Gárdonyi Géza: Ének a Holdhoz

– Kingyesi emlék. – 

Köszöntlek, halvány szép fehér királynő, 

Köszöntlek, szelid nyájas holdvilágom! 

Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő, 

Tiéd az árny, a csöndesség, az álom. 

Mikor az égnek kéklő magasságán 

Leomlik finom, ezüst fátyolod, 

Tündöklő kedves isten-arcod látván, 

A mindenségnek szíve földobog. 

Új fényre lángol a csillag az égen. 

A fák egymásnak súgják a neved. 

S a vadgalamb az erdő kebelében 

Hozzád a ringó lombról fölnevet. 

A mezők, erdők milliárd virága 

Feléd forditja illatos fejét; 

A gyönyörben, hogy lát, reszket a nyárfa, 

S a nádak ezre meghajlong feléd. 

A tó tenéked tükröt tart remegve, 

S te leemelve aranykoronád, 

Kibontod. – reá jósággal nevetve, – 

Sugárzó hajad lengő sátorát. 

A fűz a parton rádmélázva áll. 

A sás térdelve hajlik le eléd. 

A fülemüle a hársfa-lombra száll, 

S elkezdi hozzád édes énekét. 

Mi szép is vagy te! Mindenki szeret, 

Mindenki csupán mosolyogni lát. 

Békeangyalként jársz a föld felett, 

Fehér királynő, kedves holdvilág! 

Én is szeretlek! Mért? Nem tudom én! 

Boldog félálom mámorával nézlek, 

Az én szivem is tükröd Égi Fény! 

Te kedves jóság! te tiszta igézet! 

…Mikor belépsz a felhő-palotádba, 

Az éj beborul: minden bús, setét. 

A mezők, erdők millió virága 

A fűbe hajtja harmatos fejét.