekintetünknek utat nyitnak a földre 

és habár az országutakat a folyókat 

csak a térkép hajszálvékony vonalainak látjuk 

egyszerre megértjük 

hogy állandóan mozgunk 

mi is 

a repülőgép is 

a föld is 

és vele együtt az egész emberi élet 

s amikor idegen repülőtéren érünk földet 

és idegenek fogadnak 

különös érzés lesz rajtunk úrrá 

hogy egy helyben vagyunk 

és mindenkit ismerünk 

amíg csak el nem hagyjuk a Földet

Kálnoky László: Téli napló-Káprázatok (XII. 14.)

Érthetetlen, de mégis azt sugallja 

a költészet vagy a zene, 

hogy közünk van valami módon 

az örökkévaló időhöz is. 

Belénk ültette valaki vagy valami 

a művészetek magasabbrendűségébe 

vetett hitet. Sajnos, elvesztettük eközben 

a vándormadarak 

tájékozódási ösztönét.

Kálnoky László: Téli napló-A kimondhatatlan (XII. 15.)

Kimondani, amit csak érzünk,

de szót rá nem találunk 

a gyakorlatibb célokra való 

emberi nyelvben! Iszonyú, 

hogy bizonyos gondolatokat, érzéseket 

megfogalmazni senki sem tud. 

Olyan ez, mint az életükért könyörgő 

némák nevetséges erőlködése!

Földi-Kovács Andrea

"... a félelem lebénít, a kilátástalanság érzése passzívvá tehet, ez a keserű tehetetlenség pedig szerintem hosszútávon agressziót szül. Az emberek félelmei valójában az elmúlástól, a mulandóságtól való félelemből táplálkoznak. De akit egyszer életében átölelt az Isten, az soha többé nem fél. Van bocsánat a bűneinkre, és van élet a halál után. Mindegy, hogy természeti vagy személyes katasztrófa sújt minket, mindkettő alatt térdre roskadunk, és ez a létező legjobb pozíció a számunkra az imádsághoz. Mindegy, hogy mi elöl menekülünk be a templomba, ha már ott vagyunk, a tekintetünket végre bátran felemelhetjük a földről."

Rajnai Lencsés Zsolt: Hol vagy?

Üres szótalan magányban pereg le percem előtted 

bízó-bizalmatlanul. 

Kereslek, tudni akarlak, de nem csak úgy 

bizonytalanul.   

Kérdezlek az emberektől, de vállat rántva 

meg, nem felelnek nekem 

Csak a csend zár be szótlan dermedő 

önmagamba engem.   

Kérdezlek másoktól, de ők csak ingatják, 

s elfordítják fejük, 

Nem hallottak ilyenekről, még nem 

nyílt meg a szemük.   

Maradnom kell önmagammal bennem, 

bátran leülnöm, 

megint végig gondolni, újra erősen 

neki feszülnöm.   

De olyan egyedül érzem magam, pőrén 

száradt virágként 

lehullt szirmaimmal, egy mezítelen, 

csonka világként.   

Szöknék, börtönöm nyitott teteje felé, a falakon 

fel-felugorva. 

De mindig visszaránt terhem (a tudatlanság), 

magamba visszahullva.   

Jó lenne tenni Uram, kedvedre, örömmel, ahogy 

én is akarom. 

De nem tehetem, nem engedhetek érzelmeimnek, 

steril-középen kell maradnom.   

Tiszta fejre, érvekre és gondolatokra van 

szükségem, 

hogy megértselek, különben újra ide jutok vissza 

és akkor végem.   

De most oly nagyon szomorú lettem, és üres, meg 

reménytelen. 

Könnyezni sincs erőm, csak a szótalan egyedülség 

helyét lelem.   

Hol vagy Istenem, Te emberek által hőn óhajtott, 

megálmodott árnyék? 

Megismerlek-e Téged, mielőtt forró leheletté, hideg hamuvá 

és könnyű porrá válnék?   

Szilágyi Szabolcs: Nehéz nap

Hazatértem. 

Az ágyam a helyén. 

Kis íróasztalom is mozdulatlan 

görnyedt székem - minden rendben. 

Itt megállt az idő. 

Máshol peregtek a percek. 

Ma harcoltam világgal, Istennel 

szeretővel, magammal 

s legalább háromszor vesztettem. 

Túl vagyok mindenen 

(nem biztos, hogy újra kezdem). 

Eszembe jutsz. 

Itt felejtett hiányod után nyúlok sután 

- Téged kereslek, meg a szerelmet.     

Nehéz jónak maradni egy nehéz nap után.

Sappho: Boldog legény (Sappho: i.e. 628-i.e.568)

Boldog legény, istenek párja 

szemben ki ülhet szép szemeddel, 

édes kacajos közeleddel, 

kacajoddal, mely szíven-vágva 

fogja a mellem.   

Hacsak már látlak, elalélok, 

torkomon a szavak elfúlnak, 

bőrömre zápor-szikrák hullnak, 

szememben sötét vad árnyékok, 

s lárma fülemben.   

Hideg veríték veri testem, 

remegően, félve, halóan, 

z őszi fűszálnál fakóbban 

állok és már érzem a vesztem, 

meghalok érted.     

Ady Endre fordítása

Babits Mihály: Memento

A hajad olyan fekete

a ruhád oly fehér;

az ifjuság igérete

az élettel felér.

Ó csal az ember élete!

Ki tudja, mi nem ér?

Ruhád is lesz még fekete,

hajad is lesz fehér...

1903.ápr.

Acsai Roland: Szerelmes vers

Tegnap nem esett. Ma már esik. 

Tegnap még csak készülődtek 

A felhők, hogy hozzánk hasonlóan   

Megmásszák a tövises, télvégi domboldalt, 

Aztán beléjük akadtak a tüskék, 

Mint tegnap az én ujjamba,   

Meg a kabátomba, és felszakították őket. 

Az eső és a felhők nem szimbólumok, 

Vagy allegóriák, csak tények, mint   

A domboldal, a tüskék, vagy mi ketten, 

És nem példáznak semmit az 

Idő múlásán és önmagukon kívül,   

Vagy, mint a mi esetünkben, az összetartozás 

Láthatatlan szálain kívül, amik úgy kötnek 

Össze veled, ahogy az esőcseppek 

Sűrű öltései az eget a földdel.

Babits Mihály: Dániel éneke

Mégis megemlékeztél rólam, Isten 

és azokat, akik téged kerestek, 

akik téged szeretnek, megtaláltad.  

Ifjú próféták üstökét ragadva 

elhoztad babilóni ketrecemhez 

a fügét és a datolyát kezökben.  

Hirdesd ezért, világosság, sötétség, 

az Urat! Hirdesd, pusztaság, folyóvíz 

s bölcs cethalak és minden vízben-úszók! 

Adjatok nékem szurkot, faggyat és szőrt: 

fegyver nélkül megölöm én a sárkányt, 

a cifra szörnyet, aki nektek isten.  

De az oroszlánt nem bántom, ki engem 

nem bánt. Estére visszatérek hozzá 

s vad teste bundás melegében alszom.  

Hallom majd nagy szivét dobogni; a föld 

vele dobog, s az ég is; - én meg alszom 

ringatva, mint az Isten csecsemője.

Sohonyai Attila: Az én taktikám

Elmondja Kőszegi Ákos 

*

Úgy vagyok vele; nem kell halld 

minden hangom. Mi hozzád szól, 

össze úgyse téveszted. S mi csak nesz, 

maradjon e térből kirekesztett. 

Ne kornyikáljon közöttünk: minek? 

Úgy vagyok vele; nem kell minden 

pillanatom megosszam veled. Mi 

fontos, abban úgy is te vagy jelen. 

S a többire időt szánni, ha együtt 

vagyunk: minek? 

Úgy vagyok vele; nem kereslek 

folyton, s éjt nappallá téve. 

Nem zavarlak ily kétkedésbe. 

S hogy miért nem? Mert bízok 

benned, hisz enélkül nincs értelme. 

...úgy vagyok vele, hogy időt, 

s teret adok neked mindenre. Hogy 

maradhass szabad, s lehess végtelen. 

S azt gondolom, ha én így vagyok 

veled, te is ezt adod nekem.

Füst Milán: Zsoltár

Zenét és nyugalmat, lágy arcú gyermekeket, 

Munkát, amely boldogít s nőt, aki szeret, 

Megadod majd, megadod máskor… 

Most megtörten s hajadonfővel állok Eléd 

S ahogy teremtettél, búskomor tekintetemmel, – 

Gondjaim terhén merengek, – barna hajam eső veri 

S Feléd tárom ki két karom… 

S kiáltanék a mélységből, hogy halld szavam… De megismersz-e még? 

Vagy elfeledtél, nem szeretsz s már jó kezed 

Elnehezűlt szivemre többé nem teszed? 

S már lázas felhőid közt sincs lakásod 

S hiába várom onnan késő jeladásod?… 

Ki teremtettél s megátkoztál, 

Ki megcsókoltál és eltaszitottál, 

Uram, én nem tudok már szólani Hozzád! 

Néma lettem én s a szívem nem talál. 

De majd! az idők végével talán, ha dolgom itt letelt 

S ha szólitasz s megkérdezed majd tőlem: „miért fiam s hogyan?” 

S e hangra, mint a gyermek, felfigyel az alélt fájdalom s e szózatod 

Majd húnyt szememből ismét előcsalja régi könnyeim, 

Hogy ami néma már, – hová tünt, nem tudom, de érzem, él, – 

Az esengés Uram… mivoltod nagy fényétől új életre kél: 

Oh akkor felmutatom majd Előtted tört szivem… 

…Mi más valék, mint esengés? Hisz abból gyúrt kezed 

És nem szerettem senkit s voltam átkozott, akit az emberszív kivet… 

Taníts meg rá, hogy újra áldjalak 

S feledjem el, hogy nem találtalak… 

Oh add, hogy elfeledjem ezt az életet!

Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

Trausch Liza: A szeretet üdvözít

" Az idvesség a mi Istenünké, aki a királyi székben ül, és a Bárányé!" 

Jelenések 7,10 

Péter apostol így mondja: "Elérvén hitetek célját, a lélek üdvösségét." 

(1Pét 1,9).  

        Az üdvösség nem kívül van, belül. Mi kívül keressük; ha nagy leszek, ha gyerekeim lesznek, ha nyugdíjas leszek, ha sok pénzem volna. A lélek üdvössége, a belső boldogság, belül van. A boldogság a belső tisztaság. Jó olvasni az Igét: " Ezek azok, akik ... megfehérítették ruháikat a Bárány vérében." Senki nem mehet be úgy az üdvösségbe, hogy ez ne történjen meg vele. Ebben az országban csak boldogok lesznek. Belülről tiszták. Adatott-e már neked fehér ruha? Egyetlen Valaki járt ezen a földön utolsó leheletéig fénylő fehérben. Egy folt nem volt ezen a ruhán, ezen az életen, ezen a Lelken. Látjátok, ezt az ő fénylő, fehér ruháját levetette. A Gecsemánéban vetkőzik Jézus, mert magára veszi a bűnt. A keserű pohárra, amelyben a világ bűne van, azt mondja Isten: Idd meg! - Uram, ha lehetséges, csak ezt ne! És nem volt lehetséges. A te meg az én piszkos ruhámat vette föl. Jézus azért verejtékezett vért, mert ő volt az egyetlen ember, aki tudta, mit jelent a szent Isten előtt piszkos ruhában állni. Nem ember sebezte meg Jézust, hanem az a kín, hogy bűnösen kell Isten elé állnia. Mindez azért történt, hogy a kereszt alatt levethesd saját bűnös életedet, és természeted átcserélhesd az Övére. Ez a föld az összes kincsével felülről nézve csak egy nagy nyomorúság. Isten felkínálja neked ma az üdvösséget. Egyetlen kérdés van a Bibliában, amire senki nem tud válaszolni: " Mi módon menekedünk meg mi, hogyha nem törődünk ily nagy üdvösséggel?" (Zsid 2,3). Akinek az ingyenkegyelem nem kell, nem menekül meg.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Utassy József: november

Fák alatt,  

a fekete fák alatt  

avar  

hever  

a sárban sápatag.     

Ágakon akad fönn a szél,  

s lobog,  

hosszú,        

mint a gyászszalag.     

Zokog az ősz,  

zokog.     

Kondoleál a Nap.

Jessica Powers: Isten különös szerelmes

Isten a legkülönösebb minden szerelmes közül; az Ő útjai megmagyarázhatatlanok. 

A szívét egy lélekre helyezi, és azt mondja magában: „ Itt fog megpihenni szeretetem.” 

De nem udvarol ennek a léleknek virágokkal, ékszerekkel vagy zenébe forduló szavakkal, szerető szavak, lángoló dicséret nem igazolják szívének irányultságát. 

Féltékenysége végtelen. Bánattal közelíti a lelket; eltapossa a virágokat, eltakarja a napot, mely elhomályosítaná a lélek látását. 

Rabol, összetör és pusztít — nem marad végül más, csak a lélek szégyene, fájdalma, és akkor jön Ő, és nincs más a hatalmas világban, csak Ő és a lélek iránta táplált szeretete. 

Miután a nagy lázadások elhalnak és a lélek akarata mindörökre biztonságba kerül az Ő kezében, csak akkor nyitja meg a fény ajtaját és árad gyöngédsége, csak akkor nincs szó arra, ami látható a lélek szűz helyein és ami hallható a szívében. 

Isten különös szerelmes; szeretetének története felettébb meglepő. 

Nincs itt aranyöltözetű büszke királynő; a lélek mélyén, újra meg újra, csak tépett ruhájú nő lakozik, könnyek között — értünk sír, kiknek képre és szavakra van szükségünk: a magdalai. 

Horváth M. Eszter fordítása

Cseri Kálmán: Életünk ősze

„ Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok lakóhely van; ha nem volna, megmondtam volna nektek. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. És ha majd elmentem, és helyet készítettem, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti ​​is ott legyetek. Ahova én megyek, oda tudjátok az utat is.” Tamás erre így szólt hozzá: „Uram, nem tudjuk, hova mégy: honnan tudnánk akkor az utat?” Jézus így válaszol: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam…” 

Jn 14,1-6

      Az idén is megérkezett az ősz. Színessé vált az erdő, hullnak a levelek, csupasz faágak meredeznek ott, ahol szép, kerek, zöld lombkorona volt. Szemétté vált az, ami eddig dísz volt. Aztán hűvös, sötét reggelekre virradunk és egyre korábban zavar a lakásba a sötét este. 

Minden az elmúlás gondolatát sugallja, és arra emlékeztet, hogy egyszer mi is mindnyájan elmúlunk. Páratlanul szép a mi magyar nyelvünk: az ősz nemcsak főnév, hanem melléknév is, aztán képeztünk belőle egy igét: őszül, megőszül. Ezt a jelenséget ilyen szépen talán egyetlen más nyelv sem tudja kifejezni. 

Az utóbbi időben sokakkal beszélgettem, akikre rátelepszik az elmúlásnak a gondolata. Ezért vizsgáljuk meg ma, hogyan gondolkoznak az emberek életünk őszéről, az elmúlásról, és tanít-e erről valamit a Biblia. Ez nemcsak az idősödőeknek lesz tanulságos, hiszen kivétel nélkül mindnyájan idősödők vagyunk attól kezdve, hogy a világra jöttünk, és ahogy valaki mondta: a fiatalság olyan hiba, amelyik minden nappal kisebb lesz, és mindnyájan megöregszünk, ha előbb meg nem halunk. 

Ezért kell erről Isten igéjének a világosságánál gondolkozni. Hadd olvassak fel egy részletet Felix Salten svájci író Bambi című gyönyörű regényéből, amiből világosan megláthatjuk, hogy általában hogyan gondolkozzunk mi emberek az elmúlásról, életünk őszéről: 

„ A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél. S hullott a többi fáról is. 

A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egész a rétre nyúlt ki. 

Legszélső ágán két levél kuksolt egymás mellett. 

— Már nem úgy van, mint régen — mondta az egyik levél a másiknak. 

— Nem — ismételte a másik. — Ma éjjel is annyian elmentek közülünk… Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon. 

—Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor — mondta az első. 

— Amikor még meleg volt, és a nap forróságot árasztott, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, és sokan közülünk már akkor elsodródtak, holott még fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor. 

— Most a nap csak ritkán süt — sóhajtott a második levél —, és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk. 

— Vajon igaz-e — kérdezte az első —, vajon igaz-e, hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk, és aztán újak, mások és mindig újak? 

— Biztosan igaz — suttogta a másik. — El sem tudom képzelni… Ez már nagyobb a mi fogalmainknál. — És aztán olyan szomorúak leszünk tőle — tette hozzá az első. 

Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé: 

— Miért kell elmennünk? 

A második kérdezte: 

— Mi leszünk velünk, ha lehullunk? 

— Lehanyatlunk… 

— Mi van ott lenn? 

Az első felelte: 

— Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt… De senki se tudja. 

A második kérdezte: 

— Vajon érzünk-e még valamit? Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha ott lenn leszünk? 

Az első ismételte: 

— Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen. 

Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához: 

— Ne bánkódj olyan nagyon, hisz reszketsz már. 

— Hagyd csak — felelte a másik. — Mostanában olyan könnyen reszketek. Már nem érzem magam olyan biztosan a helyemen. 

— Ne beszéljünk többé ilyen dolgokról — mondta az első levél. 

A másik felelte: 

— Nem… hagyjuk… de… mi másról beszélhetnénk?... — Hallgatott, és kis szünet után folytatta: — Vajon ki megy el elsőnek? 

— Ezzel még ráérünk — csillapította az első. — Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép! Amikor a nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől. Emlékszel még? És aztán reggel a harmat… És az enyhe, pompás éjszakák… 

— Most iszonyatosak az éjjelek — panaszkodott a másik —, és nem akarnak véget érni. 

— Nem szabad panaszkodnunk — mondta az első szelíden —, hiszen tovább éltünk, mint sokan közülünk. 

— Ugye, nagyon untat? — érdeklődött az első levél félénken, de sürgetően. 

— Szó sincs róla — erősítette az első. — Te persze azért gondolod, mert én olyan sárga és csúnya lettem, ó, nálam ez egészen más… 

— Ugyan, ne tréfálj! — vágta el szavát a másik. 

— De igazam van — ismételte az első buzgón —, higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig észrevenni, és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem! — Köszönöm — suttogta a másik levél meghatottan. — Nem hiszek neked… legalábbis nem egészen… de köszönöm, hogy olyan jó vagy… te mindig olyan jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen, mennyire jó. 

– Hallgass! — mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat szavát vette. Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak. Nedves szél húzott hidegen és ellenségesen a fák felett. 

— Ó… most… — mondta a második levél — én… — Megtört a hangja. Lassan levált ágáról, és kerengelve lehullt. 

Itt volt a tél.” 

Így gondolkoznak általában az emberek az elmúlásról, életünk őszéről. A legtöbben tudják, hogy egyszer megtörténik, de félnek tőle, ezért azt mondják: ne beszéljünk erről! Azért ne beszéljünk róla, mert nem tudjuk, mi van utána. Senki sem jött onnan még vissza. 

Akkor, szorongatja sok ember szívét ez a kérdés: vajon ki megy el elsőnek közülünk? De erről is ráérünk még beszélni — mondta itt a másik levél az érdeklődőnek. Mert nem merünk szembenézni a valósággal. Nem merjük bevallani, hogy mi az, amiben bizonyosak lehetünk, és mi az, amiről fogalmunk sincs. 

Inkább meneküljünk a múltba. A múlt emlékeit úgyis könnyű megszépíteni. Beszéljünk arról, hogy milyen szépen sütött a nap régen. De erről is az jut eszünkbe, hogy most meg iszonyatosak az éjszakák. Nem akarnak véget érni, s hol itt fáj, hol ott fáj. Ha meg kiderül, hogy közben megsárgultunk, akkor próbáljuk ezt letagadni. Nem úgy, ahogy a minap egy apuka végtelen kedvesen ezt mondta a tizennyolc éves lányának, aki ott éretlenkedett: nyugodtan letagadhatnál a korodból tizenöt évet, úgy viselkedsz. 

Nem így, hanem úgy, hogy évtizedeket akarunk letagadni. Mert sokan nem merik vállalni magukat, áltatják magukat, vagy, ahogy ez az új divat most: felvarratják magukat. Aztán egyszer csak elhangzik ez a három rövid szó: ó, most én — és vége. Lehull a levél az ágról. 

Mit mond erről a Biblia?

 

Isten igéjéből megtudjuk, hogy Isten az Ő végtelen szeretetével felkészíti a benne hívőket életük őszére is, és néhány egészen bizonyos igazságot jelent nekünk. Nem kell azt mondani: nem tudjuk. Mi az, amit egészen bizonyosan tudhatunk? 

1. Először is azt, hogy életünknek ez a szakasza egyszer egészen bizonyosan véget ér. Vagy azért, mert meghalunk, vagy azért, mert közben elérkezik Jézus Krisztus második eljövetelének az ideje, és Ő jelenik meg nagy hatalommal és dicsőséggel, és ahogy olvassuk Pál apostolnál: a benne hívők egy pillanat alatt átváltoznak, s megkapják a dicsőséges testet. De ez a szakasza az életünknek egyszer biztosan véget ér. Ez alól nincs kivétel. 

2. A második, amit bizonyosan tudhatunk, hogy csak ez a szakasza ér véget az életünknek, nem fejeződik be mindenestől a létünk, hiszen a Bibliából tudjuk, hogy a biológiai halálunk kettőspont, ami után folytatódik mindenkinek a léte: aki itt Jézussal járt, az vele tölti az örökkévalóságot, aki itt nélküle bukdácsolt, annak nélküle kell töltenie az örökkévalóságot. Vagyis abban a pillanatban nyilvánvalóvá lesz az, ami már most is tény, hogy kinek van kapcsolata Jézussal, és kinek nincs. 

3. A harmadik: mivel nem tudhatjuk, hogy mikor hullik le életünknek a falevele, ezért most kell erre felkészülni. Nem felelős magatartás az, hogy ne beszéljünk róla, meg: ezzel még ráérünk. Honnan tudjuk, hogy ráérünk? Meddig fogunk ráérni? Ha ezt a nagyon fontos életszükségletet nem tudjuk eldönteni, akkor most kell eldönteni! 

Mit jelent az, hogy egyszer ki kell lépnünk ebből a földi életből? Azt, hogy helyre kell állítanunk az élő Istennel a megszakadt kapcsolatot. Amikor az ember fellázadt Isten ellen, a vele való kapcsolata szakadt meg. És mivel Isten az élet forrása, csak annak van élete, aki vele kapcsolatban kerül. Jézus azért jött, hogy helyreállítsa ezt a megszakadt kapcsolatot. Jézus maga az élet, amit mi elveszítettünk. 

Ezért írja az idős János apostol (majd olvassuk hamarosan a kalauzunk szerint) a levele végén: „Örök életet adott nekünk az Isten, de ez az élet az Ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet. Akiben azonban nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” Világos beszéd. Semmi bizonytalanság. Pontosan tudhatjuk, hogy erre csak ebben a földi életünkben van lehetőség, hogy helyreálljon az Istennel való kapcsolat, és ettől függ már ennek az életünknek a minősége is, meg az örökkévalóságban eltöltendő életünk is. 

Ezért kezdi Jézus alapigénkben a tanítását ezzel: „Higgyetek Istenben és higgyetek énbennem.” Egészen bizonyos, hogy egyszer véget ér ez a szakasz. 

Egészen bizonyos, hogy csak ez a szakasz ér véget, de utána folytatása következik. És ha a folytatást csak itt lehet eldönteni, akkor most minél előbb helyre kell állítanunk Istennel a közösséget, és ezt erősíteni naponta. Higgyetek Istenben és higgyetek énbennem — mondja Jézus. 

4. A negyedik, amit biztosan tudhatunk Isten igéjéből, hogy mi van utána. Nem jött onnan vissza még senki — szokták mondani. Jézus Krisztus nemcsak visszajött, és utána elmondott nekünk minden fontosat, hanem át is lépett a halálon. Az Ő dicsőséges fia azt jelenti, hogy a haláltámadás áttörhetetlen falán rést ütött, és ezen a résen követik őt mindazok, akik benne hisznek, az örök életre, a mennyei dicsőségbe. Ez a következménye annak, ha valaki hisz Jézusban. Aki ebben bizonyos, az egészen másként néz az életére, életének az őszére, az elmúlásra, sőt a halálra is. 

Hadd idézzek egy másik szerzőtől is, aki ezt hitte. 

Hogy írt ő életének az őszén? Nem sokkal a kivégzése előtt Pál apostol ezt írta a Filippi gyülekezetnek: „Ezért várom és remélem, hogy semmiben sem fogok szégyent vallani, hanem mint mindenkor, úgy most is Krisztust egészen nyíltan magasztalni énértem, akár életben maradok, akár meghalok. Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség! Ha pedig az életben maradás az eredményes munkát jelenti most, akkor melyiket válasszam: nem tudom. Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél, de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak. ( Fil 1,20-24 ). Aztán kicsit később ezt írja: „Legyetek követőim, testvéreim, és azokra figyeljetek, akik úgy élnek, ahogyan mi példát adtunk nektek. Mert sokan élnek másképpen: akikről sokszor mondtam nektek, most pedig sírva is mondom, hogy ők a Krisztus keresztjének ellenségei; az ő végük kárhozat, a hasuk az istenük, és azzal dicsekszenek, ami a gyalázatuk, mert földi dolgokkal törődnek. Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, aki az Ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket, azzal az erővel, amivel maga alá vethet mindeneket.” ( Fil 3,17-20 ). Jézus nélkül — ezt írja az apostol — az ő végük a kárhozat. 

Beletorkollik a földi Jézus nélküli élet az örökkévaló Jézus nélküli életbe. Nekünk azonban polgárjogunk van a mennyben. Nem azért, mert jobbak a hívők a többinél, hanem azért, mert hisznek Jézusban. Mert van kapcsolatuk vele már itt. És egy ilyen ember, aki azzal kezdheti: nekem az élet Krisztus…, azzal folytathatja, hogy vágyódom elköltözni és még közelebb kerülni Krisztushoz, mert az mindennél jobb. Egy ilyen embernek a levél lehullása, a halál azt jelenti, hogy egyik otthonából átköltözik a másikba. Ebből az otthonából, ahol eredményes munkát is végez — így írta az apostol —, de ahol sokféle nyomorúsága is van, átköltözik a véglegesbe, az örök lakásába, ahol semmi nyomorúság többé nem lesz. Nem lesz többé könny, gyász, betegség, fájdalom. Nem érik megaláztatások az embereket, hanem ahol a mi nyomorúságos testünket Jézus Krisztus az Ő dicsőséges testéhez hasonlóvá teszi. Ahol meglátjuk azt, amit itt hiszünk. Ahol beteljesedik minden ígéretet, amiben itt reménykedtünk. Az ilyen embernek sokszor fáj ez a nyomorúságos test, különösen úgy életünk őszén, de tudja, hogy dicsőséges test várja őt. Az ilyen embernek is vannak emlékei, de ha emlékezik, tele van a szíve hálával Isten iránt, akitől olyan sok meg nem érdemelt jót kapott.

Az ilyen ember túllát mindig élete őszének a nehézségein. Nem amiatt panaszkodik, ami már nincs, hanem azért hálás, ami még van, sőt, ami csak ilyenkor van. 

Illyés Gyulának van egy kevéssé ismert négysoros verse, ami szépen kifejezi ezt. Szüret felé a címe.  Húzza földre gyümölcse az ágat, tanulom az alázatosságot. Talpig díszben pompáztam tavaszkor, recsegek a dús tapasztalattól.  A finom irónia, önirónia is érződik benne, ezért az is, hogy nem csupa rosszat hoz az ősz, hanem van sok szépsége is. 

Aki Isten szemével nézi a világot és önmagát, az ezeket is észreveszi. És ami ennél sokkal több, tudja, hogy mi van utána. Mert mit olvastunk itt Jézus Krisztustól? Mi várja a benne hívőket? Vár az atyai ház. Várja elkészített hely. És vár az a Jézus, aki előbb helyettem ment fel a keresztre. Akiről nemcsak Pál apostol mondja, hanem sokan itt közöttünk egész személyesen is, hogy „ szeretett engem és önmagát adta érettem.” Aki magára vállalta a mi sok undok bűnünket, aki elszenvedte minden büntetésünket, s aki megígérte, hogy azokkal, akik benne hisznek, szüntelenül velük lesz. Ebben az ígéretben csúcsosodik ki az, amit itt Jézus mond: majd eljövök, magamhoz veszlek titeket, és ti is ott lesztek, ahol én vagyok. 

Ez az üdvösség: ott lenni, ahol Jézus van. És ez itt elkezdődhet már a benne hívőknek. Sőt vagy itt elkezdődik, vagy nem kezdődik el soha. Mert vele találkozni csak ebben a földi életben lehet. De aki vele találkozott, az bizonyos lehet abban, hogy mindörökké vele lesz. Ezért nagyon fontos megragadni ezt a lehetőséget. Ezért kezdi Jézus azzal: „ higgyetek Istenben és higgyetek énbennem.”

 Van egy tréfáskedvű lelkésztársam, aki készíttetett magának egy kis kitűzőt. Mindig a zakójának a hajtókáján hordja. Két kérdőjel van rajta, semmi más. Mivel ennyire egyedi darab, aki észreveszi, az általában megkérdezi: mit jelent ez? Ő pedig alig várja, hogy megkérdezzék és elmondhassa. Azt mondja: az egyik kérdőjel arra vonatkozik, hogy ha most meghalnál, tudod-e, hova kerülsz? Nem mindegy, hogy az örökkévalóságot hol tölti az ember. És ha megállsz a mennyország kapuja előtt — mert feltételezhetően oda szeretne kerülni a legtöbb ember —, mire fogsz hivatkozni, hogy beengedjenek? 

Ez két olyan kérdés, amitől az embernek nemcsak az élete, hanem az örök élete is függ. Tudod-e, hova kerülsz? Oda, ahol most vagy. Aki most Jézussal közösségben él, az vele közösségben tölti el az örökkévalóságot. És mire hivatkozhatunk? Egyedül és kizárólag arra, amit Ő tett értünk. Az Ő érdemére, az Ő szenvedésére. A magunk érdemei és szenvedése nem fizetőképes valuta. Sorolhatjuk őket, de semmi jó következménye nem lesz. Egyedül Őérte mehet oda be bárki. 

Ha erre a két kérdésre valaki határozott, világos választ tud adni, és a válasza ez, akkor teljesen felszabadulhat arra, hogy élete tavaszán, nyarán, őszén ezzel a páli belső szabadsággal és emelkedettséggel gondolkozzék és éljen. A jövőm be van biztosítva. A jövőmről pontosan tudhatom mindezt, amit itt Jézus, a leghitelesebb tanú, kijelentett a legjobban. Akkor félre minden szorongással, félelemmel, végezhetem a mának a feladatait.

 Örvendezhetek mindannak, amit Isten ad. Hálát adhatok az Ő ajándékaiért, mert bizonyos vagyok abban, hogy életem van. Akié a Fiú, azé az élet… Az ilyen emberek sokkal türelmesebbek hordozzák  életük őszén a terheket, a kellemetlenségeket is. És nemcsak az ő szívük van tele reménységgel, hanem másokba is tudnak reménységet önteni. Ezért mindegy milyen életkorú valaki, de élete őszén különösen is időszerű Péter apostol figyelmeztetése: „ Ne emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint tölti a testet hátralevő idő alatt.” ( 1Pt 4,2 ).  

Forrás: cserikalman.hu

Pilinszky János: Amiként kezdtem

Amiként kezdtem, végig az maradtam. 

Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom. 

Mint a fegyenc, ki visszatérve 

falujába, továbbra is csak hallgat, 

szótlanul űl pohár bora előtt.

Dobrosi Andrea: Káprázat

A természet ékszere a fa, 

a szabadság ékszere a lég, 

a szolgálat ékszere a menny, 

a boldogság ékszere az ég, 

a tisztesség ékszere a szó, 

az irgalom ékszere a szem, 

a szerelem ékszere a szív, 

a bölcsesség ékszere a csend, 

a keresztség ékszere a hit, 

a szeretet ékszere a tett;  

vajon a költészet ékszer-e?

Jan Twardowski: várakozás

Nézd ezt a bolt előtt megkötött kutyát

a gazdájára gondol 

és tépi hozzá magát 

várja két lábon állva 

számára a gazda az udvar az erdő a rét az otthon 

a szemével kíséri 

a farkával sóvárogja  

csókolj mancsot neki 

tanítja hogyan kéne Istenre várnunk 

Sajgó Szabolcs fordítása

Berzsenyi Dániel: Fohászkodás

Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér, 

Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:    

Léted világít, mint az égő       

Nap, de szemünk bele nem tekinthet.  

A legmagasb menny s aether Uránjai, 

Mellyek körülted rendre keringenek,    

A láthatatlan férgek: a te       

Bölcs kezeid remekelt csudái.  

Te hoztad e nagy Minden ezer nemét 

A semmiségből, a te szemöldöked    

Ronthat s teremthet száz világot,       

S a nagy idők folyamit kiméri.  

Téged dicsőit a Zenith és Nadír. 

A szélveszek bús harca, az égi láng    

Villáma, harmatcsepp, virágszál       

Hirdeti nagy kezed alkotásit.  

Buzgón leomlom színed előtt, Dicső! 

Majdan, ha lelkem záraiból kikél,    

S hozzád közelb járulhat, akkor       

Ami után eped, ott eléri.  

Addig letörlöm könnyeimet, s megyek 

Rendeltetésem pályafutásain,    

A jobb s nemesb lelkeknek útján,       

Merre erőm s inaim vihetnek.  

Bizton tekintem mély sirom éjjelét! 

Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,    

Mert a te munkád; ott is elszórt       

Csontjaimat kezeid takarják.  

[1807-1808 körül. Végleges formája: 1810]

Károlyi Amy: Menet

Ne gondold, egyedül mégy.

Utánad hosszú sorban tetteid
az első fogatlan sírás,
az utolsó fogatlan sírás
között menetelnek.